A megpróbáltatás
Egy nap, az Úr 1670. évében a király meghívta Madame Elisabeth-et és családját, hogy vegyenek részt a kis rendezvényén, ami csupán abból állt, hogy falatoztak és beszélgettek a Louvre parkjában. No, de természetesen elmentek, mert milyen dolog is lett volna az: visszautasítani őfelsége kegyes meghívását.
Mindenki legszebb ruháiba öltözködött. Elisabeth ezüstszínű ruhát vett fel, amely különböző gyöngyökkel volt díszítve, és amit René túlságosan csicsásnak talált. Az akkor tizennyolc éves Rebecca egy szerény, rózsaszín ruhát vett fel, ami összeillet a kis kalappal, amit félrebillentett a fején. Lassan kezdtek rájönni a szülők, hogy a lánynak sok udvarlója lesz, hacsak már nincs.
René nem hazudtolta meg magát most sem, nem öltözött ki a király kedvéért. Egyszerű kék ujjasába bújt, ami nem volt túl díszes, de tökéletesen kiemelte domború mellkasát, és így kellőképpen méltóságteljes volt a megjelenése. Tollas kalapját a fejébe nyomta, kardját felkötötte, s útra készen állt. Lajos sem variált sokat az öltözékén: volt egy ujjasa, amit apjáéról mintáztak, csak az barna színnel bírt- azt vette fel. Kalapját felkapta, félrebillentette, ahogy az a fiataloknál és a katonaembereknél szokás, kardját -amit születésnapjára apjától kapott volt- felkötötte a derekára, kesztyűt húzott, s méltóságteljes léptekkel jelent meg szülei előtt.
René elégedetten mérte végig a fiút, és elmosolyodott azzal a leírhatatlan kifejezésű mosollyal, amire a gyerekek nagyon büszkék. Ez a szó nélküli dicséret felbátorította Lajost, olyannyira, hogy maga segítette be a kocsiba nővérét és anyját. Apja mindvégig mellette állt, így ha megfigyelték, láthatták, hogy Lajos ugyanolyan magas, mint a gróf. A fiúk is beültek, s egyenesen a Louvre-ba hajtottak.
A palotánál a két fiú versengve ugrott ki a kocsiból, aminek az eredménye az lett, hogy a hölgyeknek két segítségük is volt: Lajos az egyik oldalról nyújtotta a kezét, René a másikról. Minthogy azonban Elisabeth roppant játékos teremtés, és ahogy ránézett férjére, rögtön látta, hogy azt szeretné, ha ő segíthetné le, hát éppen azért inkább fia segítségét fogadta el.
Nem is kellett több a grófnak se, lányának finoman, de határozottan megfogta a derekát, s egy az egyben leemelte a kocsiról.
Őfelsége, aki ezt a jelenetet mosolyogva figyelte, most odament hozzájuk. A Madame-ot kézcsókkal köszöntötte, a lányát szintén, a férfiak felé pedig enyhén meghajolt.
-Látom, remekül megvannak- mondta kedélyesen, ahogyan beszélni szokott, mikor jó kedve van.
-Jól látja, kedves bátyám- felelte mosolyogva Elisabeth.
Beszélgettek még egy darabig különböző dolgokról, politikáról, családról, meg minden efféléről, aztán a Madame ismerősökre talált az egyik csoportban, és nem állhatta meg, hogy oda ne menjen, vagyis hogy oda ne húzza lányát bemutatni nekik.
Így hát a férfiak magukra maradtak. Őfelsége nagyon nézegette a tizenöt éves ifjút, és mélyen meredt a szemébe, de az keményen állta a tekintetét, pedig tudta, hogy a királlyal áll szemben. Az uralkodót meglepte ez a merészség, s nem bírta ki, hogy ne szólítsa meg:
-Fiatalember- kezdte-, szimpatikus maga nekem. Kevesen merik állni a tekintetem, hallja-e?
-Felség- mondta a gyermek mélyen meghajolva-, megtisztel.
-No, csak egyenesedjen fel. Szabad kérdeznem a nevét?
-Lajos de Bellerose de Wentworth, felséges uram- felelte alázatosan az ifjú.
-Á!- kiáltott fel nagy örömmel a király.- Még egy Louis! És ráadásul nem holmi hétszilvafás nemes. Mondja csak, uram, miféle pályára kívánkozik?
-Én úgy gondolom, felség- kezdte a Lajos, közben pedig apjára pillantgatott-, hogy nemesember számára csupán egyetlen helyes pálya lehetséges, és az a katonai.
„Jó tanítvány- gondolta magában René, miközben szeme csillogott örömében-, sokra viszed még, csak beszélj ilyen szépen őfelségével mindig.”
-Remek beszéd!- kiáltott fel nevetve a király.- És a haditengerészetre óhajt kerülni, vagy maradna itthon?
-Ezen még nem gondolkoztam, felség- felelte szerényen a fiú, enyhén elpirulva. Ekkor őfelsége a vállára csapott, és azt mondta neki:
-Hallgasson ide, fiatalúr. Felajánlom, hogy biztosítok helyet a testőrök között magának egy feltétellel.
-Mi lenne az felséges uram?- kiáltott fel örömében Lajos.
-Ha le tudja győzni testőrségem kapitányát, vagy talpon marad tizenöt percig a párbajban.
-De hiszen éppen felséged tiltotta be a párbajozást- mondta halkan a fiatal nemes.
-No igen, de kit zavar az, ha én mondom, hogy megvívnak? Gondolja át, uram, két percet adok.
Lajos erősen mérlegelt magában. Igaz, hogy van még mit tanulnia, de ha most elszalasztja az alkalmat, ki tudja mikor adódik ilyen másik. Egy kapitányt nyilván nem tud legyőzni, de a játék úgysem vérre fog menni, csupán egy kinevezésre. Hát az meg mit számít? Legalább megalapozza a jövőjét. A király felé fordult hát, és rábólintott. Őfelsége annyira megörült a dolognak, hogy végre valami jó szórakozást is mutathat vendégeinek ezen a délutánon, hogy maga ment el a kapuban strázsáló testőrkapitányért.
Az ott maradt Lajos hirtelen egy kezet érzett a vállán. Az apja volt az, aki aggodalmasan nézett rá.
-Jól meggondoltad, fiam?- kérdezte tőle. A fiú csak bólintott.- Nem fogod kibírni tizenöt percig, talán ötig sem!
-De igen, hisz jó tanárom volt.
-Csakhogy nem tudod, hogy ki a testőrök kapitánya.
-Hát ki?
-Az, akire mindketten felnéztünk, sőt te talán most is felnézel rá.
-Csak nem...?- kezdte volna a fiatalember, ám a király azóta már odaérkezett a kapitánnyal, s jókedvűen mutatta be a már deresedő hajú és bajuszú férfit az ifjú Lajosnak.
-Nos, fiatalúr, ő lenne testőrségem kapitánya: Monsieur D'Artagnan.
-D'Artagnan!- kiáltott fel kerek szemekkel az ifjú, majd mélyen meghajolt.- Kapitány úr, Lajos de Bellerose de Wentworth, szolgálatára.
-Ezek a kimondhatatlan angol nevek...- dörmögte az orra alatt őfelsége testőrkapitánya.
-Uraim, most, hogy megvolt a bemutatkozás, ismertetném a szabályokat: mivel a párbajozást betiltottam, s most önök mégis az én parancsomra párbajoznak, én határozom meg, hogy mi volt szabálytalan, és mi nem. Ha az ifjú Lajos győz, akkor testőr lesz; ha nem győz, de kibírja tizenöt percig állva, akkor is testőr lesz; azonban ha nem, akkor D'Artagnan úr dönthet felőle. No, persze nem olyanra gondolok, ami az életébe kerülhet. Értik önök, uraim. Nem vérre megyünk, tehát igyekezzenek csak finom sebeket adni a másiknak. Megértették?
-Igenis!- kiáltotta egy emberként a két ellenfél. Aztán tisztelegtek, s vívóállásba helyezkedtek. Mondanom sem kell, addigra már köréjük gyűlt az egész vendégsereg. Őfelsége vezényszavára egymásnak csapódtak a kardok, de nem túl erősen. Mindketten tartalékolták erejüket. Lajos vágott először, mert akárhogy nézzük, mégiscsak égett benne a vágy, hogy bebizonyítsa, milyen sokra képes.
D'Artagnan először inkább a védekezésre hagyatkozott. Amint az ifjú vágott, hátrébb lépett, megakasztotta a kardját, s erősen visszalökte. Lajos jó állóképességgel rendelkezett, nem esett el, bármekkorát taszított is rajta a kapitány. Azonnal visszaugrott, és ismét támadt. Így lökdösődtek egészen addig, míg az ifjú egy fürge vágással szét nem vágta ellenfele ingujját.
-Az ántiját!- kiáltott fel a kapitány.- Ez egy vadonatúj ing, fiatalúr!
-Volt, uram!- felelte Lajos egy pimasz mosoly kíséretében. Tudta jól, hogy a gascogne-it semmi sem bosszantja jobban, mintha pimaszkodnak vele. Pontosan bekövetkezett az, amit várt: D'Artagnannak arcába szökött a vér, előreugrott, s ha a fiú nem ugrik el, kap egy vágott sebet a vállára. De elugrott, és a kapitány háta mögé kerülve ellenfelének a combjára csapott.
A kapitány meg sem nyikkant, jóllehet azonnal vér serkent a kard nyomán. Megfordult, és mivel látta, hogy fiatal ellenfele fárad, támadott. Gyorsan mozgott, mint a villám, ide csap, oda csap, és máris vörös csíkokkal volt borítva a fiú karja. Lajos összeszedte minden erejét és tudását. Egymásnak csapódtak a kardok, de ezúttal olyan erővel, hogy szikrát hányt az acél.
-Még öt perc!- kiáltotta a király. Ennyi kellett csak a fiúnak. Ha tízet kibírt, ötöt már ki fog. Látszott a kapitányon is, hogy fárad, de vágásai azért még ugyanolyan kiszámíthatatlanok voltak. Lajos hátrálásra kényszerült, azonban egy helyen megcsúszott a lába, s majdnem elesett. Hallotta, amint felhördül a körülötte álló nép, hallotta, hogy a király már-már elkiáltja magát, hogy vesztett. Ránézett apjára, aki égő arccal és lángoló szemmel figyelte a párbajt. Ez a szempár megadta Lajosnak az erőt, hogy megtartsa egyensúlyát féllábon is, oldalra lépett, egy terccel kivédte a fejvágást, majd rögtön előretoppant, és D'Artagnan mellén kiszakította az inget.
-Nohát...!- kiáltott fel a gascogne-i. Azonban a király is felkiáltott:
-Vége! Gratulálok, fiatalember!- mondta, azzal odament a levegőért kapkodó Lajos mellé, a vállára tette a kezét, és D'Artagnanra nézett.- Mit gondol kapitány úr? Jó testőr lenne ebből a fiúból?
-Mondja meg felséged: én jó testőr vagyok?
-Jónak jó, csak nem értem, hogy jön ez ide- felelte a király.
-Engedelmet kérnék, hogy erre én feleljek, felséges uram- szólalt meg hirtelen, csillogó szemmel Lajos.- Én értem. D'Artagnan úr három évvel volt idősebb, mint most én, és azt hiszem, magát láthatja bennem. Jól értettem, uram?
-Tökéletesen, fiatalember- felelte mosolyogva a kapitány.- Látom az esze is olyan gyors, mint a kardja. Akkor hát alattam fog szolgálni?
-Hacsak a kapitány úr el nem távozik három év után- bólintott az ifjú.
-Nem engedem el, D'Artagnan- szólt a király, mire mindenki elnevette magát. Aztán ment ki-ki a maga dolgára. Lajos első dolga természetesen az volt, hogy családjához rohant. Elisabeth a nyakába borult, s ölelgette, csókolgatta. Rebecca is megölelte, és kedvesen, már-már kacéran mosolygott. René maradt utoljára. Leírhatatlan büszkeséggel nézett fiára, ajka széles mosolyra görbült, magához szorította, mintha sosem akarná elengedni.
D'Artagnan mosolyogva lépett oda hozzájuk.
-Szabadna megkérdeznem, ifjú barátom, hogy honnan tudja fiatalságom történetét?- szólította meg Lajost.
-Azt hiszem büszkén mondhatom, uram- kezdte mosolyogva a fiú-, hogy nagy harcosok történetein nőttem fel, de a legnagyobb harcosoknak mindig is önöket tartottam: Athos urat, Porthos urat, Aramis urat, és természetesen magát, D'Artagnan úr.
D'Artagnan szíve majd' megrepedt örömében, meghatottan nézett Lajosra, aki magasabb volt nála, az alacsony, de tüzesvérű gascogne-inál. Aztán Renére emelte tekintetét, enyhén meghajolt.
-Megtiszteltetés, kedves uram, hogy ön a mi bolond fiatalságunkkal tömte a fia fejét- mondta.
-Inkább azt mondanám, az a megtiszteltetés, hogy a példaképül szolgáló személy lesz kapitánya a jövőben a fiamnak- felelte meghajolva a gróf, mire a kapitány kezet nyújtott neki.
-Uram, megígérhetem, hogy a fiatalember a legjobb kezekben fog edződni- aztán, miután az apával kezet fogott, megszorította a fiú kezét is.- Fiatal barátom, ha kedve tartja, látogasson meg. Esténként a Gödölyéhez címzett fogadóban megtalál.
-Ó, köszönöm, D'Artagnan úr!- kiáltott fel az ifjú, majd még egyszer kezet szorított az öreg testőrrel, aki aztán ment vissza a kapuba strázsálni. Estig tökéletesen érezték magukat őfelségénél, és mikor kocsijukkal hazafelé tartottak, és Lajos kinézett az ablakon, látta D'Artagnant az említett fogadó ablakában. Odaintett neki, az pedig jellegzetes gascogne-i mosolyával integetett neki vissza.
