Balszerencse vagy szerencse?
Két hete voltak már úton, mikor Zage azzal a kéréssel érkezett Julien kapitányhoz, hogy fosszanak már ki végre valami átkozott hajót, mert a legénység igencsak fel van háborodva, és nem értik mi lett a hajdani becsvágyó kapitánnyal. Pedig egyszerű: szerelmes lett. Fülig szerelmes abba a vörös hajú Sallybe.
Persze a lány nem engedett egykönnyen, kérette magát rendesen, de végül csak meglágyult és onnantól kezdve Juliennek is jobb kedve lett, mintha csak más színben látná a világot, hiába, sosem volt egy melankolikus típus.
Amint ott állt most is a kormánykerékre könyökölve a fiatal kapitány, és meredt a távolba, mellette kedvese távcsővel nézelődött. És bizonyára látott valamit, mert finoman megütötte Julien karját, aztán a kezébe nyomta az eszközt. A kapitány is belenézett egyik szemével hunyorogva. A távolban vitorlás hajót látott, királyi jelképpel ellátva. Bizonyára értékes rakományt visznek. Visszaadta a távcsövet, és kieresztette a hangját.
-Gyerünk, fiúk, ágyúkat készíts, vitorlát feszíts, ütközet lesz!
Nyomban felzendült az egész hajó, akár egy méhkas. Ide-oda rohangáló, félmeztelen, napbarnította tengerészek kiáltoztak egymásnak, némelyik puszta kézzel a kötelekhez, mások ágyúgolyókkal az ágyúkhoz, volt, aki a puskaporos hordókat hozta fel a raktárból. És volt, aki lábát lóbálva ült a korláton, és karba tett kezekkel nézte a sürgölődést. Randolph.
Julien átvetette magát néhány hordón, hogy a legrövidebb úton eljusson hozzá, alig fél perc múlva már ott állt előtte, és a vállára tette a kezét.
-Mi bajod, Randolph?- kérdezte. A fiatalember nem felelt, csak szemével intett megvetően a kapitány háta mögé. Julien hátranézett. Semadart látta, amint fél kézzel tartotta megfeszítve az egyik vitorla kötelét, míg a többiek elkészültek a csomóval.
-És mégis mi baj van vele?
-Hogy mi?- felelt dörmögve Randolph.- Csak gyanús. Ilyen erővel könnyedén szíthatna lázadást, könnyedén meg is nyerné. Akár egymaga is. Más köteleken négyen lógnak, ő meg egyedül, félkézzel elvan.
-Ha nem ismernélek olyan jól, azt mondanám, irigykedsz. De te éppen olyan önzetlen vagy, mint amilyen Jenna.
-Valószínű.
-Hidd el, barátom, megbízhatunk benne. Érzem.- megpaskolta a vállát, és visszatért a helyére. Randolph azért még továbbra is szemmel tartotta azt a feltűnési viszketegségben szenvedő szerencsétlent, ahogy ő hívta...
Végtére is beérték a királyi hajót. Randolph majd' leesett a korlátról, mikor meglátta, ki a kapitány. Xiorel legnagyobb talpnyalója volt, aki rá mindig is olyan irigy volt, hogy egészen belesárgult. Szerencsére a kalózgróf, ahogy mindenki hívta a hajón, most is hamar visszanyerte hidegvérét, és odakiáltott neki:
-Szervusz, cimbora! Látom, a sárgaságod még mindig megvan. Kalózabbnak nézel ki nálam is! Fél szemed az nincs, de ha jól emlékszem, sántítottál... Falábad van már?- erre persze egyik oldalon a nevetés, másik oldalon a düh félelmetes kiáltása tört ki.
-Tűz!- üvöltötte nyomban a király talpnyalója. El is sültek az ágyúk, és mivel elég közel álltak a Szentháromsághoz, elég nagy lyukakat szaggattak a hajó oldalába.
-Kontra, emberek!- harsogta Julien túl a becsapódások hangját.- Ne sajnáld az egyenruhát!
A lányok is természetesen részt vettek az ütközetben, ott segítettek, ahol tudtak. Sharonának alapesetben nagy szája volt, de itt inkább csak csendben igyekezett hasznossá tenni magát. Sally éppen olyan volt, mint mindig: bátor, szenvedélyes és gyors. Éppen ezt a három tulajdonságát szerette benne Julien. Sosem érte el még pisztolygolyó sem, olyan gyorsan tudott mozogni, nemhogy ágyúgolyó! Jenna kevésbé volt fürge, de tökéletes ellentéte volt Sharynek. Az átlagosan csendes kisleány most átváltozott harcos amazonná, és volt olyan, hogy maga ugrott oda tölteni az ágyút, dacolva a repkedő tüzes nyilakkal és parázsló fadarabokkal, amik egyetlen apró találkozásra a puskaporral a levegőbe repíthették volna.
Mikor már fél órája tartott az ütközet, és Julien az átmászni próbáló matrózokat irtotta kifelé, valami nekicsapódott, de olyan lendülettel, hogy a korlátban kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. Kerek szemmel nézett körbe. A hajónak majdnem a tatjáról szépen lassan csúsztak lefelé a hordók. Eddig észre sem vette, de a Szentháromság süllyed!
Már kezdett pánik kitörni, amikor megjelent Zage. Csak úgy a semmiből, mint valami megmentő angyal vagy isten. Nyugodt volt, mint mindig, nem sietett sehová. Megvárta, amíg lecsúsztak a hordók előtte, csak akkor lépett oda az egyik tüzérhez. Kék szeme élénkebb volt, mint eddig bármikor, és aki a közelében volt, nyomban megnyugodott. Julien, bár ő a hajó másik végén állt, rögtön elmosolyodott. Hát még egy társában felébredt a hatalom. Érzékei nem csalták meg. Kíváncsian figyelte, mit tesz majd Zage.
-Töltsétek meg az ágyút!- mondta a férfi, mire néhány kalóz engedelmeskedett is.- Látjátok, hogy ott egy ablak teljesen másképp néz ki, mint a többi? Én lementem a hajónk fenekébe, megnéztem, hogy mi van ott mindenféle lékek és lyukak ellenére- valóban, most, hogy megnézték, tényleg lehetett látni, hogy csupa víz a ruhája.- Nos, ostoba húzás volt ezektől a fickóktól, de éppen oda tették a lőporraktárat.
Azzal becélozta szépen az ablakot, ami éppen akkora volt, hogy az ágyúgolyó gond nélkül átüthette, anélkül, hogy a deszkák megsérülnének. Julien rájött, mi jár a Nyugalom urának fejében, és elkiáltotta magát:
-Feküdj! Lefeküdni! Mindenki a földre!
Az egész hajó legénysége hirtelen eltűnt. Mind lehasaltak. Kivéve kettőt. Zage volt az egyik. Ő, amint észrevette, hogy a többiek a padlón vannak, elsütötte az ágyút. A golyó valóban tökéletesen törte be az üveget, a hajó deszkái nem sérültek. Aztán egy robbanás, és lángok csaptak fel a magasba. És ezt követte még jó néhány. Zage is elvetődött, alighogy elsütötte az ágyút. És ez volt a szerencséje, ugyanis a robbanás olyat lökött a Szentháromságon, hogy az először fejjel lefelé fordult, aztán pedig ismét eredeti állapotába került.
A másik alak viszont, aki nem feküdt le... Nos, ő Jenna volt. Egy ágyúgolyó közvetlenül mellette csapódott be, és a dobhártyája beszakadt. Nem hallotta Julien figyelmeztetését, sem párjáét, csak értetlenül pislogott egy darabig... Aztán a robbanás következtében egy kiszakadt deszkadarab odaszögelte a hajó korlátjához.
A Szentháromság fordulása után amúgy sem maradtak sokan a hajón, de legalább azok, akiket Julien összegyűjtött jól voltak. Kivéve azt az egyetlen Jennát. Azonban a hajó tovább süllyedt, gyorsabban, mint az előbb.
-A csónakot!- üvöltötte a fiatalember. Randolph és Zage leengedték a vértől vörös vízre a csónakot, amelyben már ott ült Sharona és Sally. A két férfi is bemászott, már csak Semadar és Julien volt hátra.
-Nem... nem lehet!- nyögte Semadar, egyre csak Jenna teste mellett térdelve.
-Az ég szerelmére, Semadar, menjünk!- kiáltotta Julien, megragadta a férfi karját, és olyan erővel, amelyet sosem érzett még magában, egyenesen a csónakba lökte. Aztán ő is csatlakozott társaihoz.
-Gyerünk, fiúk, ott egy sziget, azt elérjük!- mondta Randolph, és elsőként ragadott meg egy evezőlapátot, s izmos karjaival egymaga akkorát lendített a csónakon, hogy Zage is elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra.
Azonban alig haladtak pár métert a szétrobbantott királyi hajó roncsai között, kiáltozás ütötte meg a fülüket. Semadar volt az első, aki felkapta a fejét, és elkezdett körülnézni. Egy tizenkilenc-tizennyolc éves fiú vergődött tőlük nem messze a vízben, feje vérzett, kékesfekete haja ázottan tapadt homlokához, lila szeme kétségbeesésről árulkodott.
-Nem hagyjuk megfulladni, igaz?- kérdezte Semadar, akiben az emberség talán sokkal inkább foglalt helyet, mint társaiban. Randolph kifogást akart tenni, de Julien kapitány összevont szemöldökkel emelte föl a kezét. Egyrészt, hogy elnémítsa, másrészt, hogy intsen, hogy evezzenek oda. Semadar maga ragadta meg a fiú kezét és emelte ki a vízből. Sally ráterítette a maga kabátját, hogy meg ne fázzon így elázva. Julien nem tudta elrejteni mosolyát.
-Ki vagy?- kérdezte Semadar. A fiú reszketett, még így is, hogy egészen beleburkolózott a kapott kabátba.
-Leonnak hívnak...- hebegte, bár összekoccanó fogaitól nem nagyon lehetett érteni szavait.- Kérem, uraim... Hölgyeim... Ha van önöknek egy kis szívük... Ne bántsanak... Kalóz voltam magam is... De elkaptak.
-Voltál te a fenét!- csattant fel a bizalmatlan Randolph.- Kalóz nem beszél így.
-Randolph!- szólt rá Sharona, mire a fiatalember nyomban elhallgatott, és csak annyit tehetett, hogy evezett tovább, folyton erősebbeket csapva a vízbe.
-Annyiban igaza van- fordult a fiúhoz Connasse kapitány-, hogy tényleg nem vagy kalóz, fiam. Látszik a hajadon, a kezeiden, a ruhádon- megfogta a didergő csuklóját, amin még a kötelek rajta lógtak, az is tisztán látszott, hogy valami a robbanáskor szakította el őket.- De ha az ő emberük lettél volna, nem kötöznek meg. Minek kellettél nekik?
-Túsznak. Azt hitték, hogy ha megszaggatják a ruhámat, és úgy kitesznek majd valami szigeten, és én segítségért kiabálok, valami kalózfélék majd felvesznek, hogy elszórakozzanak velem és ők lecsaphatnak. Semmivel nem jobbak a kalózoknál!- mondta, és megeredtek a könnyei. Semadar is ráterítette a maga köpenyét, egyúttal letörölte a könnyeket is a fiú sápadt arcáról.
-Na ne sírj, te! Miféle kalóz lesz belőled, ha fiú létedre úgy picsogsz, mint egy hétéves kislány?
-Hogy lennék én kalóz?- pislogott a gyermek, akinek nyomban felszáradtak könnyei, amint megnézte magának ezt a bizalomgerjesztő ábrázatot. Mert összehasonlítva a Randolph arcával, Semadar képe bizalomgerjesztő volt. Az meg még inkább rokonszenvessé tette, hogy ő volt az, aki kikapta a vízből, mintha csak egy játékszer lenne.
-Hát úgy, fiam, hogy mától hozzánk tartozol- mondta mosolyogva Zage, aki tényleg apja lehetett volna a srácnak.- Velünk iszol, velünk alszol, velünk harcolsz. Igaz, kapitány?
-Igaz- bólintott Julien.- Szimpatikus az arcod nekem, fiú. És éppen ezért maradsz velünk. Elfogadod?
-El én- bólogatott hevesen Leon, de közben Semadart figyelte, aki mindinkább visszasüllyedt komorságába, most, hogy már nem kellett foglalkoznia a jövevénnyel, hiszen annak minden dolga el lett rendezve.
Egy órával később a lányok elbóbiskoltak, és Leonnak is leragadt a szeme. Álmában nekidőlt a mellette ülő Semadarnak, aki erre úgy kapta fel a fejét, mintha csak Jenna érintette volna meg. Kerek szemekkel meredt a fiúra, aztán megigazította rajta a köpenyt, ami félig lecsúszott, s maga is mellkasára ejtve a fejét, elaludt. Julien és Zage is hamarosan követte a példát.
Mire felébredtek, már kint voltak a szigeten. Randolph pedig dicsőséges mosollyal, aranyló szemekkel, karba tett kezekkel ült előttük.
-Jó reggelt, álomszuszékok.
