Egy nemes fejlődése
René azóta nagy figyelemmel adózott kisfiának. Minden egyes mozdulatát éberen figyelte, ha vele volt; ha nem, akkor első gondolata a gyermek volt, amikor visszatért hozzá. Nem kell félreérteni, nem hanyagolta el Rebeccát sem, csak kevesebbet foglalkozott vele. A lány eleinte zokon vette, de aztán megszokta, meg hát másfelé is fordult már az érdeklődése, nem csak a bújócska felé.
Tehát a lány több időt töltött különböző tanítókkal és az anyjával egy év után. Egy ilyen napon, amikor délután apa és fia együtt játszadozott, ami annyiból állt, hogy egymás mellett feküdtek és Lajos kedvére nyúzta apjának minden ruháját, testrészét vagy éppen a haját; tehát egy ilyen napon nagy öröm érte Renét.
Lajos éppen rajta akart átmászni, gyorsan gügyögve valamit, mintha biztatná magát, s mindezt olyan elszánt tekintettel csinálta, mintha magát a legmagasabb hegyet hódítaná meg. Nem kell mondanom sem szerintem, de mégiscsak mondom: René úgy nevetett rajta, hogy mindig lecsúszott róla.
A kisfiú bosszúsan nézett, amikor már vagy harmadjára fulladt kudarcba a mászási kísérlete, nyúzni kezdte a gróf ingét, közben pedig valamit mormogott. Más talán nem értette volna, hogy mit mond, vagyis mit próbál mondani, de René, akinek határozottan jó füle volt, úgy vélte, hogy a kis Lajos azt mondta:
-Épée...- ami annyit jelent: kard. Gondolhatjátok, kedves olvasóim, mennyire meglepődött a gróf, de azt is el kell árulnom, hogy mennyire örült neki. Szeme fényesen megcsillant, szája széles mosolyra húzódott, felült, mint aki rúgóra jár és finoman kezébe vette a gyermeket. Lajos nem tudta mire vélni apja örömkitörését, és csak nézett.
-Vérbeli kis katona vagy, Lajos- dünnyögte neki az apja, mert hiszen vele mindig így beszélt, ha a kezében volt.- Mit mondtál?- kérdezte kedvesen, hátha még egyszer ki tudja csalni a gyerkőctől a szót, talán most hangosabban sikerülne. Azonban a fiú nem akart szólni, inkább apja ingének a gombját akarta letépni.
-Ennyire azért nincs meleg, kisfiam- mondta kuncogva René, és megfogta fia kezét. Most azonban Lajos felkapta a vizet, szeme is játékosan megcsillant, és kieresztette a hangját:
-Épée!- René felnevetett szívvel-lélekkel, s oly hangosan, hogy Elisabeth és Rebecca is benézett a szobába hozzájuk. A kisfiú még mindig kiabálta a szót, mert fölöttébb idegesítette, hogy nevetnek rajta. Elisabeth elmosolyodott, karjába vette a gyermeket, aki nyomban el is hallgatott, és mosolyogva bújt hozzá.
-Nyugalom, kisfiam- mondta neki a nő.- Ügyes vagy.
-Én mondom neked!- szólalt meg a gróf, még mindig fuldokolva a nevetéstől.
-Gyorsan halad, nem? Tegnap lábra állt, ma pedig kimondta élete első szavát.
-Na és? Én sem voltam éppenséggel visszamaradt gyerek annak idején.
-Apa!- kiáltotta Rebecca, és rávetődött Renére.
-Nyekk...- mondta a gróf, mire mindenki elnevette magát. Boldog család voltak, ahhoz nem fér semmi kétség.
Ahogy teltek az évek, úgy kezdett egyre jobban hasonlítani a fiú az apjára. Volt olyan, hogy lementek délután a Szajna-partra sétálni, s egészen estig nem látta őket senki. Hogy ilyenkor mit csinálhattak, az kettejük titka maradt.
Valahányszor Lajos nem tudott elaludni, a gróf ott ült mellette az ágyon, és történeteket mesélt hajdani nagy hősökről, akik példaképül szolgáltak neki. A fiúra annyira hatással voltak apja meséi, hogy ő is felnézett azokra a személyekre. Hogy kik voltak azok a személyek?
Híres harcosok, akik mindenféle veszéllyel bátran dacoltak, és sosem féltek szembeszállni a legmagasabban ülőkkel sem. Olyan emberek voltak ők, akik királyokat köteleztek le, és mégis szerető szívük volt, becsületesebbeket pedig sosem találhattak volna náluk abban a korban.
Tehát Lajos is ilyen akart lenni. Amikor pedig megtudta, hogy az egyik ilyen hős nem messze lakott a Bellerose birtoktól, minden áron el akart oda menni. Egy hétvégén tehát lementek a Bellerose palotába, hogy onnan körbejárhassák a környéket. Mivel a lányokat ez nemigen érdekelte, ők otthon maradtak, s csak a két fiú ment: az akkor hét éves Lajos, és a harminchat éves René.
Valóban nem kellett messzire menni: a szomszéd palota volt az, amit kerestek. Gyönyörű, fehér épület, vörös cserepekkel. Zöldellő pázsit, tarka kertek borították udvarát. Azonban nem volt nagy a nyüzsgés, csak néhány ember sétálgatott imitt-amott, azok is csupán szolgák.
-Mindig ilyen volt ez a ház?- kérdezte a gyermek apjától. René ránézett, s megrázta a fejét.
-Nem, Lajos. Csak azóta ilyen, mióta meghalt a ház ura.
-Meghalt?- kiáltott fel a kisfiú.- Úgy érted, hogy a gróf?!
-Igen, fiam. S meg kell hagyni, hogy az övénél szebb halált élő ember aligha látott.
-Valóban? Karddal a kezében halt meg?
-Nem csak az a szép halál, amikor csatában vagy párbajban esik el a férfi, ezt vésd az eszedbe, fiam- mondta egy tanító hangján René.- Azonban, tudom, hol vannak eltemetve, elvezetlek oda.
-Vannak? Kik?
-Mondtam már, hogy a grófnak volt egy fia is.
-Ó, igaz!- és rohant is atyja után, aki már nagy léptekkel elindult volt egy domb felé. A dombon kupola emelkedett, a kupolát fák vették körül, s a fákat egy alacsony kerítés. A gróf egyenesen ide irányította lépteit. Hirtelen megállt egy terebélyes ciprusfa alatt, lassan levette kalapját, és tisztelettel fejet hajtott.
Lajos, aki kicsit lemaradt Renétől, most ért oda. A fa tövében két kereszt állt. Mindkettő aranyozott volt, s arany volt a belevésett szöveg is. A két kereszten két név volt, mire a gyermek követte apja példáját. Hogy mik azok a nevek, az egyelőre maradjon az én titkom, de sort kerítek még az elárulásra is, ne féljetek.
Pár percig ilyen néma csendben álltak, aztán még mindig fedetlen fővel, René megfogta fia kezét, és visszasétáltak. Igen, sétáltak; mert bár a ló a nemesek kedvelt közlekedési eszköze volt, a gróf úgy gondolta, hogy Blois környékét sokkal jobb dolog gyalog bejárni. Tehát visszasétáltak az előbb leírt birtokhoz. Még egyszer felnéztek rá, aztán René ünnepélyes hangon megszólalt:
-Tudod, fiam, kevésbé mogorva talán, de becsületesebb és nemesebb ura sosem lesz ennek a birtoknak, mint amilyen a gróf volt.
-Elhiszem, apám- mondta a fiú. Aztán hazamentek.
Nagy figyelmet fordított a gróf a vívásra is. Naponta edzett a fiúval nyolc éves kora óta. Először csak botokkal, aztán készíttetett neki egy kis kardot, ami tökéletesen illett hozzá. Ahogy nőtt Lajos, úgy vált egyre jobb kardforgatóvá. Tizenöt éves korára már felért Renével, aki mint tudjuk, az ország legjobb vívói közé tartozott.
