17. fejezet

A párbaj

-Fernand, értsd meg, hogy soha nem lehet a tiéd!- hallotta apja hangját, de arcát nem látta, ugyanis háttal állt neki.

-De apám!- kiáltotta ő maga.

-Nem, Fernand, és kész! Nem méltó a rangodhoz, megmondtam milliószor. Különben is ideje, hogy elszakadj tőlünk. Húsz éves vagy, az istenért! Ideje, hogy végre a saját lábadra állj. Hajnalban kocsi jön érted, addigra legyél kész.

Ekkor, ahogy hátat fordított apjának, egy teljesen más helyiségben találta magát. A hajón a kabinjában. A kis ablakon kinézve, látta, hogy a parthoz közeledtek, ahol, a homokban ülve, hófehér ruhában várt rá a vörös hajú lány, akinek ismét arcába lógtak tincsei, eltakarva azt. Megmagyarázhatatlan öröm fogta el, és felrohant a fedélzetre.

Onnantól kezdett az álom inkább rémálomra hasonlítani. Fent nem az a látvány fogadta. Amint mindkét lába a fedélzeten deszkáján koppant, apja irodájában találta magát, és az akkor negyvenhat éves férfi őrjöngve csapott mindkét tenyerével az asztalra, úgy hogy fia ijedtében összerezzent, pedig nem volt gyáva. Az apa szeme vadul villogott, szája folyamatosan járt, nyála nagy csomókban repkedett, ahogy fújta a magáét, de a fiú nem hallott semmit, annyira zúgott a füle. Az apa ott termett mellette, felemelte karjánál fogva a székből, s az ajtó felé lódította. A fiatalember kiesett az ajtón, de földet nem ért.

Mikor kinyitotta a szemét, egy lovon találta magát, amely vágtatott alatta. Ő maga fáklyát tartott a kezében, és mellette még legalább hat lovas szintén. Vágtattak mindannyian, lefelé egy hegyoldalon, be egy békés kis faluba. A háztetőkre dobták a fáklyákat, amik hamar lángra is kaptak. Sikolyok harsantak, emberek rohantak, és ő megpillantotta a vörös hajú lányt, ahogy rohan családjával együtt kifelé a faluból. Felkiáltott, maga sem értette, mit, és utánuk ugratta a lovát. Csakhogy az egyik ház összeomlott, parazsat robbantva az útra. A ló rémületében felágaskodott, ledobva magáról kábult lovasát, s elvágtatott a sötétségbe.

A fiatalember gyalog próbálta hát követni a családot, folyamatosan kiáltozva valamit. Szemét marta a füst, lángok csaptak felé. Az épületek sorra omlottak össze, de ő csak előre ment. A család átfutott egy lángokban álló pajtán, a fiatalember pedig utánuk támolygott. Minden porcikája sajgott az eséstől, alig kapott levegőt, és szinte teljesen vak volt. Igyekezett minél gyorsabban átjutni a pajtán, amikor hirtelen egy ló nyerítését hallotta. Igazából csikó volt még, egy boxban ragadt. A fiú nagy nehezen kinyitotta, s az állat boldogan nyihogva tűnt el a szeme elől.

És akkor a pajta ajtó fölötti lángoló gerenda leszakadt, teljesen elbarikádozva a kivezető utat. Az ifjú visszafordult, bár a füst fojtogatta, könnyei pedig patakban folytak végig forró arcán. De az összes gerenda, ami tartotta a tetőszerkezetet, elégett, s úgy hullott lefelé, akár ősszel a falevelek. Fernand leroskadt, tudta, hogy nincs kiút.

Felemelte a tekintetét, csak azért, hogy lássa, ahogy egy gerenda egyenesen felé zuhan.

Julio riadtan, zihálva ült fel ágyában. Remegett egész testében, gyorsan körülnézett. Megnyugodott, mikor látta, hogy nem ég semmi, hogy neki sincs baja, és hogy még Gondalea is ott alszik mellette békésen. A gyermek ártatlan, bájos arcát elnézve rájött, hogy mire készül. Párbajra egy féldémon ellen. Közismert tény, hogy Julio De Neases a legjobb lövész az országban, de ki tudja, hogy Nicolas mégis miféle csellel készül ellene? Ez cikázott át a férfi agyán, s óvatosan kikecmeregve az ágyból, leült íróasztalához, és a hold fényénél írni kezdett.

Végrendeletében megkérte Atheist és Lilianát, hogy vegyék magukhoz a kis navarszát, ahogy ő tette, neveljék fel sajátjukként, adják meg neki azt a szeretetet, amit megérdemel. Saviót figyelmeztette, rendre intette, végül meg is kérte, hogy hagyjon fel a szoknyapecér viselkedéssel, és válassza az utolsó nőt, aki megdobbantotta a szívét. Chamberlaintől érzékeny búcsút vett, és sok boldogságot kívánt neki szíve választottjával, valamint sok sikert a karrierjéhez. Atheist biztosította barátságáról, szeretetéről, neki is sok boldogságot kívánt, s a lelkére kötötte, hogy ne feledje el, mindig vele lesz.

Azzal lehúzta ujjáról a gyűrűt, amelyet Gondaleától kapott, mielőtt elmentek Lilianáért Fortringerbe. Beletette egy kék selyemerszénybe, s azt hozzáfűzte a papírhoz, amire post scriptum, azaz utóirat gyanánt odaírta, hogy a gyűrűt adják majd vissza a lánynak, amint megházasodik. Ez legyen a nászajándéka.

Mélyet sóhajtott, majd fiókjába csúsztatta a végrendeletet. Nem akarta, hogy Gondalea tudja, mire készül. Most kapta vissza, ki tudja, hogy reagálna, ha elveszítené? Közelgett a reggel. És lassan, de biztosan az este is.

-*-

-Nem teheted meg, Nicolas!- mordult fel a király, miközben íróasztalánál ülve pecsétet nyomott az előtte heverő pergamenre, mely elrendelte, hogy másnap az összes egység elfoglalja helyét a csatára készen. Nem akarta, hogy a lehetőség elillanjon. Ha jól választja meg a helyet, megnyerheti a csatát, ha a háborút nem is.

-Miért ne tenném?- kérdezte a féldémon, keresztbe tett lábbal ülve az egyik bőrfotelban, távol a királytól.- Megsértett. A barátai előtt. Mostanra az egész palota tudja. Nem fogok meghátrálni.

-Gyereke van!- érvelt Atheis, miközben egy másik lapot húzott maga elé. Az Zocrotan királyának szólt, melyben segítséget kér tőle, legalábbis engedélyt, hogy serege egy része átvonulhasson az országán, s használatba vegye néhány hajóját és Ravenport kikötőjét. Tudta, hogy csak halvány remény van arra, hogy az ország fiatal, gyermek királya, akiben egyébként több rosszindulat volt, mint az előtte ülő féldémonban elfogadja ezt a kérést, de egy próbát úgy gondolta, megér.

-Nem vér szerinti- vonta meg a vállát Grand.

-De attól még szeretik egymást annyira, mintha az lenne!- az ifjú király fáradtan legyintett egyet.- Mindegy... neked hiába mondom. Úgysem érted, mit jelent szeretni.

Nicolas szeme megvillant, de nem válaszolt egy szót sem, csak karba tette a kezét.

-Annyira meg akarod menteni, Atheis... Miért?- kérdezte mégis egy idő után. Az uralkodó rányomta pecsétgyűrűjét a forró, vörös viaszra, majd a főtanácsosra nézve felelt.

-Mert apám helyett apám volt, mikor senki nem állt mellettem. Mert ő az egyik legjobb harcos az országban, és most háború jön. Mert ő az, aki nem az nézi, hogy hogyan nem, hanem azt, hogy hogyan lehet megnyerni ezt az egészet. Mert ő az, aki velem dolgozik, nem ellenem!

-Rám célzol?- morogta a féldémon.

-Magadra veszed?- vágott vissza őfelsége, ismét kezdve kifogyni a türelemből.- Nos, ha így állunk, akkor talán igen, tényleg rád céloztam. Önkényesen régenssé kiáltottad ki magad, és még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy mit mesterkedtél azalatt a rövidke idő alatt, amikor az ország a tiéd volt, de egyszer úgyis megtudom!

-Szentséges ég...- sóhajtotta a férfi felállva.- Nem tettem semmit, hányszor mondjam még?

-Nem tudok már bízni benned, Nicolas- suttogta fejét ingatva Atheis.- Már nem- megköszörülte a torkát, hogy erősebben zengjen hangja, felszegte a fejét, és belenézett a vörös, világító szempárba.- Egyet azonban tudok. Ha Julio De Neasesnek akár csak egyetlen haja szála is meggörbül, törvényszegésért, merénylet vádjával száműzlek halálbüntetés terhe mellett.

-Törvényszegésért?- horkant fel Grand.- Megbocsáss, Atheis, de nincs törvénybe iktatva, hogy tilos a párbajozás.

Akkor a király szó nélkül intett neki, hogy menjen közelebb. Oda is lépett, s akkor a fiatalember felvett egy vörös, a királyi jogarral díszített szalaggal ellátott, nagy pergamen darabot, és felé fordította. Egy vadonatúj törvény volt, melyben őfelsége megtiltja a király engedélye nélküli párbajt.

-Ó...- mondta halkan a főtanácsos.- Ezt mikor?...

-Mikor rendeltem el? Az este, amint megtudtam, hogy ti ketten mire készültök.

-Igazán körültekintő lépés... Csakhogy a kihívás azelőtt történt, hogy ez a rendelet kiadásra került.

-Nicolas- Atheis felemelte tekintetét, s egyenesen a féldémonéba mélyesztette. Vészjósló volt, hideg, könyörtelen, határozott.- Én vagyok a király.

-Persze, felség- meghajolt, s ahogy kifelé sétált, magában hozzátette:- Még.

-*-

Sheenaz a napi kényelmét élvezte a földre szórt, puha párnáin elnyúlva, topja tökéletesen rásimult melleire, ahogy figyelte gazdáját. Nicolas néma pisztolyokkal lövöldözött egy céltáblára, a lány csupán széles, izmos hátát látta. A főtanácsos otthon általában, ha nem tervezi, hogy elhagyja lakosztályát, csupán egy ugyanolyan buggyos szárú nadrágot hord, mint rabszolgája. Semmi mást.

-Mit bámulsz?- szólalt meg hirtelen a férfi, mire a lány lesütötte a szemét.

-Semmit, gazdám- suttogta.

-Hm... Semminek tartasz?- kérdezte a féldémon, és Sheenaz hallotta, hogy megváltozik a hangszíne, mintha mulattatta volna a dolog.

-Ó, nem, soha!- kiáltotta, talán kissé túlságosan is érzelmesen, mert Nicolas úgy fordult hátra, mintha megdöfték volna, még a szeme is éppen úgy kerekedett, összevont szemöldökkel indult el a lány felé.

-Sheenaz- suttogta.- Érzel valamit?

-Igen, uram!- sóhajtotta a rabszolga, és mikor a féldémon odanyújtotta neki nagy kezét, mindkét, apró tenyere közé szorította.- Érzem, hogy feszült vagy. Valami baj van. Mi bánt? Miért lövöldözöl?

-Miért érdekel?- kérdezte a főtanácsos.- Segíteni úgysem tudsz.

-Küzdeni valóban nem- bólintott a lány.- De nyugalmat mindig adhatok- mikor Grand horkantott, meglepő erővel húzta le maga mellé a párnákra. A féldémon annyira meghökkent, hogy tiltakozni is elfelejtett, csak engedett a szinte még gyermek rabja erejének, s térdre rogyott előtte.- Kérlek, gazdám... Rossz így rád nézni.

-Sheenaz- súgta a férfi.

-Tsss!- csitította Sheenaz, és fejét gyengéden átölelve a mellkasára fektette. A főtanácsos egy mély lélegzetvétel után engedte, hogy erőt vegyen rajta a nyugalom utáni vágy. Érezte, ahogy a lány szíve dobogott a feje alatt, puha melle lassan, nyugodtan emelkedett, szinte ringatta. Vastag karját átfűzte a derekán, nyomott egy csókot a lágy bőrre, mire a lány megremegett, de óvatosan simogatni kezdte, a hajával babrált, megkereste izmainak vonalát, s követte őket.

-Párbajra készülsz, igaz, gazdám?- kérdezte a rabszolga.

-Igen- Nicolas hangja alig volt több suttogásnál.

-Ki ellen?

-Mit ismered te őket?

-Tudom, ki kicsoda- mondta határozottan a lány.- Gyakran hallom a hangod, mikor beszélsz róluk.

-Julio.

-De Neases?

-Igen.

-Gazdám...- szólt egy perc csönd után Sheenaz. Grand felnyitotta vörös szemeit.

-Igen?

-Ugye visszajössz?- suttogta a rabszolga. A főtanácsos érezte, ahogy a szíve megdobban. Szeme elkerekedett, összevonta szemöldökét, remélve, hogy ezt a lány nem hallotta vagy érezte. Ő maga sem akarta érezni.

-Ó...- nyögött fel a lány.- Ezt nem lett volna szabad kérdeznem, igaz? Ostoba vagyok, százszor, ezerszer ostoba!- és a párnába temette arcát kétségbeesésében. A férfi tátott szájjal figyelte. Felemelkedett a lányról, de tovább mozdulni nem mert, ugyanis különös hang ütötte meg a fülét. A gyermek sírt, zokogott, belemarkolva a párnába. Nicolas úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe legalább három irányból. Miért engedte magához ennyire közel ezt a nőt? Nőt! Hiszen még csak nem is nagykorú. Rabszolgának vette, és végül olyan gyengéddé vált miatta... Elgyengítette.

Ismét átkarolta, s a párnákról felemelve tulajdon mellkasára szorította. Sheenaz lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán hozzásimult a forró, izmos mellkashoz, és már az öröm könnyei ömlöttek szeméből.

-Visszajössz...- mondta halkan, miközben könnyei között fuldokolva felnézett a vörös szempárba.- Ugye visszajössz?

-Egyszerű ember engem nem győzhet le, Sheenaz- válaszolta határozottan Nicolas, és a lány hajába markolva hátra rántotta a fejét, hogy a nyakába csókolhasson.

-*-

Julio álmával viaskodva tartotta meg a katonáknak a szükséges tájékoztatást a király indulásával kapcsolatban. Egyetlen század megy csupán őfelségével közvetlenül, kettő előőrsbe indul, egy követi majd a királyi századot, és egy marad itthon, tartaléknak, ha szükség lesz rá. Miután ismertette a beosztást, engedélyt adott a távolabb élőknek, hogy búcsúzzanak el szeretteiktől, de reggel hatra mindenképp legyenek ott azok, akik bármelyik előőrsbe tartozó században szolgálnak. A királyi kíséretnek és követőinek elég csupán délre érkezni.

A tábornagy ezután felkereste a királyt. Kísértette a vörös hajzuhatag, amelyet az álombéli lány olyan jól használt maszknak, de kénytelen volt végezni a feladatát. Atheist a gyakorlóteremben találta, különböző egyszerű mozdulatokra tanítgatta Lilianát. Mikor a férfi belépett, éppen a háta mögül átkarolva egyenesítette ki a lány hátát, kezét végigfuttatta a karján, hogy megvizsgálja, mennyire tartja szilárdan a tőrét.

-Így lesz jó- mondta mosolyogva, s ellépett tőle. Mikor meglátta, hogy nincsenek egyedül, finoman kedvese kezére téve a kezét jelezte neki, hogy társaságuk van. Julio elmosolyodott, közelebb sétált.

-Szép napot felségteknek- mondta. Atheis a hivatalosabb hangnemű köszöntésből azonnal megérezte, hogy valami kéréssel fog hozzáfordulni a katona.

-Parancsolj, Julióm- biccentett neki, Liliana is közelebb lépett.

-Nem a királyhoz jöttem- kezdte a gárdista.- Most nem. Hanem a barátomhoz. Barátaimhoz, pontosabban. Nagy kérésem lenne, melyet senki másnak nem nyilváníthatok ki, csak nektek. Atheis, Liliana... Szeretitek egymást, fiatalok vagytok, élettel teliek. Nem kétlem, hogy hamarosan sor kerül sajátra is... én most mégis szeretnék egy gyermeket rátok bízni.

-Gyermeket?- vonta fel a szemöldökét a féltündér, bár belepirult Julio kijelentésébe.

-Igen. A gyámleányom, Gondaleát. Ártatlan, bájos teremtés, és családra van szüksége. Szerető szülőkre. Még nem tud róla, mire készülök. Nem is akarom elmondani neki- komoran nézett maga elé, összevont szemöldökkel, egyetlen pontra fókuszálva. Szájából gyorsan peregtek a szavak, noha most nem hangzott olyan határozottnak, mint bármikor máskor.- Már elrendeztem mindent, a végrendeletem megírtam. Értelmes lány, és megérdemel egy normális környezetet, meg aztán...

-Julio, elég lesz- szólt közbe gyengéden a fiatal uralkodó, miközben barátja vállára tette a kezét.- Értjük. Biztos lehetsz benne, hogy nálunk jó kezekben lesz a gyermek. De illene beszélned vele. Joga van tudni.

-Nem akarom, hogy tudja- rázta meg határozottan a fejét a férfi.- Indulatos voltam, de még most is szentül állítom, hogy megérdemli az az átkozott. Gondalea viszont még csak gyerek. Nem értené meg, mit jelent a becsületbeli ügy. Sírna... nem engedne elmenni. És hiába vagyok fizikailag hússzor izmosabb nála... Megszakadna a szívem, ha ott kéne hagynom.

-Ostoba ötlet ez a párbaj- morogta Atheis, de meg se próbálta lebeszélni Juliót. Túl makacs ahhoz, hogy elismerje, hibát követ el. Inkább úgy döntött, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait.- Segítesz kicsit? Liliana nem éppen ellenfél, de szeretném javítani még kicsit a kardforgató technikámat. Felfedeztem egy új módszert, miközben tanítottam, ki szeretném próbálni, mennyire hatásos.

-Áhá- mondta a tábornagy.- Ha már nem beszélhetsz le róla, megpróbálsz felszeletelni, nehogy eljussak a párbaj helyszínére, mi?- elmosolyodott.- Ravasz róka. De legyen, kíváncsivá tettél.

Frakkját nyakig összegombolta, s lassan kivonta kardját. Már nem egyszerű rapírja volt nála, hanem vastag, nehéz, csatában használt kardja, amelynek markolata színezüstből készült, gombja pedig majdnem teljesen tiszta aranyból. Megsuhintotta maga körül a fegyvert, hallotta süvíteni a szélt a penge alatt, majd teljesen hátracsúsztatva két kezét a markolaton, a királyra szegezte hegyét.

Atheis is előhúzta hüvelyéből a kardját. Arany markolata megcsillant a napfényben, a penge közepén is arany vonalak cikáztak. Egy mondat volt. Julio még sosem látta ezt a pompás darabot. Volt ugyan egy legenda, ami elterjedt a városban arról, hogy Leanport uralkodói egészen az első királytól fogva ugyanazt a kardot hagyják utódaikra, amelyben egy arannyal írott mondat mindig elődének utolsó mondata volt, amit az utódnak szánt. A tábornagy sosem hitte el, de most ott ragyogott a szeme előtt.

-Mi van a pengére írva?- kérdezte Liliana, és Julio örült, amiért megkérdezte, mert ugyanez járt az ő fejében is. Atheis ajkain búskomor mosoly jelent meg.

-Apám hitvallása, amit egész életében követett: „Várj és remélj. Várj az alkalomra, reméld a sikert. Ha az alkalom megvan, ragadd meg, és ne engedd el. Bölcsnek lenni könnyű, meg is tenni már nehezebb. Tedd, és bölcsebb leszel, mint a Bölcsek!”.

-Ezt az utolsó mondatot nem értem...- szólt a lány. Atheis ráemelte fénylő, kék szemeit.

-Mikor apám uralkodott, még létezett a Bölcsek Tanácsa. Idős, sokat látott, tapasztalt emberek voltak, akik mind hűségesen szolgálták édesapámat. De mind értelmiségiek voltak, egyetlen katonaember sem volt közöttük, az életüket nem a tetteik, hanem az elméjük műveltsége befolyásolta. És lehet, hogy rengeteget olvastak, de annyit mégsem láthattak, mint egy utazó, aki a világot bejárta.

-Most már világos!- kiáltotta örömmel a féltündér.

-Ülj le, kedves- mondta gyengéd mosollyal őfelsége.- Itt most heves küzdelem lesz.

-A pajzsod, Atheis?- kérdezte Julio, mikor látta, hogy az ifjú uralkodó nem nyúl a méretes fémdarab után.

-Minek az? Csak a mozgást akadályozza- vonta meg a vállát a király, majd elhelyezkedett. Liliana egy széken ülve, áhítattal figyelte a két szemben álló embert. Mindkettejük tartása remek volt, szemük ragyogott, kezük egyáltalán nem remegett.

Egyetlen perc telt el néma csöndben, mígnem a két ellenfél egyszerre indult meg a másik felé, hogy aztán félúton olyan erővel üssék össze kardjukat, hogy szikrát vessen. Atheis azonban, mielőtt odaért volna, térdre vetette magát, s a tábornagy kardja elől lebukva, alulról tolta félre a fegyvert a feje fölül. Gyorsan talpra ugrott, s kardlapja végigcsúszott a meglepett Julio mellkasán, és éppen egy centivel a torka előtt állította meg kardja hegyét.

-Szép- szólt artikulálatlanul a férfi, mert tudta, hogy egyetlen mozdulat, és vége van.

-Köszönöm- mosolygott a király, eltéve fegyverét.- Egy botlás adta az ötletet. Szó szerint. Sosem tudhatjuk milyen lesz a talaj, elvégre tengerparton fogunk harcolni. Jól jön, ha ki tudjuk használni még azt is, hogy elesünk.

-Igaz- válaszolta a tábornagy, s elismerően biccentett.- A csapatokat berendeltem. Holnap reggel vagy én, vagy Nicolas, vagy te, de valaki ellenőrzi az első két század létszámát, és útnak indul az előőrs. Inkább rád bíznám őket, fiam- szólt két kézzel megmarkolva a fiatal király vállát.- Mindegyik század névsorát megtalálod az íróasztalom bal felső fiókjában. A végrendeletet a jobb felsőben. Nem rejtegetek semmit, csupán azért mondom így, mert a többi üres- tette hozzá elmosolyodva.

-Nézd, Julio- kapta fel hirtelen lehajtott fejét Atheis, és keményen rámarkolt a férfi kezeire.- Nem halhatsz meg. Tudom, hogy amikor élet és halál közt lebegtem, ott voltál mellettem. Eleinte azt hittem, őrangyal szólít, de rájöttem, hogy csak te beszélsz. Onnan tudtam, hogy éltem. Nem volt erőm megmozdulni sem, de tudtam, hogy ott vagy. Hallottam minden szavad. Emlékszel még, mit mondtál? „Így is nagyobb felelősség hárult rám, mint eddig valaha. De vállaltam, mert maga tudom, hogy hisz bennem. És a többiek is. A barátaim”. Hiszek benned most is. Mindig hinni fogok. És a barátaid is. Mind hiszünk benned, Julio, akkor is, ha te nem fogsz már hinni semmiben, ha nem állsz ki magadért, mert lehetetlen, mi tudni fogjuk, hogy nem az. Ne beszélj nekem a halálodról, menj, tépd szét azt az átkozott végrendeletet, és állj elém úgy, ahogy Julio De Neaseshez méltó! Nem fogsz meghalni. Nem halhat meg az ország legjobb lövésze. Nem halhat meg így egy nagyszerű tábornagy, aki még nem mutatkozott be az ellenségeinknek. Szükségem van rád. Nekem, a barátaidnak, az országnak. A lányodnak. Gerbera szent nevére esküszöm, Julio, hogy akárhol leszel holnap reggel, addig megyek, míg nyomodra nem bukkanok, és ha nem talállak egészségesen, tulajdon kezemmel fojtom meg Nicolas Grand főtanácsost!

-Nem teszed.

-Tessék?- pislogott Atheis.

-Nem teszed- ismételte nyugodtan Julio.- Hidd el, szeretnék én is tőle megszabadulni, de nem teheted meg, hogy közvetlenül a háború előtt küldöd el. Hiába gyűlöljük, Atheis, szükség lehet a tudására és befolyására a harctéren. Tekintettel arra, hogy én talán nem is leszek ott.

-Legyen- sóhajtotta a király.- Ha életben maradsz, megtartom. De ha hatkor azt a hírt fogom kapni Saviótól és Chamberlaintől, hogy egy hideg ravatalozóban fekszel a temetőben, várva, hogy örök nyugalomra helyezzenek, megölöm!

-*-

A lemenő nap utolsó sugarai átszűrődtek a sűrűn nőtt fák között, bearanyozva a tisztást, amit egy ösvény szelt ketté. Egy vadkan keresett ennivalót a fák tövében, szarvasok legelésztek a hideg fűből. Róka lopakodott a bokrok alatt, melynek zajára a szarvasbika felkapta a fejét, s jelezte családjának, egy tehénnek és két gidának, hogy valami nincs rendjén. Azonban abban a pillanatban a róka elkapta az egyik gida lábát, és bár a szarvasbika felrepítette agancsával, elég nagy sebet szakított a gyönge, törékeny állat testén. Nem maradhatott életben.

Julio ezt a jelenetet a fák közül figyelte. Már egy órája ott ült, teljes mozdulatlanságban a tisztás szélén egy fa alatt. Mindig is szerette ezt a környezetet. A vadak megszokták, hogy kijár, és nem is támadtak rá. Nem szólt bele az életük rendjébe, csak néma megfigyelőként volt jelen. A természet színjátékának hívta az erdei állatok életét. Egy olyan színdarabnak, amelynek rendezője mindent előre megírt, és senki nem szólhat bele, csupán nézheti.

A róka és a gida esete emlékeztette valamire. Mintha egy jövőkép villant volna be előtte. A szarvasok a barátait és őt magát juttatták eszébe. Valakinek baja fog esni... egy fiatalembernek, akit egyikőjük majd megment. A róka a ravaszság szimbóluma... A képmutatásé. Erre a szóra egyszerre Nicolas képe villant fel szemei előtt. A róka... Nicolas. A gida... talán ő maga? A halálos seb lenne az ő végzete?

Felsóhajtott. Tudta, hogy innen már nem menekülhet. Miközben a szarvasok elvonultak, megpillantott a bika lapockáján egy fehér heget. Bizonyára vadász golyója tévesztette el a célt. Valahol, legbelül, a szíve mélyén reménykedett, hogy a bika őt jelképezte, s hogy a párbajból rajta is csupán egy heg marad. Mindig mondta, hogy az állatok élete olyan, mint az embereké. Csak nem annyira egyértelmű. De most meglepődött önmagán, hogy ennyi hasonlóságot talált.

Lódobogás szakította ki elmélkedéséből, s felpillantva meglátta két barátját, Saviót és Chamberlaint, amint a tisztás felé vágtattak. Nem jelzett nekik, nem szólt egy szót sem, felhúzta a lábát, nehogy eltapossák a paripák. Két cimborája elszáguldott mellette, aztán döbbenten néztek körül, mert látták ugyan harmadik barátjuk hátasát, de magát az embert nem.

-Megint csak néztek, de nem láttok!- nevetett fel a tábornagy felemelkedve a földről, meglepetten tapasztalva, hogy minden egyes ízülete elgémberedett.

-Szerencséd, hogy nem gázoltunk el!- felelte Savio.- Mit műveltél ott a fűben?

-Számot vetettem a lelkemmel- vonta meg a vállát Julio, és végzett pár guggolást, majd ugrott is néhányat, hogy megmozgassa magát.

-Bolond vagy még mindig- morogta Chamber. A legidősebb ránézett.

-Mindig is az voltam- biccentett felé.- Elhoztad a pisztolyaimat?

-Igen... Ahogy kérted, a belülről bársonnyal bevont táskát hoztam, Butler alig találta meg.

-Ritkán használom. De Nicolas megérdemli, hogy a legjobb pisztolyaimmal küldjem vissza a pokol fenekére.

Megérkezett az emlegetett szamár is, két fickóval, az egyik a testőrkapitánya volt, a másik valami idegen, de a gárdisták gyanították, hogy a széles kémrendszerének egy tagja, talán vezetője. A féldémon tökéletes eleganciával volt öltözve, sötét köpenyének vörös belső felülete visszaverte a ráhulló napfényt. Kék haját jobbról választotta el, fekete sálat viselt a nyaka köré tekerve, azonban a köpeny alatt csupán egy sötétbordó ing volt, fekete nadrágja szára be volt tűrve csizmájába.

-Nem csinált magából céltáblát- suttogta Savio felháborodva azon, hogy a féldémon sötét tónusú öltözékben jelent meg.

-Ellentétben veled- bökte oldalba Chamberlain Juliót. Jogos volt az észrevétel. A férfi nem gárdista egyenruhában érkezett, nem akarta tönkretenni, volt már azon így is elég szakadás és folt. Helyette fekete ingére hófehér mellényt öltött, köpenye belső oldala fekete volt ugyan, de kívülről szürke. Sötétszürke nadrágját betűrte koromfekete, csillogó csizmája szárába, és mivel a nadrág alja olyan átmenetes volt, mintha fekete tintába mártották volna, tökéletesen egybeolvadt a csizmával.

„Bárcsak a mellénye olvadna egybe az ingével!”- kívánta Chamberlain legalább ötödször, mióta meglátta.

-Joga volt úgy öltözni, ahogy akart- mondta a férfi, megvonva a vállát.- Nem szabtunk feltételeket.

-De ő a sértett fél- mondta halkan, őszinte aggodalommal Savio.- Most még szabhat. Ezt az egész játékot most már ő irányítja.

-Na, nem az egészet!- mordult fel a tábornagy, kettőt lépve ellenfele felé, aki segédeivel egyeztetett, majd feléjük fordult.

-Uraim, engedjék meg, hogy ismertessem párbajunk szabályait- szólalt meg határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. Vörös szeme villámokat szórt az előtte álló trióra.- Mivel mindketten lovon érkeztünk, lóra ülünk, s elfoglaljuk helyünket az ösvény két végén, egymással szemben. Egy-egy segéd mindkét oldalról majd tízig számol. Három golyó van két pisztolyban, összesen tehát hat lövés. Az újratöltéshez szünetet kérni nem lehet- itt Savio és Chamberlain felhördültek-, kibúvó nincs. Ha valaki alól kilövik a lovát, gyalog folytatja tovább.

-Julio, az ég szerelmére, el ne fogadd ezeket!- suttogta Savio szembefordulva barátjával, megragadva mindkét vállát.

-Ez öngyilkosság!- súgta erőteljesen Chamber, két kézzel markolva a férfi felkarjába. Julio azonban, mivel mindkettejüknél magasabb volt, könnyedén elpillantott a fejük fölött, egyenesen bele a főtanácsos szemébe.

-Elfogadom- hangja zengett, akár egy hatalmas harang ünnepélyes kongása, s míg két segédje döbbenten engedte el a karját, ő felpattant a lovára, látván, hogy Nicolas is ugyanúgy tesz.

Elfoglalták helyeiket. A nap már lebukott a horizonton, a két ellenfél a szürkületben úgy meredt egymásra, mintha örök ellenségek lettek volna. Julio szeme vadul villogott, egyik kezét övébe dugott pisztolya agyán tartotta, a másikkal a kantárszárat markolta. Nicolas szeme valósággal világított, de a gárdisták tudták, hogy akkor rejti el a fényét, amikor akarja. Fehér, hegyes fogait kivillantva vicsorított, akár egy prédájára leső vadállat. Enyhén előredőlve várta, hogy a segédek elkezdjék a számolást, egyik keze pisztolyán, másik a kantáron, mint a tábornagynak.

-Egy- hallották a testőrkapitány és Savio hangját.- Kettő. Három. Négy. Öt- kihúzták a pisztolyaikat, Julio szakértelemmel ellenőrizte a biztonság kedvéért a kakast.- Hat. Hét. Nyolc. Kilenc- az ellenfelek megemelték lábukat, hogy gyorsan, amint meghallják az utolsó számot, előreugrathassák lovaikat.- Tíz!

Nicolas azonban nem mozdult. Lassan leengedte lábait, és előhúzott pisztollyal várta ellenfele érkezését. Már csaknem teljesen sötét volt, alig látta az arcát, fehér mellénye viszont remekül jelezte, hol jár. Julio ugyanis bedőlt a cselnek, vad vágtával haladt ellenfele felé, még a pisztolyát sem tartotta fel, csak félúton kapta maga elé, mikor rájött, hogy Grand helyben várja, hogy rálőjön. Gyorsan félrerántotta lovát, de a lövés eldördült. Az állat azonban megcsúszott, s majdnem felbukott, Julio pedig egyensúlyát vesztve kibillent a nyeregből. Ez mentette meg az életét, ugyanis látta a golyót elröppenni a feje fölött. Segített hátasának visszanyerni egyensúlyát, és vágtattak tovább, nagy körívet írva le, hogy ismét láthassa ellenfelét.

A főtanácsos azonban eltűnt. Sötét volt már, nem látta, hol lehet. Hirtelen újabb lövés dördült, melynek fényénél megpillantotta közvetlenül maga mellett a féldémont, és köpenyén érezte, ahogy megrándult, mivel a golyó átlyukasztotta. Julio ismét gyorsabb vágtára ösztönözte lovát, és elérte a tisztás másik végét. Egy pillanatra megállt. Nem hallott semmit, tehát Nicolas ugyanott állt. Elindította lovát, tudta, hogy neki még megvan mind a hat golyója, a féldémonnak már csak négy van.

Eldördült egy újabb lövés, és a lobbanás fényénél újra meglátta a főtanácsost. Grand vele szemben állt, s arcán ádáz mosoly ült. A golyó pedig egyenesen felé száguldott. Gyorsan felágaskodtatta hátasát, tudván jól, hogy ezzel elveszíti egy kiváló társát, de megmenti tulajdon életét. Az állat felhördült, majd előrebukott. Julio bukfencet vetett, és lőtt. A magas fű miatt Nicolas csak sejtette, hol van a férfi, s a közeli villanás annyira meglepte, hogy lovát gyorsan előreugratta, nehogy eltalálja. Vállát ugyan lehorzsolta a golyó, de komoly sebet nem ejtett.

Vágta közben egy terv villant fel előtte. Még volt két pisztolya, három golyóval. Először gyorsan megtöltötte az egyiket, aztán a másikat. A tisztás szélén megállva hallgatta, ahogy a tábornagy kapkodja ki a golyókat a nyeregtáskájából. Hallgatta a haldokló ló utolsó hörgéseit, nyihogását.

Julio nem tudta kiszabadítani az állat alól a második pisztolyt, ami a másik oldali nyeregtáskában hevert, valószínűleg már összetörten. Egy fegyvere volt, de több golyója. Ez reményt adott neki, és futva, akár az elvetemültek, egyenesen Grand felé indult. Kiáltás tört fel a torkán, vad, értelmetlen üvöltés, egy régi gyűlölet táplálta hang, mely úgy törte meg a csendet, akár a mennydörgés.

-Fernand!- kiáltotta egy női, lágy hang, amely kétségbeesettnek hangzott.

-Fernand!- kiáltotta az apja.

-Julio!- kiáltotta Chamberlain és Savio.

-Apám!- kiáltotta Gondalea és Atheis.

Ezek a hangok cikáztak a fejében, miközben rohant, rohant előre, maga előtt tartva lövésre kész fegyverét. Három pisztoly villanása világította meg a tisztást, dörrenés mégis csupán egy hallatszott, mert a két férfi egyszerre tüzelt. Nicolas enyhén kihajolva a nyeregből, két kezét egymásra fektetve lőtt a szélvészként felé rohanó gárdistára, aki ugyanabban a pillanatban előrenyújtotta kezét, és lőtt.

Kövessük a tábornagy lövedékét. A golyó miután elhagyta a pisztolycsövet egyenesen hasította a levegőt, félúton beleütközött a főtanácsos által kilőtt golyók egyikébe, és megpattanva egyenesen a féldémon szemébe csapódott. Nicolas golyója a földbe csapódott, a másik azonban, amit nem akadályozott semmi, átlyukasztotta Julio védekezés gyanánt maga elé kapott kezét, és a bordái között áthatolva, a tüdejébe szintén lyukat fúrva távozott a hátán.

A két ellenfél felüvöltött, Julio pár lépés hátrálás után összerogyott, Nicolas lefordult a lóról. A segédek természetesen azonnal ott teremtek. Savio felölelte a máris vért öklendező barátja fejét, Chamberlain pedig a Lilianától kapott főzettel locsolta be a sebeket. A kézfején a lyuk vékony rétegben beforrt, a másik sebesülésére azonban csupán annyi hatással volt, hogy elállt a vérzés, és maga a tüdő helyreállt.

-Mi ez?- mordult fel a legfiatalabb, és talpra ugrott.- Miféle mágiát használtál, nyomorult, hogy nem használ a víz?!- üvöltötte Nicolasnak.

A féldémon bal szeme helyén sötét folt volt csupán, de mikor a másikat kinyitotta, az ijesztően villogott. Vicsorogva felelt a fiatal gárdista kérdésére.

-Amilyet akartam. Nem volt megszabva, hogy nem lehet mágikus fegyverrel érkezni, csak- felnyögött, ahogy a segédje kibányászta a koponyájába fúródott golyót, és egy rongycsomót nyomott rá-, csak annyi, hogy itt nem lehet mágiát használni.

-Átkozott!- harsogta Chamber, és bizony megindult a féldémon felé, azonban Savio kétségbeesett kiáltása megállította.

-Chamber! Gyere, vigyük haza!

A két fiatalember óvatosan felemelte a még mindig hörögve, fuldokolva lélegző, öntudatlan állapotba süllyedt tábornagyot, és Savio maga előtt tartva, lassan léptetve lovát, indult meg barátjával a város felé. Nem vágtathattak, mert rettegtek attól, hogy a seb újra vérzésnek indul.

-*-

-Apám!

-Julio!

-Fernand!

-Fernand!- végre megpillantotta a lány arcát. Elakadt a lélegzete a szépségétől.

Savio ebből annyit érzékelt, hogy Julio görcsösen összerándulva levegő után kapott, felnyitotta egy röpke pillanatra a szemét, majd visszasüllyedt a sötétségbe.