17. fejezet

Repose en paix

A négy barát búskomoran tért vissza a testőrpalotába, ahol kapitányuk már izgatottan várta őket. Akkor sem hagyott alább lelkesedése, mikor a testőrök közölték vele, hogy mi várta őket az alatt a ház alatt. Elmondta, hogy megsejtette a csapdát, és éppen ezért két testőrt elküldött négyük után. Az a kettő látta kijönni Rochefort-t, és a nyomába szegődtek. Megtalálták Damienne-t egy Saint-Denis-i kis házacskában, ami elég rozoga, de a célnak épp megfelel.

Nem is kellett több a testőröknek, rohantak, hogy majd' a lábukat törték. Felpattantak lovaikra, amiket éppen hogy kivezettek az istállóból az inasok, aztán nyomban vágtattak Saint-Denis-be. Hamar odaértek, az egyik testőr már várt reájuk. Leugrottak lovaikról, ott hagyták egy fogadóban őket, és gyalog igyekeztek a házhoz.

Valóban elég rossz állapotban volt az épület: a falak omladoztak, az ablaküvegek nagyja betört, és csak deszkákkal volt elfedve, a tetőn is akadt néhány rés. Ám az ajtó szinte teljesen új volt. Körbejárták a házat, a kertbe is vezetett egy ajtó. D'Artagnan bólintott, az „idegenvezetőjüket” elküldte, hogy jelentse Tréville úrnak a helyzetet, míg ő Athosszal az első ajtóhoz megy, Aramis és Porthos pedig a hátsónál vár.

D'Artagnan vállával belökte az ajtót, kardját előretartva rontott be a helyiségbe, Athos pedig felhúzott pisztollyal, lövésre készen követte. A pisztoly csöve éppen a hadnagy kalapja fölött meredt...Damienne-re! Bizony, szegény teremtést megkötözve, tépett inggel, véres háttal hagyták ott fogva tartói. Athos nyomban eltette a fegyvert, odarohant a lányhoz, kiszabadította a kötelek szorításából, és magához húzta.

-Olivier?- kérdezte kábán, homályos tekintettel Damienne. Nem volt kérdés: megkorbácsolták, addig, amíg zokogni nem kezdett.- Megtaláltál...

-Meg, szerelmem- súgta a testőr, simogatva az ismét sírva fakadó lány haját.

-Tudtam, hogy eljössz!- ajkaik összeforrtak. Damienne szeméből hulltak a könnyek, egyrészt az öröm, másrészt a fájdalom könnyei voltak azok. Athos simogatta, becézgette, elhalmozta bókokkal, míg végre megnyugodott. Akkor szó nélkül kibújt ujjasából, és ráadta párjára.

-Tessék. Ne lássák a hátadat, mert rögtön felismernek- mondta komoran. Kalapjáról is lekapta a tollat, úgy nyomta Damienne fejébe. Aztán kimentek. A testőr szerencsére hagyott nekik ott a fogadóban még egy lovat, így akadt az ötödik cimborának is hátasa. Nem az országúton haladtak, mert féltek, hogy rájuk találnak.

Ám egyszer mégiscsak bekövetkezett a baj. Nyugalmas utuk felénél járhattak, mikor Aramis feje mellett golyó csapódott egy fába. Erdős terület volt, alig tudtak haladni az állatok az egyenetlen talajon, ám mikor megfordultak, döbbenten látták, hogy a bíboros gárdistái, Rochefort-ral az élen már-már beérték őket.

Megsarkantyúzták hát lovaikat, próbáltak kijutni az erdőből. Folyamatosan lőttek rájuk, és a gárdisták lovai pihentebbek voltak, hamar utolérték őket. Az erdő csatamezővé változott. Porthos sem tudta használni hatalmas erejét harc közben, mert lova minduntalan megbotlott. D'Artagnan káromkodott, és azt kérdezgette, hol van ilyenkor az Isten. Aramis csak imádkozott, úgy védekezett. Athos és Damienne megpróbálták kiverekedni magukat a harcból, vagy legalább elcsalni néhány embert a többitől. Rochefort néhány gárdista kíséretében maga eredt a nyomukba.

Minél inkább behatoltak az erdő sűrűjébe, annál kevésbé hallották a hátuk mögött kardok csattogását, viszont magukra maradtak a szüntelen kurjongatásokkal, fenyegetésekkel, melyeket támadóik kiáltoztak hol a lovaknak, hol egymásnak, hol pedig nekik. Damienne lova felbukott, a lány alig tudott róla időben leugrani.

Athos megfordította lovát, felkapta Damienne-t maga elé, és üldözőik között átvágva visszaindult a csatatérre. Koromfekete lova úgy vágtatott, ahogy bírt, izmos testét elborította a hab. A két lovas éppen akkor érkezett vissza, mikor D'Artagnan hadnagy ledöfte utolsó ellenfelét.

-Itt a következő kör, fiam!- kiáltotta oda neki Athos a lováról aztán engedte, hogy Damienne leugorjon. Ő maga maradt lovon. Felhúzott kakassal, célzásra készen várta a támadást. Azonban Rochefort a gárdistáival tett egy kis kerülőt, és csupán négy emberrel támadott kissé oldalról. Athos éppen ráhelyezte ujját a ravaszra, amikor egy lövés dördült el mögötte, és éles fájdalmat érzett a jobb lapockájánál.

Felnyögött a fájdalomtól, összeszorította fogát, és erőt vett magán, mert látta, hogy párját veszély fenyegeti: maga Rochefort gróf vette célba kardjával. Remegve emelte hát fel lehanyatlott kezét, érezte, hogy gyengül. Egyik szemét lehunyva próbált célozni, ám megszédült és éppen akkor, mikor meghúzta a ravaszt, ernyedten huppant le lováról.

Aramis és D'Artagnan éppen jókor fordultak arra, hogy lássák, mi történik. Látták barátjukat lezuhanni, látták, hogy hátasa döbbenten áll meg, és fordul vissza, de azt is látták, hogy kit talál el a golyó. Női sikoly szakította félbe a kardok csörömpölését és pisztolyok durrogását. Minden tekintet Damienne felé fordult.

A lány mellkasán egy vörös folt kezdett terjedni, szeme elvesztette élénk fényét, térde megroggyant, kezéből kiejtette kardját. Majdnem előrebukott, amikor hirtelen megtámasztotta magát jobb lábával, könnyes szemmel kiegyenesedett, és lassan odavánszorgott a földön fekvő fiatalemberhez.

Athos a hátán feküdt, összeszorított szemmel és foggal, füle zúgott, kezével a füvet tépkedte maga mellett. Ébren volt, de kegyetlen fájdalmai lehettek. Mégsem nyögött, nem kiáltott, némán tűrte szenvedését. Damienne lerogyott mellé, kezét kezére tette. A testőr hirtelen kinyitotta lángoló, kék szemét, és ránézett. Észrevette a vörös foltot, felemelkedett.

-Megsebesültél...- suttogta. Damienne legyintett.

-Már nem fáj- sóhajtotta elhaló hangon. Athos a még mindig imádkozó Aramisra emelte tekintetét, aztán vissza a lányra. Jól tudta, mit jelent, ha „már nem fáj”... Látta kialudni az imént még égő fényt kedvese szemében, és ráébredt, hogy ő lőtte le. Milady képe villant fel előtte, amint ádáz mosollyal, liliommal a vállán e szavakat kántálja:

-Két nő halála szárad a lelkeden, Athos, de La Fère grófja- a fiatalember megrázta a fejét, mintha csak így elkergethetné a rémképet, melytől minden idegszála felborzolódott. Sikerült, a szőke ördög arca eltűnt előle, haldokló szerelmét látta maga előtt ismét. A lány egyre nehezebben lélegzett, de gyengülő karjával még átölelte Olivier nyakát.

-Je t'aime, Olivier- súgta, és Athos válaszul olyan forró szerelemmel csókolta meg, mint még talán soha. Akkor még utoljára eggyé váltak, utolszor az életben. Porthos hátat fordított nekik, elsírta magát. D'Artagnan szintén, de ő nem szégyellte könnyeit. Látták már sírni, mikor Constance meghalt, és ha valaki, hát ő értette a legjobban, mi mehet végbe barátjuk szívében és lelkében.

-Repose en paix¹- nyögött fel a fiatal gróf, mikor Damienne hófehér keze lehullott nyakából. Bármennyire is volt Athos, mint ahogy neve is mutatja, hegyhez méltóan erős és méltóságteljes, akkor megtörten, könnyeivel küzdve térdelt a halott lány mellett, nem tudván, mije fáj jobban: a háta vagy a szíve?

Egy kezet érzett a vállára nehezedni, és feltekintett. D'Artagnan volt. Lassan feltápászkodott, és megszédült ugyan a vérveszteségtől, nem dőlt el. A hadnagy nem szólt semmit, egyszerűen, hirtelen ötlettől vezérelve átölelte barátját. Érezte, milyen sebesen ver barátja szíve, mennyire igyekszik mély lélegzetvételekkel megnyugtatni magát.

-Bien, mon fils...- mondta végül halkan, de már nyugodtan Athos.- Allons à la maison².