Részlet Iliana Fioro naplójából
A halál angyala
A barikádra érkezésemtől számolva talán fél óra telt el, amikor az őrszemünk az egyik szomszédos ház ablakában megszólalt:
-Készüljetek, támadnak!
Megmozdult az egész barikád. Anjelros addig engem ölelt a szívére folyamatos szidalmazás közben, ám akkor hirtelen ellépett tőlem, kedvesen megszorította a vállam, felkapta puskáját és elfoglalta helyét. Grandtre bambán állt a barikádnak támaszkodva, kezében borosüveget szorongatott.
-Most mit pattogtok?- kérdezte értetlen fejjel.- Eddig is visszavertük őket, most is menni fog. Sikerült, fiúk!
-Grandtre- szólalt meg a bátyám, helyét el nem hagyva, de fejét legalább arra fordítva-, még egy nap ilyen siker, és elvesztünk.
Emlékszel még arra a nyüzsgésre, ami a barikád építésekor keletkezett? Most annak a kétszerese volt előttem. Az utcagyerekek, a kis Navet parancsnoksága alatt hordták a töltényeket mindenkinek. A nők próbálták eldugni a borokat és egyéb italokat főleg Grandtre elől... Épine, velem együtt, egy különlegesebb résznél szorgoskodott. Borospalackokat töltöttünk meg, de nem ám borral, hanem tömény kénsavval. Mondhatom, volt pár folt a ruhánkon, de megérte. Egyszer csak hallottam a beálló csendben, hogy a tüzérek közelebb lépnek a barikád túloldalán.
-Várjatok!- szólt halkan Anjelros, és kinyújtva tartotta a kezét a többiek felé.- Hadd jöjjenek közelebb! Figyelj... Tűz!- hangja úgy csattant, akár az ostor, és erre megannyi puskadördülés felelt. Hallottunk néhány kiáltást, de a léptek már futássá alakultak. Közeledő futássá!
-Épine!- szaladt hozzánk Navet.- Vigyed a palackokat Anjelrosnak meg Fuylle-nek!
Nem kellett a szegény, szerelmes lánynak kétszer mondani. Megpakolta magát három üveggel, és odaugrott Fuylle-hez. Kettőt nála hagyott, a maradék egyet Anjelrosnak vitte.
-Nesztek, igyatok, marhák!- harsogta túl Fuylle a tömeg hangját. Már látni véltem egy katonai sisakot, amikor a mi felkelőnk kikapta a dugót az üvegből és szembeöntötte kénsavval. Visítva menekültek Fuylle környékéről.
Anjelros azonban nem állt ilyen jól. Egy méteres körzeten belül egyedül volt támadóival. A legtöbbet lelőtte, és amikor fogyni kezdett a tölténye, a kénsavat vette igénybe. Egyszer, amikor éppen a kénsavas üvegből húzta ki a dugót, nem látta, hogy egy nyílvessző mered felé egészen közelről. Az egyik támadó túlságosan közel jutott.
Épine, aki kénsav adományozó körútján volt, látta ezt. Gyorsan kitépte az üvegekből a dugót, átdobta őket a támadók közé, és az Anjelrosra célzó katona elé vetette magát. Éppen akkor, amikor az lőtt. A bátyám felkapta a fejét, és látta Épine-t felé fordulva, nyílvesszővel átszúrt hassal állni. A lány vére az arcára fröccsent. Bátyám elsápadt, felfogta karjában az összeeső leányzót, lepasszolta az egyik orvostanoncunknak, és aztán dühtől lángoló szemmel nézett a katonára.
A férfi elsápadt attól, hogy mit tett, sokkos állapotban bámult maga elé. Anjelros kihasználta az alkalmat, felkapott egy közeli puskaporos hordót és egy fáklyát.
-Tűnjetek el- vicsorította.- Kotródjatok, vagy felrobbantom a barikádot!
-De hiszen akkor te is meghalsz!- szólalt meg a tüzértiszt, aki szintén bátyám előtt volt már. Anjelros szeme megvillant, közelebb vitte a fáklyát a hordóhoz.
-Meghalok, igen, veled együtt!- egy másodpercre mintha megállt volna az idő. Csak a fáklya sistergése hallatszott, aztán a tiszt visszavonulót fújt. Anjelros megmentette a barikádot.
Leugrott a barikád tetejéről és egyenesen Épine-hez rohant. Szegény lányt befektették az árnyékba, ahol nem tűzhet rá a nap, de sok már nem volt neki hátra. Anjelros letérdelt mellé. Mindenki figyelte a jelenetet, de közel merészkedni senki nem volt hajlandó.
-Épine- suttogta a bátyám megfogva a lány kezét. Épine kinyitotta a szemét, mely könnyektől csillogott, ám ahogy rájött, ki van mellette, elmosolyodott.- Megmentettél...
-Igen- nyögte ki Épine.
-Bár tehetnék én is érted valamit- sóhajtotta Anjelros. A haldokló felemelkedett egy kissé és közelebb húzódott bátyámhoz.
-Csak maradj itt, kérlek...
-Itt vagyok, Épine, nyugodj meg- mondta bátyám, s lágyan átölelte a szenvedőt, aki ebben a pillanatban úgy tűnt, már nem is szenved.
-Milyen jó így, már nem is fáj semmi.
-Hallgass, kérlek- súgta Anjelros szomorkás arccal.- Ne erőltesd meg magad.
-Már úgyis mindegy. Csak...- köhögés szakította félbe mondatát. Vért köhögött.- Csak kérlek, ölelj így, még el nem alszom.
-Veled maradok, ne félj.
-Szeretlek, Anjelros- súgta Épine, s lehunyta a szemét. És ekkor olyan dolog történt, amire talán senki sem számított. Anjelros, ez a kőszikla, akinek szeretője maga a forradalom volt, megcsókolta a lány homlokát.
Épine sóhajtott még egyet utoljára. Ez a csók repítette át a túlvilágra. Bátyám lefektette szépen, és amikor felegyenesedett, láttuk, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
