A boldogság ott kezdődik, ahol a nagyravágyás szűnni kezd
Megesküdtek hát, annak rendje és módja szerint. Mindenki boldog volt. Egy darabig legalábbis. René a fejébe vette, hogy bosszút áll Armandon, amiért ilyen rútul elárulta. Terve is volt, hogyan: bemegy a királyhoz, s ráfog valami ronda bűnt.
Ha ez nem sikerül, lefizet pár embert, akik tanúskodnak ellene. Ha az sem sikerül, megkéri Elisabeth-et, hátha ő meggyőzi őfelségét. Vissza akarta szerezni a méltóságát, amit azáltal vesztett el, hogy vesztőhelyre hurcolták, s ráadásul egy nő mentette meg onnan; mert a legjobb barátját elvakította a dicsvágy.
Csak azt nem vette észre, hogy miközben ezeket a terveket szövögette, ő is éppen ilyen lett: nagyravágyó. Volt olyan, hogy a szolgák vitték be neki a reggelit a szobájába, mert még gondolkozott, s irkált. Volt olyan, hogy már hat órakor nyomát sem látták, és reggeli nélkül ment el. Tehát éppen az esküvő után kezdett szétesni a család.
Ezt Elisabeth asszony egyszer megelégelte, s nem szolgával küldte be a reggelit, mint szokása volt, hanem maga ment be. Renét az íróasztalánál találta, hajába túrt, s egy papírt gyűrt össze éppen. Az ajtó nyílására hátrapillantott, lassan végigmérte kedvesét, aztán ismét elfordult.
-René, enned kell- kezdte a nő lágyan, letette a gróf mellé a tálcát, és a vállára hajolt, hogy lássa, mit csinál. Valami levéllel szenvedett.
-Majd- mondta rekedten a gróf.
-Majd! Tönkreteszed magad... Már alig eszel, és fogadni merek, hogy alig alszol. Az esküvőnk óta alig foglalkozol Rebeccával meg velem. Mi lelt?
-Armand!- nyögte ki a fiatalember.- Láttam a szertartáson... Félek tőle, hogy valami bajt fog okozni. Muszáj vagyok kiküszöbölnöm a problémát, de nem akar sikerülni. Most éppen egy levelet próbálok írni a királynak, na nem mintha a többire válaszolt volna...
-Akkor miért nem mész el hozzá te magad?- suttogta Elisabeth.
-Miért? Talán mert képes lenne megint a Bastille-ba zárni.
-Nem lenne.
-Dehogynem!- erősítette meg a hangját René.
-Nem, ha mondom!- kiáltott fel a nő.- Az én pártfogásomban vagy, nem fog ártani neked! Hidd el, hogy bajod abból nem származhat, ha elmész és beszélsz vele.
-Hát jó... Most azonnal...- kezdte felpattanva, de Madame megfogta a karját és visszanyomta a székre.
-Most azonnal itt maradsz és megeszed a reggelit!- mondta határozott, de mégis kedves hangon.- Majd utána mész a királyhoz.
Nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett a parancsnak. René kelletlenül fogott neki a reggelinek, de mikor megízlelte, s gyomra megkordult, csak úgy tömte magába az ételt. A ház úrnője szomorkás mosollyal nézte. Mikor aztán jól lakott a fiatalember, felállt, díszruhába öltözködött, s nyomban megindult a Louvre-ba. Lova sebesen vitte, tehát hamar odaért. A kapuban összetűzésbe került, mert épp Armand állt őrt, és bizony belekötött a grófba:
-Lám, lám. Ismét a Bastille lesz a cél? Nem is bánnám- mondta gúnyosan. René erre megtorpant, visszafordult, fejét enyhén hátravetette, s roppant méltóságteljesen végigmérte a hadnagyot.
-Én meg azt nem bánnám- kezdte-, ha végre valaki neked is lenyomna egy nyuvasztókörtét a torkodon.
-Ó, mi bánt, barátom?- kiáltott fel amaz.- Miért bánsz velem ily kegyetlenül?
-Játszd csak a szentet, te átkozott! Tudod nagyon jól, miért- és bár halálos nyugalommal beszélt Renénk, kezét kardmarkolatán nyugtatta.
-Hallottad már, cimbora- fordult Armand a társához-, hogy Madame Elisabeth kedvenc cselédlányát felkötötték?
A gróf már távolabb sétált, az ajtóban volt, amikor ezt meghallotta, s megállt.
-Úgy ám- folytatta a katona, le nem véve a szemét Renéről-, sőt azt beszélik, hogy éppen a nála vendégeskedő Bellerose gróf volt- ez a sértés úgy érte a mi barátunkat, mintha tarkón vágták volna. Szeme elkerekedett, arcából kiszaladt minden szín, keze annyira szorította a kard markolatát, hogy ujjai egészen elfehéredtek.
-Mit mertél mondani?- morogta félig hátrafordulva, s villámló szemét Armandra szegezte.
-Azt, hogy felkötötted a cselédlányt, mert nem akarta veled tölteni az éjszakát!- vakkantotta a hadnagy. René két ugrással előtte termett, galléron ragadta fél kezével, és összeszorított fogai között sziszegett:
-Még egy ilyen, és nem lesz kegyelem, kígyó!
-Kíváncsi vagyok- folytatta vakmerően Armand-, hogy a Madame-ot mivel fenyegetted meg, hogy hajlandó volt hozzád menni, vagy egyáltalán az ágyadba bújni.
Több se kellett a grófnak, úgy meglökte a pimaszkodót, hogy az hanyatt vágódott. Odaállt fölé, félig kivonta kardját a hüvelyéből, úgy nézett rá.
-Várlak ma este, a Luxembourg palota mögött- mondta neki, bár összeszorított fogai miatt alig lehetett érteni szavait.
-Hánykor?- kérdezte Armand, miközben felült.
-Tízkor.
-De hiszen akkor sötét van!
-Pontosan. Méltó lesz két ilyen fegyverforgatóhoz.
-Ch...Hát azt hiszed, hogy megölheted a király hadnagyát?- kérdezte gúnyosan a hadnagy, s egyenesen René csizmájának orrára köpött. A grófnak arcába szökött a vér, lába előrelendült, s Armand kapott egy kemény rúgást a lába közé...
-Te nem hadnagy vagy, de még nemesember sem. Egy csatornapatkány is előbbre való nálad, és a Csodák Udvarában az ilyeneket százával tanítottam jó modorra. Ma este megtanítalak téged is. Jó felkészülést, ha ugyan meg bírsz most mozdulni- mondta sötét mosollyal-, barátom.
Ezt az utolsó szót úgy köpte ki, mintha valami keserű gyógyszer lett volna. Azzal méltóságteljesen kikerülte a fájdalomtól térdre rogyott katonát, és hazatért. Otthon már várta Elisabeth.
-Nos?- kérdezte tőle, amikor leült a kanapéra.
-Nos, ma este elintézzük- hangzott a felelet.
-De nem a királlyal beszéltél?- fakadt ki a nő. René felvonta a szemöldökét.
-Nem. Akartam, de az a mocsok megállított a kapuban, és olyat mondott, amit igazi nemes nem hagy büntetlenül.
-Olyat, mint én aznap reggel?- kérdezte halkan Elisabeth.
-Olyat.
-Akkor megértem, kedvesem.
-Nagyszerű- felelte hidegen a gróf, és felállt. A hölgy csak ezt várta, nyomban a nyakába borult, magához szorította.
-Egy kérésem lenne- szólt remegő hangon.
-Mi lenne az- nyögte ki a gróf meglepődve párja ezen kitörésén-, kedvesem?
-Ne ölesd meg magad...- suttogta a nő, és René rájött az asszony vállának remegéséből, hogy az sír. Lágyan simogatni kezdte hát, becézgette, súgott neki édes szavakat, esküdözött mindenre, csak nyugodjon meg a szerelme. Meg is nyugodott hamar, de könnyes szemmel nézett párjára.
-Megígéred - itt elcsuklott a hangja-, megígéred, hogy visszajössz?
René szíve meglágyult, letérdel a nő elé, megcsókolta a kezét, s ünnepélyes hangon megszólalt:
-Nyugodj meg, ha valaki ma megsebesül kettőnk közül, az nem én leszek.
Eljött az este. Vacsora után a gróf köpenyt kapott magára, kesztyűt húzott, kalapját a fejébe nyomta, és megindult kifelé. Ahogy elhaladt a szalon ajtaja előtt megpillantotta Elisabeth-et a kanapén heverészve, amint kislánya éppen a nagy pocakját simogatta. Bizony, mert a Madame már a kilencedik hónapban volt.
René egy pillanatra megállt, még a szívverése is megakadt talán, mert átfutott az agyán, hogy mi van, ha Armand mégis megöli, és soha többé nem látja e két angyalt, s főleg nem a születendő gyermeket. Megrázta a fejét, és midőn magához tért, kiment. Lovára pattant, egyenesen a Luxembourg palotához vágtatott.
Armand még nem volt sehol, mikor odaért. Lovát kikötötte, és nyújtott. Gyakorolta a kitörést, végzett pár gyakorlatot. Éppen tízet ütött az óra, amikor a hadnagy is megjelent. Lova szája habzott, és nyilván valóan nem sietett. Hát igen, mindig jobb lovas volt egy kicsit, mint René. De a mi grófunkat ez most nem érdekelte.
-Örülök, hogy még mindig pontos vagy- vágta oda neki félvállról Armand, amikor lovát kötözte.
-Én pedig örülök, hogy a lovadat még mindig többre tartod magadnál- felelte szárazon a gróf.
-Tudod, értelmesebb is, mint néhány ember... Kard?
-Kard.
-Majd szólok a sírásóknak, ha végeztünk- mondta pimasz vigyor kíséretében a hadnagy. René azonban a sötétben állt, és nem látszódott az arca, így ellenfele azt sem látta, hogy milyen megvető mosollyal reagált erre a megjegyzésre.
-Szerintem te már nemigen fogsz beszélni, ha végeztünk- utánozta epésen.- Kardot ki!
-Nekem te ne vezényelj, hallod?!- kiáltott fel Armand, és előrántotta kardját.- Inkább dugd a képed elő az árnyékból, hadd lássalak.
-Parancsolj, cimbora!- mondta nyugodtan René, és előugrott. Kardja már ki volt vonva, köpenye a szélben csak úgy lobogott körülötte.
-Ugye nem gondolod, hogy majd köpenyben fogok vívni?- kérdezte meglepődve a katona. René leengedte a kardját, és félrebillentette a fejét, megvetően mérte végig régi barátját.
-Miért, hadnagy uram? Katona létedre nem tudsz köpenyben vívni?- s gúnyosan felnevetett. Armandot ez kihozta a béketűrésből, hadonászva rontott Renére. A gróf szilárdan ellenállt, és nem annyira vívott, mint táncolt. Valami laikus azt mondhatta volna rá, hogy menekül, de nem: csupán fárasztotta ellenfelét. Apró vágásokat vitt be, gyakran táncolt hátra, néha elsuhant ellenfele mellett és mögé került.
Armand kezdte gyanítani, mit is csinál egykori barátja, lassított hát, s csak néha-néha mert megkockáztatni egy vágást, vagy egy szúrást. René, azt gondolva, hogy már eléggé kifáradt a katona, egy ügyes oldalvágást akart bevinni, de ellenfele akkor hirtelen elugrott, és bizony ha nem kapja vissza a kezét, már nem lélegzik.
A hadnagy úgy gondolta, hogy barátjának ebben a meglepődésében rosszabbak az érzékei, így egy cselt alkalmazott, amit eddig senki sem tudott kivédeni. De most olyan acélcsuklóra talált, hogy ez a csel, nem csupán nem ért semmit, de még jó kedvre is derítette a grófot, mert felnevetett, és így szólt:
-Ejnye már! Elfelejted, kedvesem, hogy én tanítottam neked ezt a cselt- ekkor Armand előreugrott, és szúrt. René berogyasztotta a lábát, így a kard csupán kalapját tűzte hegyére.
-Pucéran állsz itt mindjárt!- kiáltotta neki Armand.
-Te arra vagy kíváncsi?- nézett nagyot René. Látható, hogy humora még most sem hagyta cserben.
-Én arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem ütöttek még bélyeget rád, elvégre úgy falod a nőket, mint más a kenyeret!- ordította Armand, miközben egyre hátrált a gróf erősödő csapásai elől. Erre a megjegyzésre a barátunk szívverése felgyorsult, arcába szökött a vér, s alkalmazta az egyik kivédhetetlen cselét, amit hiába ismerte a hadnagy, nem tudott kivédeni.
Megvárta, amíg felé vág az ellenfél, akkor kiütötte kezéből a kardját, megragadta a csuklóját, átkerült a másik oldalára, s bal kézzel egyenesen szíven szúrta. Armand felnyögött, térdre rogyott, felnézett még egyszer a régi barátjára, s eldőlt, mint a kivágott fa.
René megtörölte kardját, aztán összeszedelődzködött, felpattant lovára és hazavágtatott. Közben gondolkodott, s rájött, hogy valójában ő is éppen olyan nagyravágyó lett, mint amilyen Armand volt, de nem a maga, hanem a családja érdekében. Most, hogy biztonságban tudhatta őket, már kitisztult előtte a világ. Mindent jobbnak, mindent szebbnek látott, mint ezelőtt.
Fél tizenkettő volt, vagy ahogy a Csodák Udvarában mondták: fél éjfél. Amikor a gróf az istállóba vezette a lovát, aztán a házba indult, látta, hogy még égnek a lámpák. Ilyenkor már mindenki aludni szokott. Hirtelen leesett neki a tantusz, rohant is, szinte ajtóval együtt ment be a házba. Az egyik inas az ajtó mellett ült, láthatóan őt várta.
-Uram!- kiáltott fel, amint meglátta. René a vállára tette a kezét, kérdőn nézett rá.
-Hogy van? Beszélj már!
-A gróf úr elmenése után egy negyedórával, asszonyom fájdalomra panaszkodott. Elmentem az orvosért, aki rögtön bábáért küldetett. A bába is, az orvos is bent van asszonyom szobájában, de a hangok...- és itt elhallgatott, mert Elisabeth sikolya félbeszakította. René megborzongott, s erősebben szorította a férfi vállát.
-Mióta...?
-Már mondtam, uram: tíz órától- felelte alázatosan az inas. A gróf sápadtan, mint egy kísértet, elvánszorgott a Madame ajtajáig, de bemenni nem mert. A különböző dolgokért kiszaladó cselédlányok mögött néha-néha bepillantott, de nem látott sokat. Levegő után kapkodva vonult be a szobájába, ahol az ágyra roskadt.
Talán éjjel két óra lehetett, amikor egy lány jelent meg René szobaajtajában, s halkan megszólalt:
-Gróf úr, ha gondolja... A Madame várja...- a gróf az ablaknál állt, a lány hangjára összerezzent, és gyorsan arra fordult. Arcán enyhe csalódottság jelent meg, amikor nyugtázta ki az.
„Esküdni mertem volna, hogy Diamantét hallottam...”- gondolta magában, aztán úgy, félig kigombolt inggel indult el. A szobaajtó előtt azonban megtorpant, és bizonytalanul nézett az őt kísérő lányra. Az mosolyogva bólintott.
-Ne féljen, gróf úr- mondta halkan.- Az ajtó nyitva is van, csak be kell mennie.
-Éppen ez az, amitől félek...- suttogta René. A kis cselédlány azonban olyan tekintettel pillantott rá, mintha az anyja lenne, és szeme beszélt a szája helyett: „Sosem hittem volna, hogy egykori katonaember létére egy nőtől fog megijedni.”. Éppen ezért kapta magát és lassan bement.
Léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg. Nem is ment nagyon be, megállt az ajtóban. Az ágyon látta feleségét, amint egy kis pólyába burkolt valamit dédelget mosolyogva, suttog neki. Elmosolyodott, s közelebb ment. Elisabeth, mikor észrevette, ránézett széles mosollyal.
-Ülj le, Reném- mondta halkan. A gróf engedelmeskedett. Első pillantása a kis pólyásra esett. A gyermek természetesen fekete szemű, és fekete hajú volt, mint René apja. Mosolyogva nézett hol anyjára, hol apjára, aztán végül René felé nyúlt.
-Látod, kedvesem, hogy téged óhajt- szólt Elisabeth.- Vedd hát kicsit karodba a fiad.
-Az én fiam- mondta mosolyogva a gróf, majd óvatosan átvette a nőtől a gyermeket.
-És mi legyen a neve?- kérdezősködött az anya.
-Lajos- vágta rá szinte reflexből a fiatalember.- Lajos de Bellerose.
-És de Wentworth- tette hozzá Elisabeth. René felpillantott, de olyan bamba tekintettel, hogy a nő elnevette magát.- Ha nem tudtad volna: báróné voltam. A birtok az enyém.
-Ez megmagyarázza, hogy miért voltál olyan hisztis- mondta játékosan a gróf, és ismét kis Lajosnak kezdett valamit dörmögni, amire a fiúcska széles mosollyal válaszolt. Elisabeth hamar elaludt, ami érthető, ha a szülés fárasztó folyamatát figyelembe vesszük.
René azonban nem aludt el. Folyamatosan a kisfiát dédelgette, bájosan mosolyogva, és még bájosabban mormogva. Bár a felesége nem hallhatta, milyen kedves szavakat intézett a gyermekhez, én elárulom, hogy ti tudhassátok:
-Lajos- mormogta neki, miközben kicsi kezét az ujján tartotta-, kicsi vikomtom. Olyan nemesembert nevelek belőled, hogy mindenki tátott szájjal fog nézni. Hidd el, kisfiam- azzal megcsókolta a homlokát.
