16. fejezet

16.

Derry szíve sebesebben vert, mint valaha, és nem csak azért, mert futott. Konkrétan érezte a torkában dobogni. A gyomrát valami megmagyarázhatatlan érzés rántotta össze. Félelem? Nem, az biztosan nem. Aggodalom? Talán. Szeretet? Amennyiben az tudja, az volt. Annyi bizonyos: ilyet utoljára akkor érzett, amikor az oltár elé állt Jeanne-nal.

Berontott az ajtón, felvágtatott a lépcsőn. Megijedt tulajdon lépteinek zajától. Olyan csend, olyan béke uralkodott a házban, és most betoppan ő, így, még a háború nyomaival a ruháján, vadul, akár egy útonálló. Gyorsan megállt, és egy pillanatig némán hallgatózott. Az egyik szobából egy édes hang szűrődött ki, melynek hallatán végtelen nyugalom, és melegség árasztotta el a mellkasát. Egy lágy dallam, melyet sosem hallott, de mégis tudta, hogy sosem fogja elfelejteni.

Lassú léptekkel, enyhén remegve ment az ajtóig, bekopogtatott, és bedugta a fejét. Haja megnőtt, állán borosta ágaskodott, mégsem változott sokat. Arca egészen felragyogott, mikor meglátta, honnan ered az az édes hang.

Jeanne, vagy inkább Angelica ott ült az ágyon, kezében egy pólyába bugyolált csecsemőt ringatva. Arca rózsás volt a boldogságtól, szőke haja kibontva hullott alá, kék szeme csillogott a lenyugvó nap fényében. A hosszú hálóing eltakarta kezét, de így is látni lehetett finom vonalait.

Derry szeme a gyermekre vándorolt. Éppen olyan vörös arcú, mint az édesanyja, szőke, mosolygós, három hónapos leányzó volt. Csendesen végighallgatta a dalt, aztán nevetve nyúlt Jeanne kezéért. A fiatalember úgy érezte, örömében meghasad a szíve. Az ő két tüneménye, két kincse, akikért az életét adná, most itt van, együtt, boldogan, és csak rá várnak.

Oda is lépett, nagy volt az öröm. Felesége megcsókolta, lánya nevetett rá, és a világ arra a másfél órára tökéletes volt. Azonban, mikor Jeanne lefektette a kis Theodosiát aludni, mert bizony Theodosiának nevezte el, Derry nem tudott magában tartani egy felfedezést.

-Forró a tested, mégis remegsz, kedves- jegyezte meg.- Beteg vagy?

-Ugyan! Csupán örülök, hogy hazatértél- válaszolta a lány, azonban Brewer éles szemét nem kerülte el az arcán átcikázó félelem.

-Miért hazudsz?- szegezte neki egyenesen a kérdést, és megfogta párja kezét.

-Derry...- sóhajtotta Jeanne, hanem a fiatalember akkor már újabb dolgot vett észre. Ahogy a hálóing felcsúszott, kiütéseket pillantott meg azon a gyönyörű fehér kézen. Elborzadva hőkölt hátra, arcából minden vér a szívébe tolult.

-Jeanne... Mi ez?

-Enyhe láz, és néhány kiütés. Semmi baj, Derry- a lány megpróbált közeledni hozzá, de Derihew egyre hátrált.

-Nem... Nem, hívok egy orvost!- azzal kirohant London utcáira.

Mintha csak az égben is történt volna valami brutális változás, mint ahogy most az ő szívében, a fényes naplemente helyét szakadó eső vette át. Sehol egy lélek sem volt látható, leszámítva azt a díszes menetet, amely éppen felé tartott. Hiába volt sötét, már távolról is felismerte a York ház zászlaját.

-York nagyuram!- kiáltotta.- Hercegem!- mikor nem érkezett válasz, a kétségbeesés olyan nagy erőt adott neki, hogy azt kiáltotta:- Richard! Én vagyok, Derihew Brewer!

A herceg megállította előtte a lovát, lenézett rá. Arca jeges volt, mint egy szoboré, lenézően mérte végig egykori barátját. Mellette a felesége lovagolt, és akkor valamit súgott a férfi fülébe, mire az elfordította a fejét, sarkantyúját lova oldalába vágta, és továbbhaladt.

-Richard!- üvöltött utána Derry. Semmit nem ért. Búsan, kétségbeesetten tért vissza párjához, akin már olyan mértékben erőt vett a láz, hogy nem tudott megállni a lábán. Brewernek eszébe jutott: a betegségek mindig este látszanak a legrosszabbnak, és akkor a leghalálosabbak is.

-Gyerünk, Jeanne!- suttogta neki, miközben a kezét szorította.- Légy erős. Harcos nő vagy, nemeseket győztél le, ne hagyd, hogy egy kis láz a földre döntsön.

-Derry- suttogta a lány válaszként.- Theodosia... szintén...

-Nem!- tört ki a fiatalember.- Nem lehet... Mondd, hogy ő nem beteg!- nem kapott választ. Felállt, és ölébe vette a lányát. Igen, a gyermek testén is ott voltak a kiütések. Ő is ugyanúgy lázas volt. Sírni nem sírt szegény, csak nézte, ahogy apja szemébe könnyek gyűlnek. Elmosolyodott, a gyermek akarta vigasztalni a szülőt. Brewer megesküdött, hogy jobb világot teremt a számára, és mikor hazajött, hogy életében először a kezébe vehesse, halálos beteg.

Ez a kislány volt az ő napsugara, az éltetője, akiért meghalt volna. Itt fogta a karjában, érezte mozogni, hallotta a szuszogását. A teste melegét. Minden apró porcikáját. Óvatosan magához ölelte, mire a gyermek felnevetett, belőle pedig a zokogás tört elő. Theodosia kacarászása pedig egyre halkult, végül köhögésbe ment át. Derry érezte, hogyan áll el az apró test lélegzése, hogyan hűl ki végleg minden egyes centimétere.

-Theodosia...- nyögte.- Kislányom...- belenézett a barna szempárba. Tulajdon barna szempárjába nézett. A gyermek szeme tükör volt, mikor először belebámult. Most csak egy fénytelen, üveges valami, ami rémisztőbb volt, mint a nyílzápor a csatatéren.

Magához szorította az immár hideg testet, nyomott egy utolsó csókot a homlokára, és visszafektette az ágyába. Akkor vette észre csak, hogy a gyermek nem aludt egyedül. Ott hevert az ágyon egy játék. Az a játék, amit még ő készíttetett egy Franciaországban élő angollal a számára. Egy rózsaszín virágra hasonlító csörgő. Azzal együtt tért vissza párjához.

-A kicsi?- kérdezte Jeanne megrettenve férje arcától, és attól, hogy a játékot a kezében tartotta.

-Elment- súgta alig hallhatóan a fiatalember. Az asszony megremegett, levegő után kapott, és zokogásban tört ki. Derrynek nem voltak könnyei. Némán ült a nő mellett, le sem véve szemét a csörgőről.- De legalább mi itt vagyunk egymásnak- mondta. Tudta, hogy neki erősnek kell maradnia, még akkor is, ha az egyik legnagyobb kincsét veszítette el.

Egy fél óra telt el így. A fiatalember, fejét a tenyerébe hajtva aludt, bár álma nem volt túl pihentető. Elfáradt az úton, sok mindent történt, megrázó élmények, és mind egyszerre nehezedtek a vállára, szemhéjára egyaránt, gondolatai mégis cikáztak.

Mikor felébredt, éjfél körül járhatott az idő. Úgy gondolta, jobb, ha fekve alszik, hát ledőlt Jeanne mellé. Átölelte, és úgy ugrott hátra, hogy leesett az ágyról. A test hideg volt és mozdulatlan. Halott.

Brewer egy percig csak ült a földön, hallgatta az eső kopogását az ablakon, és nem mozdult. Egy kép villant be agyába: amikor még olyan tíz év körüli kiskölyök lehetett, volt egy üvegszobrocskája, amit egy évvel ezelőtt a sárban talált, és szinte hozzánőtt. Egyszer, egy nyári napon, mikor vihar vihart ért, egy villámlástól annyira megijedt, hogy kicsúszott a kezéből az üvegszobor. És darabokra tört. Eleinte fel sem fogta, hogy mi történt, próbálta reménykedve összerakni, hátha megmarad, helyreáll. Végül, mikor rájött, hogy annak már vége, olyan keserves zokogásban tört ki, hogy mindenki, aki látta, megsajnálta. Valami ilyesmit érzett most is.

Az üvegszobor helyett most valami sokkal fájdalmasabbat vesztett el: a feleségét és a kislányát. Akkora ordítás tört fel mellkasából, hogy azt nem csak a szomszéd, de a király is meghallhatta. Mint az őrült, kirohant az esőre, futott, végig egész Londonon, nem nézte merre, azt sem tudta, hol van, csak rohant.

Egyszer, mikor már eléggé kifáradt, megállt egy ajtónál. Látta, hogy még ébren vannak, a gyertya fénye elárulta. Nem nézett semmit, nem volt ereje semmihez. Agya tompa volt, elázott, zokogott, noha könnyei már rég elfogytak. Előredőlt, neki az ajtónak, feje nagyot koppant a tölgyfán.

Odabent szinte azonnal hangok harsantak, és hamarosan az ajtó is kinyílt. Derry egész testével az ajtónak támaszkodott, most pedig az ajtót nyitó férfi mellkasára borult.

-Derihew!- kiáltotta William de la Pole, átkarolva a fiatalembert, és behúzta magával a házba.- Mi történt?

A fiatalember nem válaszolt, csak szorította magához a csörgőt, amit magával vitt a házból, és fuldoklott a könnyeiben.

-Derry!- szólította meg ismét William, és leültette a kanapéra.- Jézusom, mi történt?

De Brewer még mindig csak a fejét rázta, és nem felelt. A grófnak a látványtól égnek állt a szőr a hátán. Derry, az ő legjobb barátja most, az éjszaka közepén, szakadó esőben beállít hozzá, könnyben úszva, szinte magán kívül. Fehér ingén a vállánál egy vörös foltot pillantott meg. Nem kért engedélyt, lehúzta a fiúról az inget. Semmi sebesülés, még egy ütésnyom sincs.

-William, gyere...- lépett be a szobába a felesége, de azonnal el is hallgatott, ahogy megpillantotta a kanapén gubbasztó alakot.- Mi történt?

-Szeretném én is tudni, hidd el...- sóhajtotta a férfi szomorúan pillantva párjára.- Alice, hoznál nekünk egy kis sört?- az asszony bólintott, és kiment a szobából.

-Ne sört...- dünnyögte alig hallhatóan Derry.- Mérget.

-Derry, kezdesz megijeszteni- mondta enyhén remegő hangon Suffolk.- Meséld el szépen, mi történt.

-Szerintem hagyd egy kicsit- szólalt meg az éppen a szobába lépő Alice, kezében két korsó sört hozott.- Majd beszél, ha készen áll rá.

Csendben maradtak. Alice felajánlotta, hogy előkészít egy szobát a fiatalembernek, amit az készséggel el is fogadott. Onnantól ismét csend. Mély, mélabús, feszült csend. Derry nem nézett semerre, meredt a sörös korsójába, és néha szipogott egyet. William nem szólt hozzá többet, csak ült mellette, és figyelte.

Mikor elkészült a háziasszony a szobával, Lord Suffolk felkísérte barátját. Derry konkrétan ráborult az ágyra, betekeredett a takaróba, és meredt a plafonra. William leült mellé az ágy szélére. Három lóval sem tudták volna elrángatni barátja mellől.

-William- nyöszörögte a fiatalember, és megmarkolta a férfiú kezét.- Miért?... Miért pont őket?

-Kiket, fiam?- kérdezte halkan a gróf. Brewer ismét szipogni és könnyezni kezdett.

-Jeanne és Theodosia... mind a ketten... meghaltak...- az utolsó szót alig lehetett érteni, ugyanis az ismét kitörő zokogás elnyomta a beszédét. De la Pole azonban mégis megértette, és magához szorította barátját.

-*-

Richard Plantagenet meglehetősen borús kedvvel érkezett meg egy útszéli fogadóba Hatfieldben. Felesége egész úton nyaggatta, hogy haladjanak gyorsabban, álljanak meg pihenni, most ez nem jó, most az nem jó... Azt hitte, ott hagyja valamelyik fához kötözve.

Nem volt sok kedve az éjszaka haladni, de a felesége könyörgött, hogy hagyják ott Londont, mert ő rosszul van tőle. És ki tudna annak a bájos, hatalmas tengerkék szempárnak nemet mondani? Aztán jött Derry... Vajon mit akart? Nem számít, féltette Cecily-t, nem akarta, hogy bármi betegséget összeszedjen az esőben...

Mikor megérkeztek, fürgén leugrott lováról, és sietett párjához, hogy lesegítse a nyeregből. Igazából csak megfogta a derekát, és leemelte. Cecy megpuszilta, aztán egymásba karolva léptek be a fogadóba.

-Mit parancsolsz, nagyuram?- kérdezte a fogadós földig hajolva.

-Egy szobát két főre. Némi ételt és italt is elfogadunk, ha akad.

-Várj, kegyelmes uram, felkeltem az asszonyt- azzal eltűnt a szemük elől az épület egyik sötét szegletében, ám nem sokkal később már rikácsolás hallatszott abból az irányból.

-Nem akadt volna barátságosabb hely?- kérdezte felháborodva Cecily. York szúrós tekintettel nézett rá.

-A paplak. Ott mindig barátságosak. De hideg, és még nem is kényelmes- megtanulta már, hogy minden hónapban van egy olyan hét, amikor egyszerűen lehetetlen megfelelni a hölgyemény elvárásainak, és ez pont egy olyan hét volt. Mégis kezdte unni.

Végül azért csak kaptak egy szobát, meg friss kenyeret kolbásszal és sörrel. Cecily persze elégedetlenkedett, de aztán csak erőt vett rajta az éhség, s valósággal habzsolta az ennivalót.

Már éppen lefeküdni készültek, amikor lódobogás ütötte meg a fülüket. Cecy rémülten bújt Richard mellkasához, mire a fiatalember átölelte, nyomott egy csókot a homlokára.

-Ne félj. Bizonyára ez is valami éjszakai vándor, mint mi- mondta. A lódobogás megszűnt, a lovas a fogadónál állt meg.- Egyre inkább valószínű.

Alighogy befejezte ezt a mondatot, futó léptek döngtek a padlón, és hamarosan kivágódott az ajtó. Egy lihegő, vékony fiatal fiú, talán tizenhét éves lehetett, futár ruhában állt meg az ajtófélfának támaszkodva. Nehéz volt eldönteni, hogy leizzadt-e vagy elázott-e, vagy esetleg mind a kettő, egy biztos: táskájából egy levelet vett elő, amely csodával határos módon száraz maradt.

-Méltóságos herceg- lihegte.- Levél, Franciaországból.

Richard felvont szemöldökkel lépett a fiúhoz, és a kezébe nyomott egy tallért jutalmul. A kölyök szinte azonnal eltűnt.

-Franciaországból?- ismételte Cecily, de ő már nem volt hajlandó felkelni az ágyról. Férje kibontotta a levelet, és egyenesen az aláírást nézte. Felkiáltott meglepetésében, és hagyta, hogy kihulljon kezéből a levél.