16. fejezet

Un vie nouveau¹

Hónapok teltek el a király kivégzése óta. Charny gróf természetesen minden héten írt feleségének, hogy érdeklődjön állapota felől, és hogy meséljen neki a bátyjáról.

Nos, Philippe de Taverney a fejébe vette, hogy az élete árán is megszökteti Marie Antoinette-et. Vad szerelme segítette ebben, és persze Olivier. Az első próbálkozást márciusban tette, megkísérelte, hogy őrnek álcázva bejusson a királynéhoz, és legalább beszéljen vele. Bejutni sikerült, kifelé már bajosan. A fiatalembernek az ablakon át kellett menekülnie, s ha történetesen nincs ott egy kupac szalma az őrség lovainak, hát lábát vagy nyakát töri.

Ezek után némi szünetet tartott. Szakított időt arra, hogy meglátogassa húgát délen, amiről Olivier csak úgy tudott, hogy Andrée megírta neki az egyik levelében. Eme üzenetben közölte azt is, hogy Philippe nagyon meglepődött, mikor megtudta, hogy gyermeket vár. Ráadásul pont a gróftól... De egyfelől meg is nyugodott: most már tényleg nem kell tartania egykori vetélytársától.

Májusban újabb szöktetési tervet eszelt ki, ám amikor ezt Olivier elé tárta, a gróf elutasította:

-Sajnálom, Philippe- mondta, és szemében látszott, hogy őszintén beszél.- Nem segíthetek. Most nem. Hamarosan megszületik a gyermekem, kötelességemnek érzem, hogy ott legyek.

-Megértem, sógor- mondta a férfi, s Olivier vállára tette a kezét.- Ki lenne mellette ilyenkor, ha nem a férje?- szomorúan elmosolyodott.- Nekem senkim sincs, én maradok.

-Eljöhetnél velem- ajánlotta sógora.- Most úgyis eléggé feldúltad a kedélyeket a királyné körül. Idő kell, amíg lenyugszanak. Hadd higgyék, hogy Maison Rouge feladta. Aztán pedig visszatérsz újult erővel, egy jobb tervvel, és talán tényleg megmented a szeretett asszonyt.

-Istenemre, Olivier!- kiáltotta mosolyogva Maison Rouge.- Te aztán tudod, hogy kell meggyőzni az embert!

Május végén már valóban a Charny birtokon voltak. Gyakran sétálgattak a hölgyekkel a fasor alatt, bár Catherine legszívesebben kisfiával és az őzbakkal töltötte az idejét. Andrée nehezen tudott rendet tenni a két szeretett férfi közt, ugyanis Philippe is és Olivier is mindig leste a kívánságát, s folyton versengtek, hogy ki teljesíti gyorsabban a kérést. De mindezt a legnagyobb békességben tették.

Június 10-én, délután a két férfi a szalonban ült, előttük a kávézóasztalon borosüveg, kezükben pohár. Philippe elég sokat kortyolt, láthatóan gondolkozott, Olivier azonban csupán egyetlen dologra tudott gondolni: egy emelettel följebb vajúdó feleségére.

Valóban, Andrée hajnalban szóvá tette, hogy nincs túl jól, s férje nyomban küldött is egy inast az orvosért. A doktor hamar megérkezett, kijelentette, hogy itt az idő, és kitessékelte a szobából az aggódó apát. Philippe ajánlotta, hogy igyanak, addig is gyorsabban telik az idő. Azonban Oliviernek egyetlen korty bor sem ment le a torkán, csak figyelte a pohárban a vörös fodrokat, s összerezzent minden sikolyra, amely az emeletről hallatszott.

Egy kezet érzett a vállára nehezedni. Felnézett a pohárból, s látta Philippe szép, mindig ravasz kék szemét, ahogy őt fürkészte.

-És mi lesz a neve?- kérdezte kissé nehezen forgó nyelvvel.- Gondolkodtatok már rajta?

-Két hete csak ezen gondolkodtunk szinte- mondta enyhén elmosolyodva Olivier.

-No és mire jutottatok?- kérdezte mosolyogva a férfi.

-Abban egyeztünk meg, ha fiú, akkor Georges-Ruben de Charny- Philippe itt biccentett, tetszett neki a név.- Ha lány, akkor Héloïse de Charny.

-Mindkettő remek választás- mondta Maison Rouge. Alig fejezte be a mondatot, ismét felharsant Andrée hangja az emeleten. Olivier addig derűs tekintete elborult, szemöldökét összevonta.

Egymásra nézett a két férfi. Mindketten ugyanabban a helyzetben voltak: egyedül Andrée maradt nekik. A lovagnak az édesapja halott, és ezért nagyon sokáig Charny-t hibáztatta, a grófnak az öccsei halottak, amiért gyűlöli a köztársaságot. Eme két bosszúra éhes férfit csupán egyetlen nő tudta lecsillapítani: az a drága Andrée. Kiolvasták egymás tekintetéből a sötét gondolatot, mely mindkettejükben ott motoszkált. Nem egy olyan asszonyról hallottak, aki belehalt a szülésbe.

-Andrée est fort²- suttogta Olivier, mire sógora megszorította a vállát.

-Tudom, Olivier- s a két férfi, akik olyan hosszú ideig gyűlölték egymást egy asszony miatt, most egy másik asszony miatt összeölelkezett, akár a testvérek.

És akkor kinyílt az ajtó, és megjelent Andrée szobalánya örömtől ragyogó arccal. A sógorok felugrottak a pamlagról. Charny közelebb lépett a lányhoz.

-Nos?- kérdezte, és remélte, hogy hangja nem remeg úgy, mint ahogy érezte.

-Nos, uram, nézze meg maga- kacsintott egy huncut mosollyal a leányzó. Olivier nem tudta elfojtani mosolyát, és izgalomtól kalapáló szívvel rohant fel a lépcsőn. Philippe, nem törődve a fiatal szobalány epekedő pillantásával, s szomorú sóhajával, követte.

Andrée szobájának ajtaja nyitva állt. A szolgák éppen távoztak a véres rongyokkal és lepedőkkel, mikor a két férfi megjelent. Olivier majdnem belerohant a távozni készülő orvosba.

-Lassabban, uram!- kiáltotta ijedtében az orvos.- Nem szívesen jönnék önhöz, hogy holmi kar vagy lábtörést rakjak rendbe.

-Excuses moi, monsieur³- mondta a férfi, s igyekezett az orvos válla fölött bepillantani a szobába.

-Semmi baj, na de rohanjon csak kedveséhez- mondta mosolyogva az öregember, és távozott.

Charny-nak nem kellett kétszer mondani, azonnal bent is volt a szobában. Körülnézett. Minden a legnagyobb rendben volt, mintha mi sem történt volna. Egy dicséretet megérdemelnek majd az emberek.

És akkor megpillantotta az ágyon feleségét. Andrée homlokán verejték gyöngyözött, hálóinge egészen a testéhez tapadt az izzadtságtól. Hófehér karjaiban egy kék pólyába csomagolt, fekete hajú gyermeket tartott. Ráemelte férjére örömkönnyektől csillogó szemét.

-Szervusz- mondta mosolyogva. Olivier szólni sem tudott, csupán közelebb lépett, és mosolygott.- Ülj le, Olivier- és a férfi, mintha csak valami hipnózis alatt állna, leült mellé.

-Szervusz- szólt lágy hangon, mire a gyermek kinyitotta a szemét, és ránézett. Gyönyörű kék szeme volt, kissé lányosan nagy szempillákkal. Ha szőke lett volna, Philippe tökéletes mása lett volna.

-Látod, fiacskám- szólt Andrée megfogva a gyermek pici kezét.- Ő az édesapád- a fiú vigyorogva nézett hol Olivierre, hol Andrée-ra.

-Georges-Ruben de Charny- mondta mosolyogva az apa.- Nem tagadom, igazán szép gyermek lett.

-Két szép szülőnek vajon milyen gyermeke lehetne?- szólalt meg Philippe, aki mindeddig némán, mosolyogva figyelte a jelenetet. Andrée ránézett, és odanyújtotta neki a kezét. Bátyja megfogta, és nyomott rá egy csókot.- Hiányoztam, húgom?

-Igen, Philippe, nagyon!- sóhajtotta az asszony.

-De itt vagyok, és istenemre, maradok is még egy kicsit.

A fiatalasszony átadta Oliviernek Rubent, és megölelte bátyját. Aztán ledőlt az ágyra, s a párnába fúrta arcát. Látták rajta, mennyire fáradt. Férje megcsókolta, aztán a fülébe súgta:

-Pihenj csak, kedvesem, én őrködöm fölöttetek- erre Andrée egy leírhatatlan mosollyal válaszolt, s szeme lassan lecsukódott.