Veux-tu m'épouser?
Egy hónap telt a temetés óta. René odahurcoltatta a Madame házába a ruháit és egyéb holmijait. Rebeccával egyre jobb viszonyba kerültek. A ház úrnőjét valóban megszerette, tehát viszonylag könnyen múlt el a gyász.
Reggel, amikor Elisabeth ment volna szólni a grófnak, hogy jöjjön reggelizni, hatalmas kacagás ütötte meg a fülét. A szobából jött a hang. Közelebb lopakodott hát az ajtóhoz, s lassan nyitott be.
René már felgyógyult a sebesüléséből, de mint minden nemes, ő is szeretett lustálkodni. Főleg így: Rebecca ott ficánkolt mellette, és majd megpukkadt a nevetéstől, mert a fiatalember csiklandozta, ahol érte, s ő maga is nevetett.
Elisabeth elmosolyodott, aztán egy kissé hangosan megkopogtatta az ajtót, hogy észrevegyék. A két játszótárs felnézett. Mindkettőnek fülig ért a szája, és meg kell mondanom, hogy elég viccesen néztek ki, ahogy a kislány már-már a grófon feküdt, az meg majdnem a földön.
-Bonjour!- mondta René. Rebecca nem mondott semmit, csak felpattant és szaladt megölelni anyját.
-Bonjour- felelte Elisabeth. Megpuszilta a gyermeket, aztán így szólt:- Látom jól érzitek magatokat.
-Jól látod- mondta a kislány, aki alighogy a fiatalember felkucorodott az ágyra, már repült is, és ráugrott. A Madame ezen nevetett egy jót.
-Kész a reggeli, bohócok. Futás!- mondta mosolyogva. Rebecca erre felpattant és mint a szélvész, kiszaladt a szobából. René széles mosollyal nézett utána, s örömében sóhajtott egyet. Madame leült mellé.
-Örülök, hogy ennyire jóban vagytok. Megint nálad aludt?
-Igen. Tudod, rosszat álmodott az angyalka.
-És ma mit fogtok csinálni?
-Vele? Azt nem tudom. Csak azt, hogy téged reggeli után el szeretnélek hívni egy sétára.
-Sétára? Hova?
-Talán a külvárosba, talán a Szajna-partra. Mit tudom én még, majd evés közben eldöntöm.
-Legyen, ahogy óhajtod, René- mondta a nő, s nyomott egy puszit a gróf orra hegyére.
-No, de menni kéne, mert nagy letolást kapok én a kisasszonytól, ha nem sietek- mondta nevetve a gróf, és már indult is a kislány után. Elisabeth természetesen vele tartott. A reggeli roppant finom volt, bár egyszerű salátákból állt.
Eztán Madame időt kért magának a séta előtt. René nem is számított másra. Az úrnő mindig is nagy hangsúlyt fektetett a kinézetére. Éppen azért is vágatta le a gróf haját, mert szerinte az „nem illett hozzá”. René persze nem bánta, mert tényleg elég hosszú volt már a haja. Amíg Elisabeth öltözködött, vagyis inkább variált, hogy melyik ruháját vegye fel; addig a gróf úr is megigazgatta egy kicsit magát. Nem nagyon, csak egy kicsit.
Kék ujjast kapott fel hófehér ingére, szürke kesztyűt, ami illett nadrágjához, kalapját a fejébe nyomta. Fekete csizmája tökéletesen simult a lábára, bőr kardszíja tisztán csillogott. Kardjának aranyozott markolata nemesembert sejtetett. Röviden: visszatért ahhoz az énjéhez, amit a történet elején megismertünk.
Már a szalonban várakozott, amikor Elisabeth kijött a szobájából. Gyönyörű volt: vörös ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte karcsúságát. Fején elegánsan félrebillentett fehér kalap volt, ugyanolyan vörös tollal. Bordó legyezőjével ugyan takarta arcát, és csak barna szeme látszott mögüle, Renét így is megigézte.
-Csodálatosan nézel ki- mondta neki a gróf egy mély meghajlás közben.
-Te pedig olyan daliás vagy, hogy maga a király is megirigyelhetne- felelte a nő, s belekarolt a grófba. Lassan sétáltak végig Párizs utcáin. René végül úgy döntött, hogy a Szajna partját választja, elvégre neki mindig is kedves volt az a folyó. Ott sétáltak hát végig, egészen lent. Lábuk majdnem a vizet érte.
Egy helyen, az egyik szigeten tömérdek virág nyílt éppen. De annyi, hogy a sziget tarka volt. René gondolt egyet, máris átvezette társnőjét a hídon, és egyenesen a szigetre mentek.
-Szép hely- mondta a virágokban gyönyörködve Elisabeth.
-Az bizony- felelte a gróf, majd ránézett a hölgyre.- De nem olyan szép, mint te.
-Gondolod?- kérdezte Madame elpirulva. René észrevette ezt és felvonta a szemöldökét.
-Nem szoktál még hozzá az ilyen bókokhoz, hogy így elpirulsz?
-Mástól igen, de tőled sosem fogom megszokni- felelte, s azzal megcsókolta a fiatalembert. Az boldogan viszonozta a csókot, aztán lehajolt. Leszakított egy fehér virágot, s enyhén meghajolva odanyújtotta Elisabeth-nek. Amikor a nő elvette, lágyan megfogta a kezét, és forró csókot nyomott rá.
-Jaj- szólalt meg a Madame-, te készülsz valamire!
-És ha így van?- kérdezte kacéran a fiatalember.
-Akkor kíváncsian várom, hogy mi az.
-Tényleg?
-Igen.
-Nem fogsz meglepődni?
-De- mondta kuncogva a nő.
-És visszautasítani sem fogsz?
-Tehát kérni fogsz valamit, kedves Reném?- suttogta Elisabeth, csillogó szemével mélyen nézett a gróf meleg, szintén csillogó sötétbarna szemébe.
-Kérni. Mégpedig nagyot- felelte amaz. A zsebébe nyúlt, lassan féltérdre ereszkedett. Ekkor a Nap előtt gubbasztó felhő tovaszállt, utat engedett az arany napsugárnak, ami egyenesen René arcába világított, így még kedvesebbé vált az arca.
-Elisabeth...-kezdte remegő hangon, és remegő kézzel fogta meg kedvese kezét.- Megtisztelnél azzal...Szóval... Veux-tu m'épouser17?
Azzal egy aranygyűrűt húzott elő a zsebéből, és figyelmesen, mélyen meredt Elisabeth szemébe. A nő egy pillanatra megdermedt, aztán arcába szökött a vér, kezét Renének nyújtotta, de hangja annyira remegett az örömtől, hogy alig tudta kimondani a választ:
-Oui18!- René szélesen elmosolyodott, ráhúzta a nő ujjára a gyűrűt, aztán lassan, ünnepélyesen felállt. Madame ekkor a nyakába ugrott, magához szorította, megcsókolta forrón, tüzesen, mintha sosem akarná, hogy egy milliméter távolság is legyen közöttük.
Nagy éljenzés csapott fel a híd túloldalán, mert bizony a távolból néhány unatkozó járókelő érdeklődve figyelte őket. Főleg azok, akik ismerték a pár legalább egy tagját. A gróf összerezzent, körülnézett. A vidám sokaság közt felfedezett egy sötét, komor arcot: Armand. Szíve azonnal vadul dobogni kezdett, szinte hallotta a „Riadó, riadó!” kiáltást valahol a fejében. Kardja markolatához kapott.
Nyilván Armand is észrevette a mozdulatot, mert nyomban hátrálni kezdett, és eltűnt a tömegben. René így hát karját nyújtotta újdonsült jegyesének, aki örömmel kapaszkodott bele. Lassan sétáltak haza, nem siettek. Élvezték egymás társaságát.
Amikor hazaértek, a kis Rebecca karba tett kezekkel, morcos arccal jött a gróf elé.
-No, mi baj, Rebecca?- kérdezte gyengéden René.
-Hol voltál?- csattant fel a lány olyan hirtelen, hogy a fiatalember hátrahőkölt.- Körbeszaladgáltam a házat, hátha megtalállak, de nem voltál sehol!
-Édesanyáddal sétáltunk egy kicsit- felelte René.
-Ja, az más. De máskor legalább szólj, ha elmész!- toldta meg enyhe mosollyal a lány a mondókáját.
-Igenis, kisasszony!- kiáltotta a gróf, és vigyázzba vágta magát.
-Helyes, gróf, nagyon helyes- mondta elégedetten bólogatva a gyermek, mire René kérdőn ránézett Elisabeth-re, és amikor az bólintott, letérdelt a lányhoz, s kedvesen megfogta a kezét.
-Rebecca, kérlek szólíts apádnak- mondta neki félénken. Rebecca hunyorogva nézett először anyjára, utána a grófra, de végül is bólintott.
-Jól van- mondta, aztán mosolyogva hozzátette:-, apa.
Erre René lágyan átölelte a gyermeket, és nyomott egy csókot a homlokára. Aztán felkísérte Elisabeth-et a szobájába. Odafenn egy kicsit jobban megnézte magának. Igen, már határozottan látszott rajta a baba; amikor ezt nyugtázta magában a gróf, elmosolyodott.
Persze Madame figyelmét ez nem kerülte el, átkarolta hát, s nyomott egy gyors puszit a fiatalember szájára. René finoman megsimította Elisabeth pocakját, lágyan megcsókolta, aztán visszatért Rebeccához, hogy együtt mehessenek bújócskázni.
17Hozzám jössz feleségül?
18Igen!
