15. fejezet

Aki a foltot vérrel mossa le

Nicolas dühtől reszketve lépett be a hálószobájába, ahol a behúzott sötétítőknek köszönhetően teljes sötétség ölelte körbe. Hallotta ugyan az eső és jég kopogását, hallotta a dörgéseket, de nem zavarta egyik sem. Amint bezárta maga mögött az ajtót, tudta, hogy oda többé senki sem mehet be, senki sem zavarhatja, csak a féldémon inasa, aki minden, csak nem idegesítő.

Lassan vette le a zakóját, majd az ingét. Fehér bőre szinte világított a sötétségben. Széles, izmos mellkasán kanyargó, kék betűk lüktettek, átlag ember számára érthetetlen szavakat alkotva: „El assom lerrév totlof a ika.”

A hagyomány szerint minden magafajta démonnak megvan a maga feladata, melyet születésekor a sámán a mellkasukba vés az ősök segítségével. Ha beteljesítik ezt a feladatot, elérik erejük tetőfokát, és hatalmasakká válnak. Ő pedig már negyvenegy éves volt, és még mindig nem sikerült rájönnie, mi a szerepe.

A szöveg minden teliholdkor égett, és szörnyű fájdalmat okozott a viselőjének, aki csupán az erőszakban lelhetett megnyugvást. Ha vért kent az izzó szavakra, a fájdalom enyhült. Nicolas ilyen alkalmakkor általában bezárta magát a hálószobájába, ahol senki sem lehetett a közelében, nehogy ártson valakinek. Gyakran átkozta magát, amiért ez az emberi gyengeség ennyire nagy mértékben megmaradt szívében, és remélte, hogy nincs köze ahhoz, hogy még nem talált rá az útjára.

Keze rándult egyet, ahogy megidézte a kétszer két méteres ketrecet, amelyben rabszolgáját tartotta. Egyszerű emberlány volt, alig tizenhét éves. Gyönyörű, barna bőre és ébenfekete haja volt, egyik szeme barna, a másik zöld. Még akkor vásárolta egy rabszolga-kereskedőtől a piacon, amikor Atheis apja uralkodott, és nem volt tilos az emberkereskedelem. Persze, az ifjú király ezt azóta megszüntette, de a már eladott rabokat nem szabadította fel.

-Készíts egy forró fürdőt, Sheenaz- mondta ahogy kinyitotta a lány ketrecét.- És várj meg ott.

Sheenaz bólintott, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Nicolas Grand főtanácsosnak külön szárnya volt a palotában, ahol nem csak hálószoba, iroda és fürdőszoba volt található, de még külön étkező és edzőterem is. Utóbbit előszeretettel használta, éppen ezért dagadt minden egyes testrészén az izom. Hátán fekete hegek húzódtak. Az apja munkája. Ahogy ott állt, egyedül a sötétben, a főtanácsos elmerült sötét emlékeiben, és dühe még magasabbra hágott.

Az anyja elmesélte neki, hogy mikor elárulta az apjának, hogy teherbe esett, minden nap száz korbácsütést kapott az azt követő hónapokban. Gyakran bőr sem maradt a nő hátán. Majd amikor meghalt, az apa a gyereket kezdte el ütlegelni. Egészen addig, míg tizenkilenc éves korában a gyerek el nem menekült, majd amikor visszatért, megölte az apját.

-Gyenge vagy, fiú!- hallotta a démon utolsó, hörögve kiejtett mondatát.- Sosem leszel teljes...

Ökölbe szorított keze remegett, ahogy a teste mellé szorította, szeméből véres könnyek hullottak a padlóra. Az, akinek a leginkább meg akart felelni, sosem hitt benne igazán, és akár él még, akár nem, még mindig kísért, még mindig ott lebeg valahol a fia fölött, árnyékként, felhőként, mely eltakarja a napot.

Könnyei csípték a szemét, és eszébe jutott, hogy Sheenaz várja. Megrázta a fejét, inge ujjába törölte a könnyeket, és elindult az ajtóhoz.

Odabent már gőzölgött a fürdővíz, mely olyan volt, akár a vér a szoba vörös megvilágításának köszönhetően. Mellette lesütött szemmel, törölközővel a kezében állt Sheenaz, akin egy egyszerű, ujjatlan, szinte teljesen áttetsző felső és buggyos szárú nadrág.

Nicolas levetette a maradék ruhadarabjait, és lassan beleereszkedett a vízbe. Elégedett sóhajjal engedte ki magából a felgyülemlett feszültséget, és hátradőlt. Sheenaz csak erre várt, óvatosan a nyaka alá helyezte az összehajtogatott törölközőt párna gyanánt, hogy a kád kemény fája ne nyomhassa gazdáját.

-Sheenaz- szólt halk hangon a férfi, mire a szolga a kád szélére ülve egy szőlőfürtről elkezdte adogatni a szemeket a szájába.

Mire a fürt elfogyott, a víz is eléggé hűvös lett. A szappan beivódott Nicolas bőrébe, kellemes illatot árasztva. Szó nélkül szállt ki a kádból, és hagyta, hogy rabszolgája gondosan megtörölje. Érezte, ahogy vágya egyre növekszik, mégis igyekezett magát fékezni. A lány azonban, mikor azon a területen járt, felcsillanó szemmel nézett az ő szemébe.

-Nem, Sheenaz- suttogta.- Most nem.

Sheenaz pedig csalódottan folytatta tovább a szárítgatást. Előfordult már, többször is, hogy kihasználta a lány testi adottságait, de sosem tudott rá úgy gondolni, mint ahogy Dawnie Vorlaimerre akart. Az az átkozott nő annyira elragadta a szívét, hogy lehetetlen volt tőle megszabadulnia. Belebújt a szolga által elé tartott alsónadrágba, hagyta, hogy a lány ráterítse a köpenyét, és visszaindult a szobájába.

Ahogy belépett azonban megtorpant. Dawnie Vorlaimer, álmai nője az ágyán feküdt, egyik lábát kinyújtva, a másikat felhúzva, hagyva, hogy szoknyája mély hasítékán kibukkanjon meztelen, puha bőre. Grand úgy érezte, mindjárt szétveti az izgalom, a torka kiszáradt, testét kiverte a hideg veríték.

-Végre itt van, Nicolas- szólalt meg a nő egy bájos mosoly kíséretében.- Már vártam.

-Mit akar?- hördült fel a féldémon, és közelebb lépett az ágyhoz.- Megmondtam, hogy akkor kerüljön legközelebb a szemem elé, ha már legalább Julio De Neases nem él.

-Ó, ez esetben sajnálom...- ült fel az úrhölgy, megvillantva fehér fogait ahogy pimaszul elvigyorodott.- Pedig úgy látom, szívesen lát, még ha tagadni is próbálja...

Sokatmondó pillantást vetett a féldémon feszülő alsónadrágjára. Nicolas úgy érezte, beleőrül, ha még egy percig is tovább kell hallgatnia ezt az ostoba időhúzást, két ugrással a nő előtt termett, elkapta két karját, hátrafeszítette őket, miközben vad csókot nyomott ajkaira. Dawnie nem húzódott el, bár meglepetésében először elfelejtette viszonozni a csókot. Nem hitte volna, hogy a főtanácsos valaha is meg meri majd tenni a régi álmát.

Azonban még tovább is ment. Miközben a nő nyakára lehelt forró csókokat, szinte letépte róla a ruhát, és keze körbecirógatta az összes lehetséges érzékeny pontot a felsőtestén. Vorlaimer hátán a hideg futkosott, tudta, hogy sikítani fölösleges, ha megpróbálja, csak még jobban magára haragítja ezt a szörnyeteget, de minden idegszála tiltakozott az érintése ellen. És mégis... valahol mégis jó érzés volt.

Nicolas lassan, idegtépően lassan csókolgatta vállait, nyakát és kulcscsontját, miközben egyik kezével felgyűrte a szoknyát, és meztelen combját kezdte simogatni, míg a másikkal szorosan húzta magához. Dawnie pedig nem bírta tovább. Lábait szétnyitva engedte, hogy a féldémon forró teste az övéhez simuljon, mikor pedig megérezte, mennyire fel is van hevülve, átkarolta, hogy el se tudjon húzódni.

-*-

A vihar nagyjából elcsendesedett, mikor Dawnie öltözködni kezdett. Nicolas mellette heverészett az ágyon, elnyúlva, elégedett mosollyal.

-Tehát, hogy sikerült a laktanya elpusztítása?- kérdezte, mire a nő hátrafordulva rápillantott, és megvonta a vállát. Nyoma sem volt rajta az előbbi kis kalandnak, ugyanolyan ridegen csábítóan viselkedett, mint bármikor.

-A laktanyáé jól.

-Julio és Savio mégis a királynál jártak!- mordult fel Grand.- Hogy engedhetett meg ilyet?

-Elmagyarázom- azzal törökülésben felült az ágyra, és végig a főtanácsos vörösen világító szemébe nézve elkezdte mesélni a történteket.- Miután biztos voltam abban, hogy a varázsigét hibátlanul tudom, elindultam otthonról ebben az ítéletidőben. Ahogy a laktanya felé tartottam, találkoztam Chamberlainnel és azzal az újonccal. Arra gondoltam, hogy már megvan az okom, hogy bemehessek, tehát még gyorsabban szedtem a lábam. A kapuban majdnem belerohantam abba a két fajankóba. Julio meg is állított, de szerencsére Savio olyan jóhiszemű, hogy pár mondattal rávette a marhát, hogy menjenek tovább. A hülyéje még el is magyarázta, hogy merre van az iroda, pedig ő a legidősebb!- harsányat kacagott, ami a féldémon érzékeny fülének igencsak irritáló volt a halk beszéd után.

-Tovább- parancsolta. Dawnie sértődötten nézett rá.

-Ejnye, ejnye, főtanácsos uram!- szólt kacér hangon, amitől Nicolasnak minden szőrszála az égnek állt.- Hát illik így viselkedni a kettőnk között történtek után?

-A... kettőnk között?...- ismételte halkan a férfi, és elakadt a lélegzete, mikor az úrhölgy végigcirógatta a felsőtestét a mellkasától kezdve egészen az alhasáig.

-Igen- suttogta Vorlaimer, és egészen közel hajolt a féldémonhoz.- Most már kicsit lágyabb hangsúlyt kérek, Nicolas.

-Lágyabbat...- suttogta a főtanácsos, és felemelkedett, hogy megcsókolhassa a vágyott ajkakat, de Dawnie már talpon volt.

-Nos tehát, bementem az irodába, és az előírásoknak megfelelően egyetlen egy gyertyát gyújtottam meg, letettem a szoba közepén, a biztonság kedvéért hordtam köré pár könyvet és iratot, hogy könnyen lángra kaphasson majd az a koszfészek. Letérdeltem, és elkezdtem a varázslatot. Azután olyan természetesen, nyugodtan sétáltam ki, mintha mi sem történt volna, azok sem sejtettek semmit, akik láttak. Viszont amint kitettem a lábam a kapun, becsapott a mennykő.

-Ühüm- morogta a féldémon.

-A laktanyájukra a poklot szabadítottam, de a tűz csakis azt pusztította el, a többi házat nem, ahogy óhajtotta, uram- mondta mosolyogva Dawnie, és megcsókolta a férfit, miközben keze végigsiklott a combján.- És ne aggódjon, Savio és Julio, a királlyal együtt most a romok alatt fekszenek, miután berobbant a lőporraktár.

-Ilyenkor gondolkozom el, hogy angyal vagy démon- suttogta kiéhezetten Nicolas, de a nő csak kuncogott, és eltűnt az egyik titkos átjáró mögött. A főtanácsos legszívesebben utána üvöltött volna, vagy inkább elkapta volna, és visszarángatta volna az ágyba, az úrhölgy ugyanis a legkegyetlenebb büntetést szabta rá: feltámasztotta vágyát, csak azért, hogy utána faképnél hagyja.

Magában átkozódva hunyta be a szemét, hátha sikerül kissé megnyugtatni magát, azonban nem járt sok sikerrel. Ismét érezni vélte a lágy, női kéz érintését a mellkasán, a combján, még az illatot is. Rózsa... de Dawnie illata az előbb sokkal inkább a cseresznyevirágéhoz hasonlított... A kéz most lágyan követni kezdte a mellkasán a betűket. Majd pedig a nyakán végigsimítva, az arcára tért. Kinyitotta a szemeit.

Nem álmodott, nem a képzelete játszott vele, nem érzékszervei csalták meg, Sheenaz ott ült mellette az ágyon, és őt simogatta. Mikor észrevette, hogy ébren van, bájosan elmosolyodott, de nem hagyta abba.

-Sheenaz- hördült fel a féldémon, mert érezte, hogy vágya csak még inkább az egekbe szökik, és tudta, hogy nem sokáig lesz képes visszafogni magát.- Mit művelsz?

-Azt, amit az a másik nem tudott- felelte határozottan csengő hangon a lány, és esetlenül bár, de annál tisztábban, őszintébben csókolta meg a főtanácsost.

Nicolas vadállatként falta a fiatal lány ajkait, gyors mozdulattal az ágyra fektette, maga pedig forró csókokkal lepte el a nyakát. Nem tudta mire vélni ezt a hirtelen megalázkodást és engedelmességet, de nem is érdekelte, csak érezni akarta a törékeny, puha testet, ahogy forrósodik és vonaglik alatta. Türelmetlen mozdulattal húzta le Sheenaz felsőjét, s ajkait megnyalva nézett végig a gyorsan emelkedő, kerek kebleken. Egészen más érzés volt megtapintani őket, egy fiatal, érintetlen lány telt melleit... Amint lágyan játszani kezdett a sötét, egyre keményebb bimbókkal, szolgája mély sóhaj kíséretében túrt bele kék, kócos hajába.

Grand egyre jobban kívánta. Két ajka közé fogta az egyik mellbimbót, és szopni kezdett, közben jobb kezével masszírozta a másik mellét, míg bal keze egyre lejjebb kalandozott, és már a sima alhasát cirógatta. Lassan lehúzta róla a maradék ruhadarabjait is, miközben felnézett a szinte gyermeki arcba. Sheenaz szeme le volt hunyva, de ajkain mosoly játszott, noha elvörösödött, akár egy érett alma. Nicolas tehát végigsimított szeméremdombján, majd a csiklóját cirógatva igyekezett még jobban felizgatni a már amúgy is remegő lányt. Sheenaz felsikoltott, majd gyorsan a párnájába fúrta arcát, hogy hangja ne legyen hallható a falak másik oldalán.

Mikor a főtanácsos a nyelvével váltotta fel ujját, sőt kicsit még lejjebb is merészkedett, hogy előkészítse a terepet merev, kemény szerszámának, a rabszolga megvonaglott, háta ívbe feszült, két kezével megmarkolta a lepedőt, és ráharapott a párnára, hogy hangját elfojtsa. A féldémon vigyorogva, vágytól lihegve emelkedett fel, szájában érezte a fiatal lány pikáns, de mámorító ízét. Végignézett rajta, s látta, hogy ez az új szenzáció egészen leírhatatlan gyönyörűséget kölcsönzött a testének. Hosszú haja sötét glóriaként terült szét a párnákon, tágra nyílt szeme ragyogott, akár a legfényesebb csillagok az égbolton, gyöngyfogsora között forró lehelet távozott minden egyes szusszanásánál, barna bőrén pedig izzadságcseppek dagadtak.

A férfi ismét megcsókolta, s mikor érezte, hogy a lány magára talál, sőt viszonozza csókját, nyelvét is megkereste. Eleinte vonakodott ugyan, de minél közelebb vonta magához Nicolas, annál jobban lendült bele a játékba. A féldémon megemelte, és egyenesen a hímvesszejébe ültette, mire Sheenaz ismét felsikoltott, belemélyesztve körmeit gazdájának izmos hátába, derekát lábaival átkarolva.

Hüvelye forró volt, lüktetett, szinte masszírozta a férfi szerszámát, aki engedve a gyönyör mámorának egy percig csak csókolta, és szorította magához, hogy érezhesse a közelségét. Tudta, hogy hátán kövér cseppekben csurog le a vére szolgája körmei nyomán, de nem érdekelte. Megmarkolta a lány hátsóját, és lassan mozgatni kezdte. Sheenaz hátravetette a fejét, már nem érdekelte a hangja, csak hagyta, hogy a kéj hullámokban rátörő élménye elhomályosítsa elméjét.

A főtanácsos egyre gyorsabban mozgatta, mindinkább mélyebbre hatolva benne. Érezni vélte, ahogy a vastag nemi szerv lüktet, mintha növekedne, hogy még jobban kitágítsa. Felemelte fejét, és egyenesen a féldémon szemébe nézett. A vörös szempár szinte ragyogott, mikor pedig találkozott a tekintetük, Grand megvillantotta éles fogsorát egy vigyor kíséretében. Hanyatt döntötte a lányt, úgy folytatta tovább a megdolgozását, miközben vad csókokkal borította el ajkát, nyakát, mellét.

Nicolas érezte, hogy nem bírja már sokáig. Egyik keze ismét Sheenaz csiklójára tévedt, hogy őt is közelebb vigye a végkifejlethez. Éles fogait belemélyesztette a rabszolga nyakába, mire az magán kívül sikított, akár egy őrült. Belemarkolt a féldémon hajába, levegő után kapva igyekezett szavakat formálni.

-Gaz... Gazdám!... Én... Gazdám!- legutolsó szava hosszú sikollyá nyúlt, ahogy a férfi elélvezett benne, és vele együtt ő is.

Grand ledőlt a rabszolga mellé, és tarkója alá tette izmos karját, mire félénken, akár egy macska, hozzábújt, s mellkasára hajtotta a fejét. Nicolas szíve még sebesen dobolt az aktus után, de a lányt nem zavarta, gyorsan elaludt. A féldémon figyelte még egy ideig a békés arcot, majd ő is álomba szenderült.

-*-

-Fernand...

-Igen?

-Ígéred, hogy sosem hagysz el?

-Ígérem. Apám nevére esküszöm, nem hagylak el sohasem.

Julio hirtelen hűvöset érzett, álmának vége szakadt, és mikor kinyitotta a szemét, Saviót látta maga előtt. A kormos, felrepedt szemöldökű Saviót, amint aggódva mered rá.

-Jesszus, Julio!- mondta a fiatalember.- Egyben vagy? Minden rendben?

-Igen, azt hiszem- felelte a tábornagy, és megpróbált kikászálódni a romok alól. Hamar rájött azonban, hogy mellkasán egy nem túl mély, de annál hosszabb sebesülésből csordogál a vér.

-Várj, hadd kössem be!- mondta Savio, és letépte az ingujját, hogy bekötözhesse a robbanástól még mindig kábult barátját. Ha nem lett volna kissé szétcsúszva, talán nem is hagyta volna.

-Te jól vagy?- kérdezte Julio.

-Igen, szerencsére nem nagyon lett bajom- mosolyodott el amaz. Egy pár percig csak ültek, még mindig csengő füllel nézve körbe. Az utcában minden ház ép volt, kivéve a laktanya... Már egy lélek sem járt arrafelé, késő éjszaka volt, az eső is csak csendesen hullott, végképp eloltva a még izzó parazsat.

-Hol a király?!- kiáltott fel egyszer csak Julio talpra szökkenve. Körbenézett, de mindenütt csak az elszenesedett fát látta. Illetve egy kormos inget egy kormos kézzel, ahogy kilógott az egyik ilyen kupac alól.- Ott! Savio, segíts!

Rohantak is oda mind a ketten, és elkezdték eldobálni a fadarabokat, hogy kiszabadíthassák Atheist. Az ifjú uralkodó fehér volt, mint a fal, szája sarkán vér szivárgott. Inge a másik karján megégett, megperzselve kissé a bőrét is. De arra, amit lejjebb láttak, nem voltak felkészülve. Egy fadarab, amely valamelyik oszlopból szakadhatott ki, mert igencsak egyenes volt, meredezett kifelé őfelsége hasából, s a vörös folt egyre csak terjengett.

-Gerbera, most vigyázz rá igazán!- rebegte Julio, és jelzett Saviónak, hogy fordítsák óvatosan az oldalára a királyt. A gárdisták akkor akartak végképp elájulni, mikor látták a hátát: a fadarab hegyes vége ott csillogott az uralkodó vérétől vörösen, átszakítva az inget.

-Ki kell húznunk- jelentette ki az idősebb, és óvatosan visszaengedte a királyt a hátára.

-Megőrültél?! Ha kihúzzuk, elvérzik!- tiltakozott Savio.

-Ha nem húzzuk ki, akkor is, sőt, akkor még el is fertőződhet, ami rosszabb véget is jelenthet- kiáltotta De Neases.- A nyeregtáskájában van egy kulacs, láttam. Hozd ide, és reméljük, hogy a Vivre vize van benne...

Savio rohant is, mint akit kergetnek, hamar előkereste a király nyeregtáskájából a kulacsot, majd igyekezett vissza barátjához. Julio akkor már a mellkasa köré tekert ingujjat a kezére tekerte, és a sajátját is letépte, hogy legyen friss kötés a sebre.

-Te komolyan gondoltad, igaz?...- nyögött fel a fiatalember, de letérdelt barátja mellé.

-Te vagy az, aki jártas az orvostudományban, de magyaráznom kéne?- kérdezett vissza a nemesember, és az uralkodó fejét a térdére fektetve megmarkolta a fadarabot.- Tudod, mi a dolgod, igaz?

-Hogyne.

-Szólj, ha kész vagy.

-Felőlem mehet.

Az idősebb gárdista minden izma megfeszült, ahogy villámgyorsan kirántotta a sebből a szerencsétlenséget okozó törmelékdarabot, majd a ronggyal betekert kezét rányomta a lyukra, amelyből szökőkútként spriccelt a vér.

-A vizet, gyorsan!...- nyögte. Savio Julio szétnyitott ujjai között öntötte a vörös folyadékot a sebbe, és mindketten elmosolyodtak, mikor meglátták a színét. A Vivre vize volt, melynek köszönhetően a vérzés hamar enyhülni kezdett, végül teljesen elállt.

-Jó- lélegzett fel a nemesember, majd barátjára nézett.- A palotába kell vinnünk... Meg kell néznie egy valódi orvosnak...

-Ha megmozdítjuk, megint elkezd vérezni- vágta rá Savio. De Neases a vállára tette a kezét, és finoman megszorította.

-Megmentettük az elvérzéstől, Savio. A vízzel újra meg tudjuk. De ha itt maradunk, és várunk, hamarabb elfertőződik a seb, mint ahogy felkel a nap. Mennünk kell, érted?

A fiatalabb gárdista csak bólintott, és nagy nehezen felfektették a királyt a lovára, aki, megérezve gazdája nyomorúságos helyzetét, csak lassan, óvatosan lépkedve haladt a két aggódó cimbora között. Julio mellkasa az erőfeszítéstől újra vérezni kezdett, mire a tábornagy, nehogy barátja meglássa, előredőlt a nyeregben, mintha csak a környéket kémlelné.

Lassan érték el a palotát, és Atheis sebét út közben még át kellett mosni a vízzel, hogy ne vérezzen el lova hátán. Az őrök, amint meglátták a korommal borított alakokat, bezárták előttük a kaput.

-Gerbera szent nevére, fiúk!- mordult fel Julio, és leugrott a nyeregből.- Félre!

-Mégis ki vagy te, hogy parancsolgass itt nekünk?- kérdezett vissza az egyik, s alabárdja hegyét a tábornagy mellkasához emelte.

-Őfelsége által kinevezett tábornagyod- felelte parancsoló hangon, majd megpróbálta megtörölni arcát.- Julio De Neases.

-De Neases tábornagy!- kiáltották elképedve a katonák, de nyomban félreálltak, s kinyitották a kaput. Julio csak biccentett nekik, majd bevezette a lovát és a király lovát az udvarra, ahol Savióval együtt óvatosan leemelték, és a hálószobájába vitték a sebesült uralkodót.

Savio elrohant, hogy előkerítse az orvost, egyedül hagyva barátját az eszméletlen fiatalemberrel. Julio óvatosan kigombolta az ingét, hogy az orvosnak azzal ne kelljen bajlódnia, csakhogy közben akaratlanul is belenézett a sebbe. Valódi lyuk tátongott az ifjú lapos hasán, alig tíz centire a köldökétől. A tábornagy érezte, ahogy rátör az émelygés, és inkább a sápadt arcra emelte szemét. Atheis lassan lélegzett, s arcán tisztán látszott, hogy pokoli fájdalmai vannak. A férfi finoman kezébe vette a kezét. Tudta, hogy egyedül vannak, és azt is, hogy az orvos nem a palotában lakik. Még fel kell ébreszteni, kirángatni az ágyból, aztán majd talán hajlandó lesz elindulni. A lovaktól fél, tehát több, mint valószínű, hogy gyalog.

A tábornagy tehát elengedte magát, hagyta, hogy a kétségbeesés rátörjön. Keze remegni kezdett, mellkasára hatalmas súly nehezedett. Reszketeg lélegzetet véve ült le királya mellé, a kezét pedig csak tartotta folyamatosan.

-Felség- suttogta, de még így sem tudta elrejteni hangja remegését.- Tartson ki, kérem... Fiatal még, nem végezheti így. Mi lesz az országgal, ha most feladja? Most, mikor mindene meg lehetne, amire csak egy magához hasonló fiatal uralkodónak szüksége van!- megszorította a fiatalember kezét.- Így is nagyobb felelősség hárult rám, mint eddig valaha. De vállaltam, mert maga tudom, hogy hisz bennem. És a többiek is. A barátaim. Felség, magának is vannak barátai, akikre támaszkodhat, akik hisznek felségedben. A háború a nyakunkon, Nicolas ereje is egyre nő... Ha felséged most úgy dönt, hogy vége, az országnak is vége!...

Hangja elcsuklott, feje a mellkasára bukott, mintha csak elgyengült volna a szónoklattól. Egy percig csak így ült, némán, hallgatva a király halk szuszogását. A nyomás a mellkasában kezdett elviselhetetlenné válni.

-Atheis!- tört ki rekedt hangon, és szeme könnyben úszott, ahogy magához szorította Atheis kezét.- Küzdj még, könyörgöm! Nem hagyhatsz itt minket most! Veled voltam, mióta kis fakarddal szaladgáló gyerekként megismertelek... Tizenegy éve! Nem adhatod fel... Még nem.

Nyílt az ajtó, de a tábornagy nem merte felkapni a fejét. Az árnyékok biztos takarásába rejtette arcát, mintha csak azt vizsgálná, mennyi a pulzusa a sebesültnek. Azonban a várt férfihang helyett egy halk női sikolyt hallott, és valami könnyű dolog telepedett a vállára. Odanézve egy fehér kezet látott, melyet követve Lilianát pillantotta meg. A lány megrettent Julio könnyes szemétől, s látszott rajta a szörnyű feltételezés.

-Nem! Nem, kisasszony- kapta el a kezét a férfi.- Ne gondoljon ilyesmire. Még él.

-Az orvos?...

-Savio elment érte, bármelyik percben visszatérhetnek- válaszolta De Neases. Liliana csak állt, sápadtan, mintha szellemet látott volna, szemét a király szinte szürke arcára szegezve. A gárdista felállt, és finoman lenyomta az ágyra Atheis mellé a lányt. Az meglepetten nézett rá, de ő csak enyhe mosollyal vállat vont, s inkább az ablakhoz állt.

-Fertőtlenítették?- kérdezte hirtelen a féltündér. Julio nemet intett. Akkor Liliana felállt, és szó nélkül kiment. A férfi csak nézett utána, de a csendnek hamar vége szakadt, mert megérkezett az orvos, nyomában Savióval. Villámgyorsan ellátta a sebet, bekötözte, majd valamit morogva távozott is.

-Bunkó- hördült fel Savio, s már éppen indult volna utána, mikor az ajtóban megjelent Liliana, megpakolva különböző kötszerekkel.- Ó, Liliana!- kiáltotta boldog mosollyal a fiatalember, és kitárta a karját, mire a lány sikoltott egy örömtelit, elejtett a kezéből mindent, s futva indult felé. A gárdista már épp ölelte volna, mikor a féltündér egy ügyes, gyors mozdulattal átbújt a karja alatt, egyenesen a királyhoz futva. Savio álla leesett, úgy kellett megkeresnie valahol a padlón.

-Erről ennyit, Rómeó- hallotta maga mögött Julio halk kuncogását. Megfordult, hogy valami éleset feleljen, és kissé leszidja azt a hálátlan szeretőjét, de nyomban elment a kedve tőle, amint meglátta, hogy Atheis egyik oldalán barátja áll, a másik oldalán pedig Liliana.

-Azt hittük, véged- dünnyögte Julio, megszorítva az uralkodó kezét.

-Ugyan!- hangzott a halk, erőtlen válasz.- Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen... Ti jól vagytok?

-Hozzád képest élünk és virulunk- felelte a férfi.

-Véres az inged- és a király megérintette Julio mellkasán a sebet.- Súlyos?

-Nem, Atheis. Csak egy karcolás.

Az ifjú uralkodó bólintott, majd Liliana felé fordult, aki rögtön kezet csókolt neki. Atheis szeme megvillant, megszorította a kezét, s azon nyomban szilárdabb hangon szólalt meg.

-Mégis mit művel, kisasszony? Mondtam már, hogy ne csókoljon nekem kezet.

-Bocsásson meg, felség...- sóhajtott fel enyhe, megkönnyebbült mosollyal a féltündér.

-Megbocsátok. Most utoljára- mosolyodott el halványan őfelsége.- Kegyednek viszont tudtommal aludnia kéne.

-Nehéz dolog úgy, hogy folyamatosan szaladgáló emberek léptei kopognak a folyosón- kuncogott a lány, s leült az ágyra. Atheis éppen mondani akart valamit a két hős gárdistának, akik megmentették az életét, de azok már sehol sem voltak, eltűntek, mint a kámfor.

-Nehéz...- suttogta a király, és nagy kezét a féltündér ölébe ejtette. Liliana megdöbbenve kapta fel a fejét, de nyomban elmosolyodott, mikor látta, hogy az uralkodón erőt vett a sebesüléséből származó gyengeség, s elnyomta az álom. Jó ideig figyelte az immár békés arcot, majd óvatosan hátradőlve, teljes mértékig megbízva a fiatalemberben, ő is álomba szenderedett.

-*-

Senki nem vette észre, ahogy egy árny belépett az egyik szekrény mögött rejlő titkos ajtón át a szobába, és az ágyhoz közeledett. Hangtalanul, semmi zajt nem csapva, mintha csak siklott volna. Egy vörös, világító szempár volt az egész, ami tisztán kivehető volt a sötétben. Az árny megállt az alvó király fölött, s karját a seb fölé nyújtotta. Sűrű, fekete füst terjengett egy pillanatra a tenyere körül, majd a kötés szétnyílt, s a feketeség egyenesen a sebbe szivárgott.

A következő reggel Atheis üvöltésére ébredt a palota.