15. fejezet

15.

Sütött a nap, szinte perzselte Rouen utcáit, amikor Jeanne d'Arcot elkísérték a végzetéhez. Eretnekség és boszorkányság volt a vád ellene. Végül csak a visszaeső eretnekségben állapodtak meg a bírái.

William de la Pole szoborként állt az emelvény mellett. Egyre növekedett a máglya, a száraz fát az ő emberei hurcolták. Hátrakulcsolt karja úgy fonódott össze, mint két kígyó; arcából, minél inkább növekedett előtte a rakás, annál jobban futott ki a vér. Ő tudta az igazságot.

A király és régensei már láthatóak voltak az utca végén. Suffolk lordja kiadta a parancsot az embereinek. A máglya már elég magas, az oszlop is stabil, az emelvény szintén, hát hagyják abba a rakodást, és álljanak fel a megbeszélt rendben.

A katonák egy szabályos négyzetet alkottak, hogy elzárják a gyülekező tömeget az emelvénytől, nehogy bárkinek esélye legyen szabotálni az ítélet végrehajtását. Egy tíz fős sorfal állt az emelvény lépcsője előtt, az emelvényen pedig egy-egy őr minden sarkon. A hóhér, és a papok már elfoglalták helyeiket.

Őfelsége számára külön emelvényt állítottak, ahol régenseivel együtt foglalt helyet. Mögöttük érkezett még néhány jól felfegyverzett őr, köztük pedig az orléans-i szűz. Nem remegett, felszegte a fejét, egyenes háttal lépkedett, noha még mindig férfiruhában volt.

William ismerte a történetet. Az ítélet kimondása után Jeanne beleegyezett, hogy női ruhát viseljen, azonban a börtönben tulajdon őrei erőszakolták meg, tépték szét a ruháját, így kénytelen volt megszegni az esküjét. Tehát nem elég a többi vád, még esküszegővé is nyilvánították... A gróf megremegett. Ő tudta az igazat.

Egy fiatal, tizenkilenc éves lány, aki már most többet tett az országáért, mint néhány nemes férfi. És ők ezt nevezik eretneknek? Istenkáromlónak? Boszorkánynak? Azért, mert rájött, hogy mivel lehet a népét harcra bírni a zsarnokok ellen? Azért, mert azt mondta, amit a szíve súgott? Azért, mert ha ő nincs, Franciaország már angol uralom alatt állna? Megrázta a fejét. Neki nem szabad ilyenekre gondolnia, ő az angol király egyik kegyeltje, legkedvesebb embere, tanácsadója. Nem lehet ilyen ostoba dolgokra gondolnia.

A felesége és a lánya várja otthon. Alice tényleg egy angyal... Olyan nyugalommal, olyan szeretettel neveli Jane-t, mintha az övé lenne. És nem szól egy rossz szót sem soha. Ráadásul szép. Szebb, mint amire emlékezett. Ha ő ezt érzi a felesége iránt, miért ne érezhetné ugyanezt Derry is Jeanne iránt?

Vajon hol van most Brewer? Él még egyáltalán? Utoljára akkor látta, mikor elküldte őket Angliába, az pedig nem most volt. Hiányzott neki, akárhonnan próbálta megközelíteni a dolgot, csak oda lyukadt ki, hogy igenis hiányzott neki. Az a pimasz vigyor, amit majdnem minden mondatához hozzáfűzött. Az a kötekedő szempár... Mintha a fia lett volna.

Egy kéz szorítása rángatta ki a gondolataiból. Felnézett, és Richard Plantagenetet látta maga előtt. A herceg fenyegetően nézett a szemébe, halkan suttogott:

-Hol van Brewer, William? Megszökött a halálraítélttel?- Suffolk már nyitotta a száját, hogy feleljen, de Richard felemelte a kezét, belefojtotta a szót.- Már nem mondhatod, hogy a házasságod rendezi.

-Nagyon jól tudod, nagyuram- szólalt meg a hátuk mögött egy hang, mire mindketten összerezzentek.- Sőt, tudtommal már a nyári kiruccanást szervezi.

-És ki vagy te, jóember, hogy ez így tudod?- mordult fel Richard, és megfordult.

-Ennyire elfelejtetted ezalatt a néhány hónap alatt a hangomat?- kérdezte az a fickó, aki az imént megszólalt. Köpeny volt rajta, sötét köpeny, csuklyáját mélyen a szemébe húzta, egész arca árnyékba borult, és nem nézett felfelé, noha így valószínűleg a herceg mellkasát bámulta.

-Mutasd magad, vagy én tépem le a fejedről a csuklyádat, pimasz alak!- vicsorította York. William is megfordult már, és most, hogy látta az alak termetét, még jobban remegni kezdett. Ez a hang, ez a testalkat, ez a pimasz mondatalkotás ssak egy emberhez tartozhat...

A csuklya lehullt, Richard hátrahőkölt, William előrelépett. Derihew Brewer állt előttük, széles mellkasán karba font kézzel, félrebillentett fejjel, széles vigyorral. Tehát nem halt meg, nem vitte el a betegség, nem fogták el, nem lett semmi baja. Richard, ha tehette volna, ott helyben elkapja a nyakát, és kitöri, de nem lehetett. William, ha szabad lett volna, nyomban a nyakába ugrott volna a fiúnak, de nem volt szabad.

-Brewer- mordult föl York.- Visszajöttél, hogy megnézd az áldozatod halálát?

-Az én áldozatom?- vonta föl a szemöldökét Derry.- Tudtommal ti ítéltétek el, én itt sem voltam, nagyuram. Szerencsém, hogy nem vitt el a tüdőbaj- köhint egyet jelképesen.

-Egyszer még találkozol velem úgy, hogy azt fogod kívánni, bár az vitt volna el!- zárta le a beszélgetést Richard, és elsietett, ugyanis a király maga hívta.

-Nem fogom hagyni, hogy egyedül szenvedj- mondta a fiatalember Suffolk grófjának, mire az kezet szorított fele.

Egymás mellett álltak végig. Mozdulatlanul, mikor felolvasták a bűnöket, amiket Jeanne elkövetett, mozdulatlanul, mikor meggyóntatták, mozdulatlanul, amikor a hóhér felszólította utolsó szavai elmondására. Hanem, mikor az utolsó szavak elhangzottak, mindketten összerezzentek. A lány nem mondott mást, csak Jézus nevét hajtogatta. Igen, talán ezért a bűnért mindketten elkárhoznak, és ők is éppen így fognak könyörögni egyszer... De az nem most lesz.

És ők ketten tudták az igazat.

Egy feszületet tartott a lány elé a két pap, és úgy tűnt, egész idő alatt imádkozik, miközben a lángok nyaldossák a testét. Hamarosan az égett emberi hús bűze hatotta át az egész teret. A tömeg tombolt, néhányan megkíséreltek átjutni az emelvényhez, de William katonái ügyesen tartották őket.

Henrik király felállt, és mint egy varázsütésre, nyomban elcsendesedett a zaj, csak a máglya ropogása hallatszott.

-Ím, igazságot tettünk!- mondta meglepően erős hangon Henrik. Éljenzés harsant ezer meg ezer angol torokból. Csak két ember állt komoran, az égő testre szegezett tekintettel.

-*-

-Hogy kerültél ide?- kérdezte William, miután melegen keblére ölelte barátját. Már otthon voltak, a gróf inasa két pohárba töltött éppen bort.

-Közel egy havi utazás árán a Csatornán keresztül- mondta Derry vigyorogva.- Mindenütt Richard embereibe botlottam. Még a vízen is! Hogy van ezekből ennyi, azt nem tudom, de már elegem van belőlük- William kuncogott.

-Köszönök mindent, barátom- azzal odalökte neki az asztalon a poharát. Az végigcsúszott, és Derry meg merte kockáztatni, hogy éppen csak az asztal végén állította meg.- És, hogy van az asszony?

-A tiéd vagy az enyém?- kérdezett vissza Brewer, majd egy hajtásra kiitta poharát.

-Is-is.

-Jól. Alice nagyszerűen érzi magát Suffolkban, igazi úrnő, látszik rajta. És arany szíve van. Emlékszem, mielőtt eljöttem, befogadott valami kölyökkutyát, amit egy paraszt kidobott.

-Kutyát?

-Azt. Érdekes jószág, biztos, hogy keverék, és nem is a nemes fajtából, de mint mondtam, a feleségednek arany szíve van. Ha nem csal az emlékezetem, néha az helyettesít téged, ott alszik mellette az ágyban.

-Na ehhez lesz egy-két szavam!- mondta nevetve William. Rég érezte magát ennyire megkönnyebbültnek, Derry látta rajta a boldogságot. Végre minden kezd rendbe jönni.- És a te feleséged?

-Még nem a feleségem. Tudod jól, hogy Angelica nem olyan családból származik, akik eltűrnék, hogy egy magamfajtához menjen feleségül- igen, bölcsebbnek tartották, hogyha megváltoztatják Jeanne nevét, és ő az Angelicát választotta.

-Igaz- mondta kurtán William, mikor levegőért kapkodva elemelte poharát a szájától.

-Viszont...

-Viszont? Gyerünk, Derihew, ne kéresd magad!

-Kezdesz lerészegedni, grófom- tért ki a folytatás elől a fiatalember. William elkapta a vállát, lenyomta az ágyra, ő pedig leült mellé.

-Most már szabad, nem az a lényeg- felelte, és közelebb hajolt.- Tehát?

-Terhes.

-Mi?- kiáltotta William.- Hát akkor erre pláne iszunk!- finoman hátba veregette barátját, és töltött.- Na és mikor jön a csöppség?

-Ha jól számolom...- és valóban, Brewer az ujján kezdte számolni a hónapokat.- Ha jól számolom, augusztus végén vagy szeptember elején.

-Azt ugye tudod, hogy akkor még itt kell lenned?- kérdezte William. Derry bólintott.

-Tudom. Viszont ezután az év után én tényleg nem akarok többet a hadban szolgálni. Sosem szerettem, és most még kevésbé vágyok a csatatérre.

-Megértem. De most van remény is arra, hogy megszabadulsz. Derry, Henrik nem felejtette el, hogy ki volt az, aki olyan nagy segítség volt a burgundokkal szemben. Emlékszik arra az egyetlen egy Brewerre, aki órákat feküdt a sárban, csak hogy kihallgassa, merre húz Fülöp keze. Decemberben megkoronázzák Párizsban is. Ott leszünk. Te is, én is. Alkalmat teremtek, hogy beszélhessünk vele, és akkor minden rendben lesz. Mit mondasz, fiam?

-Tehát azt mondod, hogy a katonája helyett a kémje legyek?

-Igen. A képességeid megvannak hozzá, és ha akarod, olyan hálót tudsz kiépíteni, akár egy keresztespók.

-Te figyeled a pókokat vagy mi?- horkantotta a fiatalember, és nagy komolyan ránézett a grófra. William rémült képet vágott. Mindez csupán egy fél percig tartott, aztán kirobbant belőlük a nevetés. Egymásnak dőltek, azt sem tudták, hogy kapaszkodjanak a másikba, hogy ne boruljanak fel, és ne ömöljön ki a bor a poharukból.

-Tehát, mit mondasz?- lihegte a gróf, és szürke szemét Derryébe fúrta.- Leszel Henrik kémje?

-Leszek- bólintott Brewer, és vigyorgott. Igen. Ez az ő feladata. Az ő tökéletes szerepe egy színdarabban, amit még csak a rendező ismer, de lassan közelít a végkifejlethez.

-Egyébként... Gondolkodtál már azon, hogy hogy fogod hívni a gyereked?- szólalt meg egy perc csend után William.

-Nem. Nem is fogok. Jea...- megköszörülte a torkát, megrázta a fejét.- Angelica otthon lesz, én nem, mikor a világra jön. Az ő dolga eldönteni. Bármit is választ, én elfogadom.

-Ahhoz képest, hogy tizennyolc éves vagy, elég komolyan látod a világot.

-Nem, William. Én komolytalanul látok egy komolytalan világot, amelyben mindenki próbál komoly lenni.