Adieu, mon amour!
Este a gróf szomorúan feküdt az ágyában, egyre sóhajtozott, s persze borozgatott. Finom burgundi bor volt, nem valami vinkó. Azonban az ital nem segített, sőt inkább rontott a helyzeten. Éppen az egyik üvegből itta ki az utolsó cseppeket, amikor lassan kinyílt az ajtó.
Először azt hitte René, hogy valamelyik szolga, de az árnyék nem arról árulkodott. Aztán azt gondolta, hogy Madame, de ahhoz meg túl kicsi volt az árny. Mire pedig eljutott volna addig a találgatásban, már belépett Rebecca, a Madame kislánya. A gróf letette ugyan az üveget, de ugyanolyan szomorú, fénytelen szemmel meredt a gyermekre.
Rebecca odalopakodott Renéhez, megleste, hogy ébren van-e, és mivel ébren volt felkapaszkodott mellé az ágyra.
-Szomorú vagy?- kérdezte édes hangján. René most jobban megnézte magának a kislányt. Szőke haja fürtökben keretezte barna arcát, kék szeme játékos fénye azonban tovaszállt.
-Igen- mormogta a gróf.
-Akkor legalább nem egyedül vagyok szomorú!- kiáltott fel a lány, elmosolyodott, és melegen átölelte Renét.
-Ó...- nyögte a fiatalember, egyrészt meglepetésében, mert hiszen Rebecca még sosem ölelte meg; másrészt pedig azért, mert a lány egy kissé megnyomta a sebét.
-Bocsánat- suttogta a gyerkőc hátrahúzódva.- De annyira rossz, hogy már nem lesz többé Diamante. Nem lesz kivel sétálnom, nem lesz kivel beszélgetni, játszani.
-Higgye el, kisasszony, hogy nekem is nagyon hiányzik- mondta a gróf, akinek szokásává vált, hogy magázza a kislányt.
-Már most?- kérdezte csodálkozva a gyermek.
-Igen, kisasszony, már most. Nagyon kedves barátnőm volt ő nekem, tudja.
-Kedvesebb, mint anya?
-Nem. Ugyanolyan kedves volt. De csak volt, sajnos- s most könny szökött a kemény René szemébe, elfordította a fejét, lesütötte a szemét. Azonban már késő volt: Rebecca meglátta azt a könnycseppet, s belevéste emlékezetébe a gróf arcát, aztán hirtelen megölelte, ezúttal ügyelve a sebére. René ránézett szomorú szemével, s lágyan simogatni kezdte.
Elisabeth, mikor benézett a grófhoz, olyan fél kilenc környékén, valami egyszerűen elragadó dolgot látott: Rebecca ott aludt a fiatalember mellett, szorosan hozzábújva, az pedig oltalmazón ölelte, és álmában nem szomorú arca volt, hanem békésen mosolygott, mint valami földre szállt angyal.
Másnap reggel, amikor René felébredt, a kislány még ott volt mellette, de már nem aludt, hanem suttogva beszélgetett valakivel. Grófunk megdörzsölte hát a szemét, s körülnézett a szobában. Elisabeth ült nem messze az ágytól egy széken, s kislányával beszélgetett. Feketét viselt, nyilván már hallotta Diamante halálhírét.
Rebecca megérezte, hogy a fiatalember megmozdult, hátra pillantott, szélesen elmosolyodott és köszönt:
-Bonjour, comte14!
-Bonjour, mademoiselle15- felelte René enyhén elmosolyodva. Elisabeth is mosolygott, amint ezt a jelenetet szemlélte.
-Örülök, hogy ennyire összemelegedtetek, kedveseim- mondta.
-Hát még én- mondta a gróf.
-Hogy van a sebe, grófom?
-Hamarosan csak heg lesz az egészből, asszonyom.
-Remek. Akkor remélhetem, hogy holnap eljön?
-Hová, Elisabeth?
-Diamante temetésére- mondta a nő, s lehervadt ajkáról a mosoly. René homlokán sötét felhő suhant át, de bólintott.
-És ma mit csinálunk, Madame?- kérdezte.
-Én úgy gondoltam, hogy ma semmi különös nem lesz. A szokásos napi dolgokat megtartjuk, mint a tea például, de nagy dolgokat nem terveztem.
-Nagyszerű! Akkor hát nem kell idegenekre számítanom, akik megbámulni jönnek?- kérdezte bátortalanul a gróf, mire a két hölgy elnevette magát. Mindkettőnek ugyanolyan csengő volt a hangja, ugyanolyan dallamos és lágy. Igen, René kezdte érteni, mit is szeret annyira ebben a nőben, akit hajdan kidobott a házából.
-Nem, kedves gróf, nem kell ilyen kellemetlen látogatókra számítania- mondta még mindig nevetve Elisabeth.
-Örülök, hogy ilyen jó kedve van- suttogta szomorkás mosollyal René, mire Elisabeth is megkomolyodott, s egy intéssel kiküldte lányát. Odaült a fiatalember mellé, megfogta a kezét és a szemébe nézett.
-Sajnálom, René. Tudom, hogy mennyire szerette a kis Diamantét.
-Tudja, Madame?- kiáltott fel René kerek szemekkel.
-Igen, gróf, tudom. Azt hitte, hogy nem veszem észre, ha eltűnik a legkedvesebb cselédem?- kérdezte játékos mosollyal.- Ejnye, nőcsábász uram. Ne legyen ilyen szomorú. Nem áll jól a szép vonásainak.
-Maga is ért a bókoláshoz, Elisabeth- mondta René, s nyomott egy csókot a nő kezére.- Holnap pedig remélem, hogy nem csak mi megyünk...
-Nem. Jön az egész háztartás.
-Remek. Akkor lesz, aki hazacipeljen, ha megadja magát a lábam- suttogta a gróf elfordítva tekintetét.
-Erős ember maga, René!
-Igen, de nem akkor, ha egy szerettem hal meg...
-Istenem!- sóhajtott fel Elisabeth, majd odahajolt a fiatalemberhez, hogy mélyen a szemébe nézzen. Szólni akart, de éppen hogy kinyílt a szája, René máris megcsókolta. Hosszú csók volt, de nem olyan szenvedélyes. Lágy, mint a szellő; megnyugtató.
-Köszönöm- suttogta René.
-Mit, kedves grófom?
-Hogy nem haragszik, és hogy megengedte, hogy itt lakjam. Ön egy csodálatos, nemes hölgy, Elisabeth.
-Köszönöm, grófom- mondta a Madame fülig pirulva. Erre a gróf újra megcsókolta, most sokkal forróbban, mint az előbb.
-Magamra hagyna egy kicsit, Elisabeth?- szólalt meg.- Szeretnék egy kicsit magamban átgondolni mindent.
-Természetesen, Reném. Ha szüksége lenne rám, akkor csak szóljon valamelyik szolgámnak, tudja- mondta mosolyogva, s elhagyta a szobát.
Másnap délelőtt tíz órakor volt a temetés. A Madame a fekete ruhájában vett részt rajta, Rebecca is valami sötét ruhácskában feszített, René pedig öltönybe bújt. Valóban az egész háztartás részt vett a temetésen, de csak ez a nemesi hármas állt a koporsóhoz. A pap szép búcsúztatót mondott, amit mindannyian megkönnyeztek. Aztán elkísérték utolsó útjára a kedves cselédlányt.
René az ölébe vette a kis Rebeccát, aki egy szál sárga rózsát tartott a kezében. A fiatalember maga egy fehéret hozott. Fehéret, ami annyira jól illett Diamante ártatlanságához, s neve jelentéséhez. Amikor a koporsó már a földben volt, René fájó szívvel lépett oda, engedte, hogy először a kislány dobja a rózsáját a mély sírba.
-Adieu, mon amour, mon diamant16...- suttogta könnyes szemmel, aztán a koporsóra ejtette a rózsát. És akkor, mintha csak Diamante felelt volna neki, szél kerekedett, belekapott a gróf hajába. A sírtól nem messze állt egy rózsabokor. Vörös rózsák nyíltak éppen. A szél letépett egy rózsát, s egyenesen René tenyerébe fújta. A fiatalember megcsókolta a rózsát áhítattal, s azt is a fehér után vetette.
-Adieu!- mondta, aztán odaállt Elisabeth mellé.
14Jó reggelt, gróf!
15Jó reggelt, kisasszony.
16Ég veled, kedvesem, gyémántom...
