14. fejezet

A vihar

Villám csattant a gárdisták laktanyája fölött, és alighogy betette az egyik irodába a lábát a kis csoport utolsó tagja, szakadni kezdett az eső. Julio hellyel kínálta az arcát még mindig árnyékba rejtő Dellirity-t, és mikor az helyet foglalt, maga is leült. Két barátja a könyvespolc mellett álló kanapéra huppant.

Julio meglepetten tapasztalta, hogy a jelenleg morcos és agresszív Lain is érdeklődve könyököl térdére, hogy jobban hallhassa a beszélgetést, láthassa a nőt. Összesen kétszer látta így viselkedni: amikor az új lovát választotta ki, és amikor őt ismerte meg.

„Ha Laint ennyire érdekli, akkor félig máris biztos, hogy van helye köztünk”- gondolta, aztán körülnézett a szobában. Őfelsége emberei lenyűgöző gyorsasággal rendezték be neki ezt a teljesen üres szobát iroda gyanánt, és meg is volt vele elégedve. Szeme megakadt az üres, sötét kandallón.

-Nos, hölgyem- szólalt meg végül a nőre nézve.- Mielőtt bármi komolyabba belekezdünk: szabadna látnom is, hogy kivel beszélek?

-Azt vártam, hogy ismét a nevem kérdezi meg- felelte az árnyalak mély hangon, de nem mozdult.

-Dellirity Revicy- válaszolta a férfi enyhén összevonva a szemöldökét.- Mint láthatja a névmemóriám elég jó, tudom, miféle nevet kapott szüleitől. Már csak egy arcot kéne társítanom hozzá. Kérem.

Nem mondott többet. Némán meredt a nő árnyék fedte arcába, arra a pontra, ahol a szemét sejtette. Ebben a „kérem” szóban benne volt minden: parancs, kérelem, elfogadás és elutasítás is egyben. Parancsolt, mint tábornagy; kért, mint férfi kéri a nőt; elfogadta, hogy közéjük illik egy ilyen határozott személy; de elutasítani is kész volt, ha nem engedelmeskedik.

Egy hófehér tollat fogott a kezében, annak a végét simogatta, amíg a válaszra várt. Látta, hogy Chamberlain még előrébb hajol, szinte ráhasal a térdére, és elfojtott egy feltörő mosolyt. Savio felállt.

-Nos- kezdte, és megköszörülte a torkát.- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kiszáradok. Hozok egy kis bort- Julio intésére kiment. Ám ahogy bezárta az ajtót, a feltámadó szél kivágta az ablakot, ami nagy dörrenéssel csapódott az ablaknak. A gyertyák kialudtak, s a szoba sötétségbe borult.

Julio nyugodt maradt, de lassan mégis kitapintotta annak a fiókjának a gombját, amelyben pisztolyát tartotta, készen bármiféle támadásra. Lain felugrott, akár a vadállat, ha fenyegetve érzi magát. Csak a rejtélyes nőszemély maradt mozdulatlan.

-Gyújtsák meg a gyertyákat, uraim- szólt.- Egészen nyugodtan.

Volt valami különös remegés a hangjában, amit a tábornagy nem tudott pontosan meghatározni. Mintha izgatott lett volna, vagy félt volna, és mégis szinte parancsolta... Chamberlainre minden bizonnyal azonban nagy hatást tett, mert azonnal a szekrényhez lépett, amely mellett a gyertyatartó állt, és elkezdte meggyújtogatni a kialudtakat.

Julio asztalán is állt egy gyertya. Bár az eredetileg nem volt meggyújtva, most Julio gondolt egyet, felállt, s egy szikrát pattintott a kanócra, amitől az lobot vetett. A remegő fényben, bár egészen közel volt hozzá, továbbra is csak az árnyékba burkolózott arcot látta, nem egyebet. Magában átkozódott, aztán, hogy legyen ürügye, amiért meggyújtotta a gyertyát, odasétált az ablakhoz, és bezárta. A nedves padlón jégdarabok is koppantak még egyszer-kétszer, aztán már csak az üveg kocogása hallatszott.

Hamarosan az egész helyiség tökéletes világosságban állt, és ahogy az ablakon meredt kifelé, a gárdista látta, amint az üveg visszatükrözte, mi folyt a háta mögött. Chamberlain az íróasztala mellett álló gyertyatartóhoz lépett, és mikor meggyújtotta, akaratlanul is Dellirity felé fordult, aki lehúzta a fejéről végre a kapucnit. Vörös haja göndör fürtökben hullott alá, orra pisze volt, ajka telt és rózsaszín. Azonban mindkét szeme egy barna, zöld és arany mintás kendővel volt bekötve. Egyenesen Lain felé fordította kerekded arcát, a fiatalember pedig úgy bámult rá, mintha egy angyal szállt volna le elé. Julio hallotta a nőt, aki igazából még csak egy fiatal lány volt, kuncogni.

Ezt a pillanatot választotta hát, hogy megforduljon.

-Köszönöm- mondta, és visszaült a helyére. Dellirity felé fordult.

-Mit, uram?

-Hogy megtette, amire kértem.

-Nincs meglepve, jól sejtem?- kérdezte a lány, és elmosolyodott.

-Nem, kisasszony. Rosszul sejti. Mióta kinyilvánította azt a szándékát, hogy csatlakozni kíván a gárdához, folyamatosan meg vagyok lepve.

-Remekül titkolja, De Neases úr.

Julio biccentett, aztán mikor rájött, hogy a nő valószínűleg nem látja, egy alig hallható köszönetet dörmögött, majd erősebb hangon folytatta:

-Egy vak, fiatal lány, aki jól bánik a fegyverrel... Mint azt a nyakam is bizonyítékként mutatja.

-Engedd már meg, hogy bekössem!- mordult fel Chamberlain, mert felettébb idegesítette az a nyílt seb barátja nyakán, az ütőeréhez veszélyesen közel.- Ha egy picit is tovább szakadna, vörösre festenéd a szobát!

-Várj még- mondta Julio fegyelmezően emelve fel a kezét, ám a hirtelen mozdulatnak köszönhetően a sebből ismét elkezdett szivárogni a vér. Nem vett róla tudomást, pedig ahogy a legelső, kövér csepp végigszaladt a nyakán, egészen le a kulcscsontjához, kirázta a hideg. Visszafordult Dellirity-hez.- Kitalálom, mit akar, kisasszony. Bosszút állni valami régi ellenségen, akinek köszönhetően elvesztette a látását.

-Nem a látásom. Csak a szemeim világát- szúrta közbe a lány, mire Julio felvonta a szemöldökét.- A kendőmnek hála látok mindent. Az agyam látóközpontja nem sérült, egy varázslat segítségével mindent látok, sőt, többet is, mint maga vagy a barátai- rövid szünetet tartott, majd folytatta:- Mozdul a kilincs.

Julio és Lain is egyként fordultak az ajtó felé, mely csakugyan akkor nyílt ki, és lépett be rajta Savio, kezében egy üveg borral, valamint négy pohárral.

-Hoztam a hölgynek is, bár nem tudom, mennyire szereti a vöröset- mondta, ahogy mosolyogva közeledett.

-Nem szoktam inni, uram, de kedves, köszönöm- felelte Dellirity. Savio szeme elkerekedett, mikor meglátta, hogy a szép, kecses kisasszony látószerveit kendő takarja, de nem tette szóvá, amit mindhárom másik jelenlévő megmosolygott.

-Tehát a bosszú vezérli? Eltaláltam?- kérdezte a legidősebb, s bort töltött magának, majd a többieknek is.

-Nem. Nem teljesen. Van köze a bosszúhoz is, de az csak másodlagos. Kicsi koromtól kezdve tudok harcolni. Más vagyok, mint a többi lány, ami tulajdonképpen elég kellemetlen. Arra gondoltam, hogy a katonák nem lesznek majd ennyire... kirekesztőek. A Sólyom Gárda már csak egy régi álom, de gondoltam, megpróbálom, veszíteni valóm nincs. Főleg most, hogy jön a háború. Semmi kedvem otthon ülni, várni, hogy elérjen minket is a vég, vagy éppen hallgatni a híreket, hogy most ez esett el, holnap meg majd a testvére fog. Inkább halok meg fegyverrel a kezemben, bajtársakkal az oldalamon, az életemért küzdve, mint csendben, elhagyatottan ülve, várva a mindennek véget vető ellenség érkezését.

Szájából sűrűn peregtek a szavak, arca mindinkább kivörösödött, egész lénye szinte sugározta az energiát, a hazafiság becsületes, tiszta gondolatát, ami a leghidegebb szíveket is elismerésre, megbecsülésre, tiszteletre készteti. A három férfiú pedig csak nézett, kerek szemmel, sápadtan, akár a szobrok. Savio a bajuszát húzgálta, Chamber szája akkorára nyílt, mintha ásítana, de még Julio is két tenyérrel támaszkodott az asztalra, úgy dőlt előre, s ajkai résnyire nyitva maradtak.

-Revicy kisasszony- szólalt meg végül a tábornagy, miután megköszörülte a torkát.- Mint látja, szóhoz sem jutunk... Még férfiban is ritka az olyan, aki ennyire... hazafias. Hogy bánik a pisztollyal?

-Épp úgy, ahogy a karddal- válaszolta bájos mosollyal Dellirity.

-És a karddal hogy bánik?

-Épp úgy, ahogy a tőrrel- Julio egy elégedett biccentéssel elmosolyodott.

-Rendszerint baráti küzdelemmel mérjük fel az újoncaink tudását, azonban tekintettel az időjárási viszontagságokra, valamint az időpontra, hajlandó vagyok eltekinteni tőle...- megállt, mikor látta, hogy Dellirity megremeg, és most, hogy jobban megnézte, rájött, hogy ajkai egészen lilák.- Fázik?

-Hát, mi tagadás, nincs melegem- felelte a lány.- Itt sosem fűtenek?...

-Az inasom nyilván még nem ért ide. Megkapja majd az ezért járó büntetését.

Lain szó nélkül kibújt a kék frakkjából, és a kisasszony vállára terítette, aki illedelmesen megköszönte, még egy mosolyt is küldött a fiatalembernek. Savio szemében kialudt a fény.

-Van hol laknia, kisasszony?

-Egyelőre egy fogadóban bérelek lakást.

-Rendben. Menjen csak haza, írja össze a méreteit egy fecnire, hogy a szabó el tudja készíteni kegyednek az egyenruháját.

-Köszönöm, nagyon köszönöm, De Neases úr!- kiáltotta a lány, és megragadta a férfi kezét, amit az akárhogy igyekezett elhúzni, nem engedte, amíg csókot nem nyomhatott rá.- Nem tudja, mennyit jelent ez nekem.

-Nem, ebben igaza van. És hogy őszinte legyek, nem is nagyon akarom. Semmi szükség ilyen nagy mértékű hálálkodásra- visszahúzta a kezét, felállt.- Chamberlain majd hazakíséri, Revicy kisasszony. Holnap reggel nyolckor pedig találkozunk az udvaron.

-*-

Chamberlain és Dellirity kínos csendben sétáltak egymás mellett. A lányon még mindig rajta volt a fiatalember frakkja, ő maga pedig ingben haladt a csípős szél és jéghideg eső ötvözetében.

-Maga nem fázik?- kérdezte egyszer csak felpillantva rá kapucnija alól a lány.- Nálunk azt mondanák, hogy fűti a szerelem!

-Nem. A bőröm hideg receptorai egyszerűen megszűntek működni, a meleg receptorok is csak a forróságot érzékelik, azt is csak langyosnak mutatják.

-Ez nagyon érdekes!- lelkendezett Dellirity.- De fájdalmat azt érez?

-Hogyne- válaszolta Lain egyszerűen.

-Ó, látom nem valami bőbeszédű- mondta a lány.- Tudja, én sem vagyok az, csak hát olyan ritkán találok olyan társaságot, aki nem kezel másként csak azért, mert nem működik a szemem- kicsit összehúzta magán a frakkot a felerősödő szélben.- Magának van családja?

-Van.

Revicy kisasszony igyekezett keresni a megfelelő választ erre az egyszerű, meglehetősen tömör feleletre, de nem igazán talált. Gondolkozott, mégis mit lehetne mondani egy olyan fiatalembernek, aki vadidegen neki, és semmit sem tud róla, de mégis szeretné megismerni.

-Hallottam már magáról egyet s mást- kezdte, s pici szünetet tartott, hogy lássa, akar-e szólni a gárdista, vagy nem. De nem szólt, jelét sem adta, hogy meghallotta volna a kijelentést.- Tudja, mifelénk sok pletyka jár, különösen a magukfajta hősökről. Nagyon elkélne már egy-kettő Montlegnél. A határőrség nem foglalkozik a benti zavargásokkal, csak azzal, hogy senki ne szökjön át engedély nélkül egyik országból a másikba... Nálunk viszont belső problémák vannak. Fosztogatók rontanak ránk minden hónapban a hegyekből, és azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a falut, ha nem adjuk meg nekik, amit kérnek. Azóta elköltöztem. Tallyóban sem más a helyzet. A Vivre-n felhajóznak a kalózok, és Tallyo annyira gazdag kereskedőváros, hogy gyakran meglátogatják. Eleinte csak árut csempésztek, hogy aztán eladhassák. De amikor nem tetszett a fizetség, elkezdtek rabolni. Mai napig ezt csinálják.

Chamberlain minden szavát szívta magába, igyekezett rögzíteni, nehogy elfelejtse ezt a lágy, mély hangot. Ám akkor arra lett figyelmes, hogy valami kemény vágódott a fejére. Jég. Egy kapumélyedésbe rántotta magával Dellirityt, mielőtt komolyan elkezdett volna szakadni. A lány majdnem sikított, kénytelen volt a szájára tapasztani nagy kezét. Kereste a tekintetét, de rájött, hogy fölösleges. Azért mégis kifelé intett, elvégre a lány azt állította, hogy lát. Mikor az bólintott, levette a kezét a szájáról.

-Köszönöm- mondta, és elmosolyodott.- Kellemetlen lett volna, ha elver minket a jég, igaz?

-Ühüm- mormogta a fiatalember.

-Tehát, mint mondtam hallottunk pár dolgot magukról- folytatta.- Például azt, hogy különleges erőt ad a Gárda, hogyha eléggé hisznek az egységben. Ez igaz?- Lain bólintott.- Az is, hogy Julio majdnem minden mágikus lénynek szinte szakértője?- Újabb bólintás.- Az is, hogy Savio a legnagyobb nőcsábász a földön?

-Jelenleg kilenc nőről tudok, aki után rohan- válaszolta a fiatal gárdista. Dellirity döbbenete még így is szemmel látható volt, és nem állhatta meg, hogy ne mosolyodjon el.- Adok egy jó tanácsot, kisasszony: sose higgye el, amit énekel vagy mond, ha a mondatát valamiféle virágnévvel kezdi. Az apácája például Nefelejcs, az özvegye azt hiszem, Tulipán. A többit meg nem jegyeztem meg.

-Hihetetlen!- nevetett fel a lány.- Ahogy nézem, elállt a jég. Megyünk tovább?

-Persze.

Ismét csendben haladtak egy darabon, majd Dellirity újra megtörte a hallgatást.

-Az is igaz, hogy... tehát hogy... hogy maga...?

-Chamber és Lain?- mordult fel a fiatalember. A lány egy pillanatra megtorpant, aztán bólintott.- Igen, igaz.

-És... most kivel beszélek?- kockáztatta meg a kérdést enyhén remegő hangon a leendő gárdista. Azonban felelet nélkül maradt. Felnézett a mellette sétáló, tőle alig pár centivel magasabb Lainre, és figyelte, ahogy az esőcseppek végigcsurogtak az arcán. Haja nedvesen tapadt homlokára, orra hegyén egy kövér cseppecske himbálózott.

Mikor megérkeztek a fogadó elé, Dellirity szembefordult a fiatal gárdistával, mire az meglepetten nézett rá.

-Köszönöm, hogy elkísért. És hogy megmentett a jégesőtől. És köszönöm a frakkot is- azzal levette magáról az ázott ruhadarabot, és Chamberlain kezébe nyomta. Majd mielőtt az bármit tehetett volna tiltakozásul, megpöckölte az orrát, csak azért, hogy attól a csepptől megszabadítsa, és nevetve tűnt el a fogadó ajtaja mögött.

Chamber meg csak állt, döbbenten, elhűlve, magához szorítva a még meleg, a lány illatát átvett ruhadarabot, és hagyta, hogy a zuhogó eső lehűtse égő arcát.

-*-

-Még mindig nem értem, hogy miért Chamber kísérhette el!- mondta Savio már harmadjára, ahogy köpenyükbe burkolózva vágták keresztül az udvart.

-Azért, mert ő biztos, hogy hazakíséri, nem pedig valami eldugott helyre, ahol lophat tőle egy-két csókot, vagy akár mást!- felelte immár idegesen Julio.

-Na! Azért annyira gyors nem vagyok, hogy az első találkozás után már rögtön bevigyem a macit a málnásba- kiáltotta felháborodva a fiatalabb gárdista.- Akkor...

-Akkor a második után, mi?- vágott közbe Julio megemelve a hangját.- Fogd be a szád, és menjünk őfelségéhez, mielőtt megint elkezd szakadni a jég... Semmi kedvem kék-zöld foltos lenni.

A kapu boltíve alatt megállt, megvárta, hogy barátja odaérjen hozzá. Akkor azonban egy barna hajú, köpenyes, kalapos nő surrant be mellettük. Láthatóan tudta, hova igyekszik. Julio minden szőrszála égnek meredt a nő közelségétől, rossz előérzete támadt, hát megfordult, és utána kiáltott.

-Elnézést, hölgyem!- a nő megtorpant, és lassan feléjük fordult.- Mondja, mit óhajt?

-Ó, uram!- szólt vékonyka hangon a nő.- Revicy kisasszony engem küldött, hogy keressem meg a hajcsatját, amit bizonyára itt hagyott valahol, mikor levette a fejéről a kapucnit.

-Miért nem jött vissza ő maga?- vonta össze a szemöldökét a férfi.

-Mert szörnyen éhes volt már, és meg is ázott a szegény teremtés. Elküldött engem, a fogadósa feleségét, hogy jöjjek már el érte. Megengedi, uram?

-Gyerünk, Julio- súgta erőteljesen Savio oda neki, és megszorította a karját.- Csak egy fogadós felesége. Menjünk! Még neked is van kit meglátogatnod a király után, meg nekem is.

-Legyen- sóhajtott fel a tábornagy, majd elmagyarázta az asszonynak, hogy merre találja az irodát. A fogadós neje sarkon fordult, és eltűnt az épületben, a két gárdista pedig gyors léptekkel igyekezett a királyi palota felé.

-Mégis mit értettél az alatt, hogy még nekem is van kit meglátogatnom?- kérdezte Julio a barátját, mert bár eleinte nem tűnt fel neki, most szöget ütött a fejébe a mondat.

-Mégis mit, mégis mit!- utánozta Savio, majd felnevetett.- Ennyire elfeledkeztél a „kislányodról”? Heh? Ennyit ér a szavad, Julio De Neases? Elfelejtetted a kis navarszát, aki most is rád vár a kolostor ablakaiban?

-Gondalea!- kiáltotta Julio a homlokára csapva.- Igazad van, Savio, ostoba vagyok... De már bizonyára alszik. Majd holnap reggel elmegyek érte.

-Nyolcra várod Dellirityt, nem?

-És? Ötkor általában már felébredek, szóval belefér.

És éppen akkor kezdett szakadni a jég ismét, mikor beléptek a meleg, száraz előcsarnokba.

-*-

Nicolas, mivel a dolgozószoba előtt álló őrök nem voltak hajlandóak beereszteni, őfelsége parancsára, dühtől vörösen, villogó szemmel, szinte remegve lépett be az egyik titkos ajtón, hogy belenézhessen az Atheis által készített tervbe, melyről már mindegyik kapitány tudott, csak ő nem.

Hanem ahogy belépett, hátra is hőkölt. A király még nem aludt, mint azt remélte, hanem az íróasztala mellé kiterített hatalmas térképen mutogatott valamit egy nőnek. Szőke, vékony, fiatal nőnek, de többet nem látott belőle a démon, mert az uralkodó eltakarta. Hallotta, ahogy a fiatalember magyarázza, miért kellett lezárniuk minden lehetséges gátját a folyónak, valamint azt is, hogy igyekeznek a vizet tisztítani, de nem tudják. És még néhány olyan stratégiát, amit a legalapvetőbb tudni egy hadvezérnek.

-Látja, Liliana?- kérdezte Atheis rámutatva egy pontra a térképen.- Ez itt Fortringer. Ha a sellőknek sikerülne betörni az országba, és megpróbálnák elrekeszteni tőlünk a Vivre-t, az édesapja erődje egy olyan kulcsfontosságú pont számunkra, amin akár a győzelmünk is múlhat.

-Értem, felség- hangzott egy édes, csilingelő hangon a felelet, mire a féldémonba villámként hasított a felismerés, hogy ki az ott, az ő legjobban gyűlölt ellensége oldalán. Olyannyira elfeledkezett magáról, hogy beljebb lépett, de megbotlott a szőnyegben, és majdnem orra bukott. Mindkét bent lévő felé fordult.

-Nicolas- mondta komoran Atheis, majd hirtelen mosolyogni kezdett, és derűs hangon közelebb lépett hozzá.- Nicolas! Minő szerencse! Éppen magára gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha bemutathatnám a vendégemnek. Jöjjön csak, jöjjön, főtanácsos uram.

Grand, engedve a király húzásának, közelebb sétált a lányhoz, akinek lila szemei gyémántként sziporkáztak a gyertyafényben. Szép volt. Olyan ártatlanul szép, mint egy újszülött bárány.

-Hadd mutassam be Liliana Foriosa kisasszonyt- mondta mosolyogva az uralkodó, és kezét nyújtotta a lánynak, aki boldogan tette kis kacsóját a fiatalemberébe. Atheis pedig odatartotta a hófehér kezet a főtanácsosnak, mire az lehajolt, és nyomott rá egy csókot. Az ifjú uralkodó érezte, ahogy a leány megremeg az érintéstől, mire finoman megszorította a kezét, és belenézett a szemébe.

Nicolas figyelmét nem kerülte el a mozdulatsor, és krákogással hívta fel magára a figyelmet, majd éles hangon kezdett bele a szónoklatába.

-Felség, ha nem sértem meg, szeretném tudni, mégis mi folyik a hátam mögött. Mert...

-Kedves Nicolas, a háta mögött az eső folyik le az ablakon- felelte kedélyesen mosolyogva őfelsége. Egy pillanatig döbbent csend állt be, aztán a két fiatalból egyszerre robbant ki a nevetés.

-Örülök, hogy ilyen jó kedve van, felség!- üvöltött fel a féldémon, s a villámlás fényében fehéren villantak ki éles fogai.- Nagyon szeretném tudni, hogy mégis mi ez az egész. Mit tervezget a tudtom nélkül? Mert hogy a véleményemet nem kéri, azt még elfogadom, de legalább némi információt juttatna el hozzám, hogy ne én, a főtanácsosa tudjam a legkevesebbet! Maga szerint annyira egyszerű mindent kézben tartani? Az élelmezést, a szállást? Persze, ez nem az én feladatom volna, de felséged volt olyan szíves, és kegyeskedett rám ruházni ezt a tisztes feladatot. Rám! Aki tulajdonképpen a hadügyminisztere lennék! És mindezek tetejében ott van az, hogy kinevezi Julio De Neasest tábornagynak, holott még nincs egy hete, hogy azt kérte felségedtől egy becsületes, hűséges alattvalója, hogy vizsgálja ki az ügyét!

-Befejezte, Nicolas?- a király hangja Grandéhoz képest csak halk dorombolás volt. Szeme mégis villámokat szórt, ahogy elindult a főtanácsosa felé.- Nem elégedett a hírek terjedésével? Ne hagyja ki a haditanács üléseit úgy, mint ma reggel is tette, például, és első kézből fog tudni róluk. Nem elégedett a pozíciójával? Hadügyminiszter? Kérem, Nicolas. A király személyesen tölti be az efféle posztokat, és csak akkor nevez ki mást, ha úgy gondolja, szükséges. Én úgy gondolom, nem szükséges. Megértette? Ami pedig De Neases tábornagyot illeti: a legjobb katonámat, aki mind közül a legértelmesebb és a legjobb parancsnok, nem fogom bezáratni egy tizennégy évvel ezelőtt történt rablás miatt, amiben ez a férfi egyáltalán nem vett részt, és még csak tudomása sem volt róla!- hangja már majdnem ordítássá erősödött, ahogy megállt közvetlenül Nicolas előtt, olyan közel, hogy orruk majdnem összeért, ám akkor vett egy mély levegőt, s ismét nyugodtan, halkan folytatta.- Nem, Grand uram. A maga játszmáinak itt vége. Tegye, amit tennie kell, és hagyjon most békén.

-Felség. Julio De Neases tábornagy és Savio De Bellerose úr kívánják látni- hallotta a király az egyik őr hangját, de még a szemét sem volt hajlandó arra fordítani.

-Megmondtam már, ha De Neases jön, bármikor jöhet. Ereszd be!- megvárta, hogy kimenjen az őr, majd összeszorított fogai között sziszegte Nicolasnak:- Takarodjon!

A féldémon hörögve távozott arra, amerről jött, éppen akkor, mikor belépett Julio és Savio.

-Felséged hangját egész a lépcsőkig lehallottuk- kezdte köszöntés helyett a tábornagy.- Mégis mi történt?

-Felség- köszöntötte az uralkodót a fiatalabb gárdista, majd észrevette, hogy nincsenek egyedül.- Liliana kisasszony!- kiáltotta Savio, és szinte a földig hajolt, mire Julio egy jól irányzott rúgással jutalmazta a bokáját.

-Csak a szokásos. Nicolas hisztizett egy újabb felvonásban- felelte Atheis barátságosan kezet nyújtva a férfinak.- Miért jöttek ilyen ítéletidőben?

-Lenne egy újonc, akinek a hivatalos beiktatási okmányát alá kéne írnia felségednek.

-Nocsak! Melyik nemes úrfi unta meg az életét megint?

-Se nem nemes, se nem úrfi, felség- mondta mosolyogva a tábornagy, mire a király szemöldöke egészen a homloka közepéig emelkedett.

-Tessék?...- kérdezte.

-Jól hallotta. Az újoncunk az első hölgy lesz a gárdában, és bár nem nemesi családból származik, a fegyverekkel remekül bánik. Tapasztaltam- óvatosan félrebillentette a fejét, hogy megmutassa a gallérja alatt gondosan elrejtett, de még mindig könnyen vérző sebet.

-Te meg már megint bolond vagy, és nem kötöztetted be!- szólt közbe Savio, aki halk beszélgetésbe bonyolódott Lilianával.

-Aláírja tehát felséged?- kérdezte Julio, szándékosan nem is fordulva barátja felé.

-Alá hát. De hol a papír?- válaszolta az uralkodó.

-Száraz helyen- felelte a tábornagy, és egy fa hengert vett elő, melynek bőrbevonatán ugyan csillogtak az esőcseppek, de mikor letekerte a tetejét, és kicsúsztatta belőle a pergament, tökéletesen száraz volt. Atheis kigöngyölítette a dokumentumot, két nehezékkel lesúlyozta, ahogy az asztalra tette, és elolvasta.

-Dellirity Revicy- mormogta.- Egyszer hallottam már a Revicy nevet. Még kölyökkoromban, apám egyik gárdistája volt egy ilyen nevű férfi. Jó harcos volt. A testvére, azt hiszem, mezőgazdasággal foglalkozott Montlegben.

-Bizonyára akkor ennek a testvérnek a lányával van most dolgunk, uram- bólintott Julio.- A Montleg nevet emlegette ő is.

-Azt ugye tudja- kérdezte őfelsége-, hogy a kapitány még nem írta alá?

-Tudom, felség. De a tábornagy magasabban ül a létrán, mint a kapitány, és tekintettel a rendkívüli készenléti helyzetünkre...

-Jól van, jól van!- nevetett Atheis, majd kanyargós betűivel aláírta a pergament.- Tedd el a száraz helyedre, és egyúttal magad is holnapra. Mikor avatjátok...- köhintett egyet.- Mikor avatják az újoncot?

-Holnap reggel nyolckor, felség.

-Ott leszek, uram- aztán suttogva hozzátette:- Nézd el a hivatalos hangnemet, de hát a vendég előtt nem lehetek bunkó.

-Hogyne, felség, hogyne- mosolygott Julio, és intett Saviónak, hogy indulnak.

-Na, na, na!- emelte meg a hangját a király.- Nem úgy a'! Hát ha már köszönni nem köszönt, kedves De Neases úr, elköszönni el fog Foriosa kisasszonytól!

Julio valamit mormogott az orra alatt, de hagyta magát odatolni a kuncogó Liliana elé, és kezet csókolt neki.

-Köszönök mindent, De Neases úr- mondta a lány valamit a tenyerébe csúsztatva. A gárdista jártas volt már annyira az ilyen titkos ajándékok dolgaiban, hogy ne nézzen nyíltan le, csak elmosolyodott, és hátra téve kezeit, meghajolt.

-Kérem, kisasszony, Julio- mondta.

Mikor távoztak, megnézte, mégis miféle ajándékot kapott a féltündétől. Egy gyöngy. Színtiszta, gyönyörű fényű, fehér gyöngy.

-Chamberlainnek is küldött egyet- szólalt meg mellette Savio, aki annak a gyöngynek két mását tartotta a kezében.- Drágábbak, mint hinnéd.

-Ha te mondod, elhiszem- felelte Julio, és a szíve fölötti belső zsebbe tette az ajándékot.- Már csak azért is, mert egy barát adta.

-*-

Amint kiléptek a palotából, égett szag csapta meg orrukat, fa ropogása, emberek kiáltozása ütötte meg fülüket. Felnéztek az égre, melyet magasra törő lángok világítottak meg, és kanyargós, fekete füst lepett el.

-A laktanya!- kiáltották mind a ketten, és futva indultak el. Hirtelen három ló állt meg mellettük. Az egyiken a király ült, és tartotta a másik kettőt.

-Lóra, uraim, különben késő lesz- mondta.

-Talán már így is késő- felelte Julio, de mindketten felpattantak a két szabad hátas egyikére, s vad vágtában igyekeztek a lángoló laktanya felé.

Az utcában már annyi ember gyűlt össze, hogy lehetetlen lett volna lóval közéjük vágni úgy, hogy ne sérüljön meg senki. A három fiatalember leugrott hát, és vállukkal valamint könyökükkel törve utat maguknak, elindultak az épület felé. Hallották, ahogy körülöttük az emberek kiáltozzák, hogy vége mindennek, hogy a villám csapott bele a tetőbe, hallották a sebesültek nyögéseit. Már nem volt senki, aki oltani próbált volna.

Megálltak a lángoló laktanya előtt, és Julio azon kapta magát, hogy Savióval együtt könnyezi meg a látványt. Az épület, ami annyi éven át otthona volt, most a szeme láttára pusztul el...

-Julio, Savio!- kiáltotta Atheis az egyik szárnyra mutatva, ahol az ablakokon át mintha hordókat pillantott volna meg.- Az a helyiség.... micsoda?- a két gárdista arcán úrrá lett a jeges rémület.

-A lőporraktár!- üvöltötték eltorzult hangon.

És akkor egy fülsüketítő robbanás rázta meg a várost.