14. fejezet

14.

-Maxwell- mondta Richard, alighogy eltávolodtak a sátortól.- Vegyél magad mellé két embert, és figyeljétek Brewert. Ha távozni akar, fogjátok el. Meglátjuk, mit fog mondani holnap Suffolk.

Maxwell meghajolt, és el is indult két emberrel. Egész éjszaka ott álltak, mozdulatlanul, minden apró neszre figyelve. A sátorban csend volt, Brewer bizonyára lefeküdt aludni. Ha menekülni próbálna bolond lenne, az igaz, de így meg egyenesen vállalja az árulás vádját. Ki érti ezt?...

-*-

Reggel, mikor már készen állt az egész sereg az indulásra, York hercege végigszemlélte az teljes hadat. A lovasok mind megvoltak, csak éppen a főparancsnok, William de la Pole hiányzott, aki mint köztudott, Párizsban intézi a katonák szállását. A gyalogság is hibátlanul jelen volt. Hanem az íjászok között egy hely üresen maradt. Mint amikor egy rossz fogat kihúznak, és a helyére nem nő már másik. Richard odaintette magához az íjászok parancsnokát.

-Teljes a létszám?- kérdezte, de nem szállt le a lóról, még csak meg sem hajtotta magát. A parancsnok meghajolt.

-Nagyuram, alázatosan jelentem, hogy nem. Derihew Brewert de la Pole úr elkérte tőlem, fontos feladatot bízott rá tudtommal. Ha nincs háború, általában a parancsnokkal van a fiú.

-Aha!- dörmögte Richard, majd fennhangon így folytatta:- Tehát véleményed szerint Párizsban van?

-Igenis, nagyuram- a herceg bólintott, sarkantyúját lova véknyába vágta, és a sereg végére ügetett. Az ő emberei zárták a sort. Elfoglalta élükön a helyét, de Maxwellt maga mellé intette.

-Maxwell, áruld már el, hogyan lehetséges, hogy Brewer most nincs a helyén, ha egyszer egész éjjel őriztétek?- hangja alapján nem volt ideges, de mikor a katona ránézett, látta, hogyan sötétedik el a tekintete, szemöldökét annyira összevonta, hogy majdnem összeért.

-Nagyuram, nem értem. Egészen addig figyeltük a sátrat, míg gyülekezőt nem fújtak. Máskor nem osonhatott ki a táborból, csak akkor.

-Esküszöl?

-Az életemre, herceg uram!- kiáltotta a férfi. Richard egy percig szúrósan nézett a szemébe, aztán bólintott.

-Helyes. Ha igazat beszélsz, akkor még nem jár messze. Öt darab öt fős csapat menjen, vizsgáljátok át a környéket. Ha elfogjátok, ne ide hozzátok, várjatok rám Párizsban. A főparancsnok helyettesével majd lebeszélem, hogy felderíteni küldtelek benneteket, nehogy meglepjenek a franciák, ha esetleg lenne bárki ilyen öngyilkos akcióra hajlandó. Indulj, Maxwell!

Maxwellnek nem kellett kétszer mondani, meghajolt, összekapkodta az embereket, és elindult.

-*-

-Hogy az ég szakadna rátok...!- dünnyögte Derry, miközben bevetődött egy bozótba a patak mellett. Éppen időben bújt meg a levelek között, ugyanis öt lovas abban a pillanatban ért oda. Óvatosan igyekezett úgy helyezkedni, hogy lásson. Mikor meglátta a York címert a páncélokon, mozdulatlanná dermedt.

-Fésüljétek át a bozótot- hangzott a parancs, mitől Brewer hátán végigfutott a hideg. Hallotta, ahogy leugrálnak az emberek a lovaikról, és néhányan kardjukat is kivonták a hüvelyükből. Öten vannak, páncélozott, fegyveres lovagok, neki pedig nincs semmije, csak a tőre. Megtámadni őket öngyilkosság, gyalog menekülni lovak elől meg egyszerűen lehetetlen. Körülnézett. A patak nem valami mély, de elég mocskos a vize. Ha be tud ugrani oda anélkül, hogy észrevennék, megmenekül.

Gondolkozott, hogyan tudná megoldani, mikor egy acélpenge hatolt át a bokor levelein, éppen a feje mellett. Nem volt idő gondolkodni. Hallotta, ahogy a katona odébb lép, és még a kardot is vélte felemelkedni. Érzékei megsúgták neki: a következő döfés már őt találja el. Minden idegszála sikoltva követelte, hogy ugorjon. És ő engedett. Hátraugrott, és belevetette magát a vízbe.

A patak jéghideg volt, ráadásul tényleg mocskos, nem nyithatta ki a szemét, csak elindult kúszva, hogy biztosan felkavarja a meder alján az iszapot. Ha most elbukik, nem csak Jeanne-nak okoz csalódást, de Suffolknak is, és az mindhármuk végét jelentheti.

Tompa hangokat hallott, de nem értett semmit belőlük. Egyben biztos volt: a katona, aki majdnem megölte, látta a vízbe vetődni, és ha sokáig egy helyben marad, megtalálják. Folyamatosan haladt előre, megpróbálva végig a meder fenekén maradni, nehogy észrevegyék.

Minden rendben lett volna, azonban érezte, hogy fogy a levegője. Már körül-belül másfél perce volt lent. Olyan érzése támadt, mintha valami mázsás súly nehezedne a mellkasára, érezte lüktetni a szívét, kedve támadt feljönni a víz alól, nem számít, lefogják-e vagy nem, csak levegőt vehessen még egyszer.

Már nem hallotta a hangokat. Nem tudta eldönteni, hogy azért, mert közel állt a fulladáshoz, vagy azért, mert annyira eltávolodott. A keze remegett, teste nem akart engedelmeskedni, bármennyire erősen kényszerítette, hogy haladjon tovább. Olyan mozdulattal, amelyről nem tudott magának számot adni, valahol a tudata alatt valami parancsot adott a lábainak. Felfelé tört, ki a vízből, és ahogy kinyitotta a szemét, megpillantotta a felhős eget, a zöld füvet, és Párizs tornyait.

Lihegett, köhögött, némi vizet öklendezett fel, levegő után kapkodott. Egészen átfagyott, ruhájából, hajából csöpögött a víz. Egy darabig csak feküdt a hideg szélben, próbált erőt venni magán. Egyszer csak eleredt az eső. Szakadt, mintha dézsából öntenék, hatalmas cseppekben. Derry nagyokat nyögve tápászkodott fel, és kocogva indult el a főváros felé. Ha szerencséje van, még a had előtt odaér.

-*-

Richard látta, hogy az emberek nem örülnek az esőnek. Mindenki morgolódott, lökdösődött, ha a parancsnokok nem tartanak rendet verekedések is kitörnek. A gyalogos osztag közepén vitték Jeanne-t. Legalábbis mindenki hitte, hogy Jeanne, kivéve őt és Maxwellt.

Meg kell hagyni, valóban hasonlított, ha nem lett volna szemtanúja, aki tiltakozzon, elhitte volna, hogy ez a lány az. Neki igaz, hogy úgy rémlett, hogy az orléans-i szűz álla kissé szögletes, ennek meg inkább volt kerek, de hát ez akár az emlékezet tévedése is lehetne.

A hadoszlop megállt. Tehát elérték Párizst. Az emberek megkönnyebbülten engedték le megfeszült vállaikat; azok, akik az előbb még verekedni akartak, most kezet fogtak, voltak, akik össze is ölelkeztek. Hullámként áradt végig a siker öröme az egész meneten, és Richard is átérezte. Ez a föld akkor is az angoloké, ha a franciák mind egy szálig levágatják magukat.

Sok idő volt a városba bevonulni. A parancsnokoknak az embereket pontosan kellett beosztani, hogy senki se háljon a hidegben, szabad ég alatt. De persze azokhoz a megpróbáltatásokhoz képest, amelyeken eddig keresztülmentek, ez már gyerekjáték volt. Az ifjú herceg nem igazán figyelt a beosztásra, nem nézte, melyik katonája kerül össze a cimborájával, vagy nem, neki csak egy dolog járt a fejében: Brewer és Suffolk ügye. Vajon hol van most ez a két kurafi? És akkor eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, ha bolondnak nézik, hát nézzék, de ő beszél a királlyal.

-*-

-Neked teljesen elment a józan eszed?- torkolta le William az ágyon ülő, tüsszögő fiatalembert.- Egy jéghideg patakba csak úgy beleugrasz, aztán meg szakadó esőben futsz el idáig, a fagyos szélben december végén?! Ennyire őrült hogy lehetsz?

-Mit csináltam volna?- kérdezte rekedt hangon Derry, akin már most kezdtek kiütközni a tüdőgyulladás jelei.- Hagytam volna, hogy elfogjanak, és kivallassanak? Hogy aztán eszközként használjanak ellened?

-És most mi lesz?- folytatta Suffolk, mintha meg sem hallotta volna. Haja még nedves volt, bizonyára ő is valahonnan most érkezett meg, hátrakulcsolt kézzel sétált fel-alá a szobában.- Ilyen állapotban nem foglak Angliába küldeni.

-Pont ilyenkor kéne Angliába küldened- mordult fel a fiatalember, és letörölte az orráról lecsöppenni készülő taknyot.- Egy beteg katonának annyi haszna sincsen, mint egy sánta lónak.

-Ebben igaza van, uram- szólalt meg Jeanne, aki eddig néma csendben hallgatta a beszélgetést, de most egyenesen William szemébe fúrta élénk, értelmes tekintetét.- Ha az eredeti ürügyünk gyengének bizonyul, a tény, hogy Derry beteg, erősítene rajta. Akárhonnan nézzük, ez csak az előnyünkre van.

-És ha majd meghal is ezt mondod?- vágott vissza a férfi élesebben, mint szándékában állt.- Mert nem egy ember halt már meg így.

-Megmaradok...- dünnyögte Derry, és feltápászkodott, jóllehet erős köhögés tört rá.- Csak menjünk.

-Kérlek, nagyuram, tedd meg- mondta Jeanne, és egyik kezét Derry vállára, a másikat William karjára tette. A férfi sóhajtott.

-Legyen. A kikötőben vár benneteket egy hajó. A neve Viharmadár. A kapitánynak csak annyit kell mondanotok, hogy „vörös rózsa”, és megérti. De... Talán jobb lenne, ha várnátok, míg eláll az eső.

-Nézd, William- mondta a lány, és két tenyerébe fogta Suffolk hatalmas kezét.- Tudom, hogy aggódsz a lányodért, tudom, hogy aggódsz Derryért, de azt is tudom, hogy hívő ember vagy. Higgy hát. Ha az Úr hagyta, hogy idáig eljussunk, nem azért hagyta, hogy itt bukjunk el.

Suffolk kezet csókolt a fiatal harcos dámának, aztán átment a szomszéd szobába, ahonnan egy kosárral tért vissza. Abban egy szőke kislány nézett nagy, szürke szemekkel a férfire. William óvatosan felvette, halkan, lágyan dörmögni kezdett neki:

-Hamarosan ismét találkozunk, Jane. Legyél jó kislány- azzal nyomott egy gyengéd csókot a gyermek homlokára, s az pedig, mintha tudta volna, hogy még hosszú ideig nem látja apját, sírni kezdett, de hang nem hagyta el torkát, csak könnyei potyogtak úgy, mint kint az eső.

Suffolk visszafektette a kosárba, betakarta, aztán átadta Jeanne-nak. A lány arcon csókolta először a gyermeket, majd az apát is, aztán kiindult. Derry is odalépett barátjához.

-Ég veled, Brewer- suttogta Suffolk. A fiatalember felnézett az arcába, bele egyenesen a szemébe, és rájött, hogy a medve, aki mindig szigorú, példás ember, most megtört, és arcán könny csillog.- Vigyázz a lányomra.

-William- súgta Derry, és az ő arcán is legördült egy könnycsepp.- Ha most látlak utoljára, akkor is megesküszöm, hogy előbb vagy utóbb, miután a lányod biztonságba helyeztem, visszajövök. Akkor is, ha már nem leszek az élők sorában.

A két barát szorosan összeölelkezett. Mindkettő úgy markolta a másikat, hogy ujjaik egészen elfehéredtek. Ha egy idegen látja őket így, azt mondja: ezek testvérek.

-*-

William már lefeküdt, noha nem tudott aludni, csak fetrengett az ágyban, mint aki magával a halállal küzd. Villámlott, dörgött, az égben is oly háború dúlt, mint az országban, és mint a szívében. Azonban most másfajta dörgés ütötte meg a fülét. Valaki az ajtót verte, de keményen, ököllel.

Felállt, felvette a nadrágját, beleugrott csizmájába, és lesétált a lépcsőn. Alig fogta fel, hogy mi történik körülötte, agya egyszerűen nem akart reagálni a külső hatásokra. Kinyitotta az ajtót.

-William de la Pole- szólalt meg egy katona, aki mögött még másik három állt.- Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyünk York herceg színe elé. A király nevében.

-Ha ebben az ítéletidőben, ebben az istentelen órán hívat, bizonyára sürgős a dolog- állapította meg William inkább magának, mint a katonának.

-Sürgősebb, mint gondolod. És nem árt tudnod, hogy ha késlekedsz, az életed sodorhatod veszélybe.

Suffolk már kezdte sejteni, hogy mi áll a dolog hátterében, felvette hát ujjasát, és elindult. A katonák körbevették, a szószóló ment előtte, egy a jobb oldalán, egy mögötte, egy másik meg a bal oldalán. Nem tudott volna szökni, ha akart volna sem. De nem is akart.

York a királyi palota egyik szobájában várt rá. A kandallóban lángolt a tűz, kellemes meleget adott az egész helyiségnek, csak éppen Richard hideg arcának nem. Egy karosszékben ült, köpenybe burkolózva, szigorú tekintete a belépőre szegeződött.

-Üdvözöllek, William- mondta kimérten.- Remélem, nem zavartam meg semmi fontosat azzal, hogy idehívtalak?

-Amennyiben az alvás nem fontos, nagyuram, nem- válaszolta foghegyről a gróf.

-Hol van Brewer? Ma hiányzott a névsorolvasásnál. Tudtommal a te bizalmasod lett. De ha egyszer a hadsereg tagja, kötelessége lenne megjelennie.

-Megbocsáss, nagyuram, de Derihew Brewer azt köteles tenni, amit én parancsolok neki, minthogy az én bizalmasom.

-Kinek tett hűbéresküt?- vágott vissza keményen Richard.

-Senkinek- morogta a férfi.

-Rossz válasz!- felelte a herceg, és felemelkedett.- Mindenki, aki ebben a seregben van, a királynak tesz hűbéresküt. Te is, én is. Mind. A király szolgálata a kötelessége neki is, úgy, mint nekünk.

-Igen. És én magam a királytól kértem engedélyt arra, hogy pár hétre nélkülözzék a seregből- mondta William halálos nyugalommal, ami fölöttébb bosszantotta a fiatal herceget.

-Hogyan?- horkantotta, de már ott állt a gróf előtt, orruk majdhogynem összeért.

-Jól hallottad, nagyuram. Hamarosan megházasodom, elő kell készíteni a kastélyokat a fogadásra, a vadakat meg kell rendelni a vadászoktól, és így tovább. De hát tudod, hogy megy ez, elvégre te már házasember vagy.

-És erre neked pont az a kurafi kell?- csattant fel Richard.

-Igen. Derrynek csodálatra méltó érzéke van a szervezéshez, ráadásul ő csak egy íjász a seregben, jómagam pedig a főparancsnok vagyok. Különben is, az utóbbi napokban gyengélkedett, valami fertőzést szedhetett össze, érthető, hogy nem szeretném, ha a seregben maradna, hogy a többiekre is rásózza a betegséget.

-Szépen tudsz beszélni, Suffolk- sziszegte a fogai közt a szavakat a herceg, miközben valósággal vicsorított.- De én tudom, hogy miféle vad igazság lappang ezek mögött a szép szavak mögött. Egyszer eljön a nap, mikor a fehér rózsa lesz az utolsó, amit látsz- aztán felemelte a hangját.- Őrök, kísérjétek ki a gróf urat! Mára végeztünk.