Két legyet egy csapásra
-Eminenciás uram!- rontott be Rochefort a bíboroshoz lihegve. Sebhelyes arca eltorzult, ahogy levegőért kapkodva próbált mindent elmesélni.- A testőrök... Legyőzték Biscaratot... De az öt közül egy sem sebesült meg...
-Igen, Rochefort, tudom!- csattant fel Richelieu felemelkedve székében.- És még így sem büntetik meg őket! Az az átkozott gascogne-i róka, Tréville mindig kibeszéli valahogy őket. Ráadásul gyakran úgy fordítja a lapot, hogy még jutalmat kapjanak!
-Elintézzük, eminenciás úr?- villant meg Rochefort szeme. A bíboros a fejét rázta.
-Nem. Csak úgy nem tudjuk eltüntetni. Gyenge pontot kellene találni a sziklán, hogy azt az egyet berobbantva ledöntsük az egészet.
-Családja nincs, csak az unokahúga van. Ha vele végeznénk, nem csak Tréville-t tudnánk elintézni, de még Athost is. Avagy nem hallotta eminenciád, hogy szeretik egymást?
-Már a bálon észrevettem, ahogy Athos védelmezte azt a lányt. Ne, Rochefort, ne ölje meg, csupán tüntesse el. Rabolja el, rejtse el valami nyomorúságos, elhagyatott helyen, valahol az Isten háta mögött. De meg ne ölje!- az utolsó mondatot olyan erőteljesen nyomta meg, hiúzszemével olyan keményen meredt a grófra, hogy annak a hátán végigfutott a hideg.
-Két legyet egy csapásra, eminenciás uram?- szólalt meg, és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
-Pontosan Rochefort. Menjen!- a gróf meghajolt, és távozott. Összegyűjtötte legjobb gárdistáit, és lesben álltak Tréville úr házánál, mikor bukkan vajon fel Damienne.
Nem kellett sokáig várniuk. A kisasszony, tökéletes testőregyenruhában ballagott, kivételesen egyedül hazafelé. Nem volt a közelben senki, késő este volt már. Rochefort jelet adott a támadásra. Két nagy darab gárdista elkapta a nő két karját, egy alacsonyabb bekötötte a száját, hogy ne sikolthasson. Rochefort elégedetten nézte. Aztán jelet adott másik két gárdistának, hogy kerítsenek kocsit.
Hamar találtak is egyet. Beültették Damienne-t, és mellé még néhány gárdistát. Rochefort nem tartott velük, csupán a kocsis fülébe súgta, hogy hová vigyék. Ő maga ment jelenteni a bíboros úrnak, hogy sikeres volt a terv.
Másnap reggel Tréville úr gyilkos kedvében volt. Végignézte, mint edzenek és gyakorolnak testőrei, és mindenkibe belekötött. Az egyik ifjú testőr megcsúszott és majdnem elesett, cserébe Tréville úr olyan letolással jutalmazta, hogy egészen belevörösödött a szégyenbe.
-Athos! Porthos! Aramis! D'Artagnan!- kiáltotta sorba a neveket az edzés végén. A szólítottak felsorakoztak előtte.
-Nyilván észrevették, hogy ma reggel nem jött Damienne- mondta valamivel halkabban.- Nem betegségről van szó, uraim. Beszéltem a szobalányával, aki megesküdött, hogy este haza sem tért. Athos?- kérdezte sokatmondóan a kapitány. A testőr felszegte fejét.
-Nem volt nálam, kapitány- mondta határozottan. Tréville-en elhatalmasodott a kétségbeesés. Elfordította testőreiről a tekintetét, keze megremegett.
-Meg fogjuk találni, uram- szólt Athos. Hangja olyan tiszta volt, hogy a kapitány ránézett. A fiatalember összevont szemöldökkel állt előtte, kék szemében villám cikázott. Biztosra vette, hogy ha kideríti, hogy ki a tettes, nagyon megbánja. Tréville bólintott, és egy intéssel elbocsájtotta őket. Aztán lassan ballagva felment irodájába.
A négy testőr komor arccal nézett utána. Athos mellkasából akkora sóhaj szakadt fel, hogy nyögésnek is beillett volna. D'Artagnan sarkon fordult, és így szólt:
-Gyerünk, barátaim, nézzünk körül a ház környékén.
