Egy hét, egy átok és egy áldás
Mikor Rosé legközelebb felébredt, már a Madame házában feküdt egy vendégszobában. Sebe tökéletesen volt ellátva, szolgák sürögtek-forogtak, lesték a parancsát.
Azonban egy teljes hétig sem Diamantét, sem Elizabethet nem látta. Egy héttel az események után megjelent nála a ház úrnője. Leült mellé az ágyára, s úgy nézett rá.
-Szeretnék magának mondani valamit, gróf- kezdte lágy hangon a nő. Rosé enyhén felvonta a szemöldökét.
-Hallgatom, Elisabeth.
-Azt tudja, hogy a királytól kegyelmet kapott. Nos, ezt a kegyet én eszközöltem ki, minthogy azt is, hogy visszakapja mindenét.
-Ön, asszonyom?- kiáltott fel meglepetésében a gróf.- Hogyan?
-A király úgy szeret, mintha testvérem volna; kevés dolog van, amit ha kérek nem teljesíti. Mint látja, sikerrel jártam.
-Végtelen hálára kötelezett, asszonyom- mondta Rosé, megragadta Elisabeth kezét és nyomott rá egy csókot. A nő ábrándos arckifejezéssel nézte.
-Most vissza fog térni a birtokára, uram?- kérdezte halkan. A gróf mélyen a szemébe nézett.
-Nem állt szándékomban, hacsak nem vagyok nagyon a terhére. De mondja csak végig, asszonyom, mert a felét mondta el mondókájának.
-Igaz... Tudja, gróf, hogy szeretem. S ahogy nézem, nem csak én szeretem. A kislányom is nagyon megszerette önt. Rosszul esne neki, ha elhagyna minket. És van még valami.
-Folytassa, Elisabeth bátran- felelte egy jóságos mosoly kíséretében a sápadt fiatalember.
-Gondolom, nem felejtette el azt az éjszakát a Csodák Udvarában- kezdte újból a nő, mire mindketten elpirultak.- Véleményem és tapasztalatom szerint...annak a csodálatos éjnek megvan a gyümölcse.
-Hogyan, Elisabeth?- kérdezte tompán Rosé, bár jóllehet, hogy már felrémlett előtte az igazság.
-Úgy, kedves Reném, hogy... Azt hiszem gyermeket várok- s az utolsó mondatnál lesütötte a szemét a nagyszájú, kényes asszonyság. Renében megállt az ütő. Sápadt, pirult, minden baja volt. Aztán elmosolyodott szélesen, átölelte a Madame-ot, és szenvedélyesen megcsókolta.
Így maradtak egy pár percig, aztán a gróf szólalt meg halkan:
-Örömhírt hozott, kedves Elisabeth. Már a sebem sem fáj annyira- toldta meg mosolyogva, mire kedvese is elmosolyodott.
-Örülök, ha örül- mondta.- Higgye el, hogy én sem voltam szomorú. Azonban most mennem kell, kedves Reném, mert hamarosan vendégeket fogadok.
-Nem várakoztathatja meg őket, asszonyom.
-Nem is várakoztatnám meg őket egy ilyen huncut úrfi miatt!- azzal felpattant a Madame, kacéran megsimította a fiatalember arcát, majd kiviharzott a szobából.
René- azt hiszem, most már hívhatjuk újra így, hiszen ismét gróf lett belőle-, ezen csak nevetett, aztán elgondolkozott. Ami az előbb örömhír volt számára, az hirtelen gyászhírré változott. Belegondolt, hogy rendben van, hogy ő apa lesz, de hogy pont a Madame az anya... Így teljesen ki kell zárnia a szívéből Diamantét. Pedig a régi, hosszú szenvedélyt többre tartotta, mint ezt a frissen fellángolt tüzes érzelmet.
„Nincs mit tenni...Szakítanom kell Diamantéval egyszer s mindenkorra, különben nem lesz semmi jó az egész kapcsolatban. Talán felpofoz, talán nem; talán leordít, talán csendben elfogadja; de muszáj vagyok szembenézni a következményekkel. Főleg úgy, hogy elfutni nemigen tudnék. Rendben. Tehát ha legközelebb bejön, akkor majd beszélek vele.”
Diamante azonban nem jött. Minden bizonnyal a vendégeket látta el. Több szolga is volt bent, és René kérdezősködött is a lány felől, de senki sem tudott róla semmit. A gróf ekkor elhatározta, hogy felöltözik, és megkeresi. Igaz, hogy mindenki erősen tiltakozott, de ő csak azért is megcsinálta. Megkérte az egyik inast, hogy mutassa meg neki a cselédlány szobáját.
Bár minden egyes lépés fájt neki, minden levegővételnél kegyetlen fájdalmat érzett, elszántan ment tovább. Mikor elérte a szobát, bekopogott. Válasz nem jött. Akkor ránézett az inasra, aki sápadtan állt mellette.
-Biztos, hogy nem mehetett ki?- kérdezte halk, de határozott hangon.
-Biztos, uram- felelte a szolga.- A kapus nem látta kimenni, sőt az egész házban nem láttuk tegnap óta. Csak is itt lehet bent.
René még egyszer bekopogott, ezúttal erőteljesebben. Még mindig semmi. Megpróbált bemenni, de az ajtó kulcsra volt zárva.
-Van másik kulcs ehhez az ajtóhoz?- kérdezte idegesen. A szolga nemet intett, mire a gróf szájából csak úgy repkedtek a szitkok, mint a galambok. Egy percig gondolkozott, aztán vállával erősen nekiugrott az ajtónak, ami nagy reccsenéssel állta a megpróbáltatást. Még egy ilyen nekirugaszkodás, és a gróf már benn állt a szobában.
A látvány, ami elé tárult egyenesen ijesztő volt. A szoba feltúrva, fiókok kirángatva, az ágynemű összegyűrve. A kandallóban széndarabok. És az ablaknál ott feküdt a padlón a cselédlány.
-Diamante!- harsogta a gróf, szinte magán kívül. Átrohant a szobán, felszedte a földről a lányt, erős karjába vette, s az ágyra fektette. Leült mellé, szorongatta a kezét, csókolgatta, hátha még nem szállt el a kedves kis testből az élet teljesen. És tényleg nem! René csókjaira a lány kinyitotta nagy, sötétkék szemeit, s ránézett.
-René...- suttogta. De nem kedvesen, mosolyogva, mint ahogy azt várhattuk volna; hanem sötéten, szomorúan.- Miért jött ide? Magának nem itt van a helye...
-Nem! Nem!- kiáltotta René szomorúan.- Hogy mondhatsz ilyet? Mi van veled?- és mivel a lány szeme ismét lecsukódni készült, egy kissé megrázta a vállát.- Diamante!
-Csak nézzen körbe figyelmesen, gróf- súgta Diamante, aztán egy mély sóhaj kíséretében keze lehanyatlott René kezéből.
-Ne...- nyögte a fiatalember, már könnyes szemmel.- Ne! Diamante! Diamante, nem hagyhatsz itt! Kedvesem!
S ez a „kedvesem” szó, mint egy tőr, adta meg a kegyelemdöfést. René lecsúszott az ágyról, térdre hullott, egyre szorongatta a lány puha, és egyre hidegebb kezét; keservesen zokogott, folyamatosan a kis cselédlány nevét nyöszörögte.
Mikor végre sikerült erőt vennie magán, felállt, s körülnézett a szobában. Tehát azt a kupit maga Diamante csinálta. Valószínűleg valamit keresett. Körülnézett alaposan a földön. Nem messze onnan, ahol a lányt félholtan találta, egy kis üveg volt. René felvette, s megvizsgálta. Az üvegben még volt pár csepp vörös folyadék. Megszagolta, hát volt is annak olyan bűze, hogy a Csodák Udvarának legszagosabb embere elbújhatott mellette.
„Méreg...”-gondolta magában a gróf. Aztán szomorúan kiindult, ám a nyitott ajtó mögül valami írás vége lógott ki. Becsapta hát az ajtót, hogy lássa, mi áll mögötte.
René, sajnálom. Talán, ha engem szeretett volna. Legyen boldog apa.
Je t'aime.
-Hogyan?!- nyögte ki.- Hát hallotta, amikor elmondta Elisabeth? Ó, Istenem!
Aztán megtörten visszasétált a halotthoz, megcsókolta még egyszer, s ezt suttogta:
-Je t'aime13...- azzal ismét keservesen zokogni kezdett.
13Szeretlek
