Álomból valóság
Felmerülhet vagy már fel is merült benned a kérdés, hogy mégis hol volt ez idő alatt Julien kapitány? Mert azt már láttuk, ahogyan Vestof is látta, hogy a fedélzeten nem, a kabinjában szintén nem.
Kísérjük el őt kora hajnaltól. Sejtette, hogy ha Vestof ideges lesz, engedélyt kér majd előbb, hogy megölhesse a nőt. Sejtette, hogy ha a fülébe jut, hogy összeesküvés készül, máris hozzá fog rohanni. Éppen ezért jóval mindenki előtt felkelt, felöltözött, kapta a párnáját, takaróját, és lement a raktárba. Ott aztán leterítette a takarót, gondosan elhelyezte a párnát, és lefeküdt. Aludni azonban nem tudott.
Hirtelen egy már jól ismert, édes dallam ütötte meg a fülét. Felugrott, kinyitotta az ablakot, és kihajolt rajta. Igen, ez az a szirén hangja volt. Azé, aki őt vezette, aki minden este dalolt neki, hogy a kedvében járjon, aki sosem hagyta zátonyra futni a hajót, és inkább elvált a többiektől, csak hogy vele tartson.
-Jenna- suttogta mosolyogva, és lenézett a vízre. A szirén leányzó tényleg ott volt, szinte könyökölt a vízen, úgy figyelte őt széles mosollyal, csillogó szemekkel, dudorászva.- Miért jöttél?
-Éreztem, hogy nem tudsz aludni- felelte a lány.- Gondoltam, segítek rajtad. Dőlj le, Julien- hangja oly lágy volt, akár a simogató tavaszi szellő. Nem lehetett neki ellen állni, akár Kalózkirály az ember, akár nem. Julien hát visszafeküdt, hamar el is aludt, és egészen kilencig húzta a lóbőrt.
Mikor felébredt, ismét kinézett az ablakot. Jenna még ugyanott volt, annyi volt a különbség, hogy a hajó egyik kiálló díszlécén ült, és csillogó uszonyát a vízbe lógatta.
-Nem mentél el?- kérdezte Julien meglepődve. A lány felnézett, és mosolygott.
-Mint látod, nem- szólt csengő hangon.- De kérnék tőled valamit, Julien.
-Mondd, dalos pacsirtám.
-Tudom, ki vagy- mondta megkomolyodva a lány.- És azt is, hogy milyen hatalmad van. Julien... Tenger gyermeke, Kalózkirály őfelsége, segíts rajtam! Adj nekem uszony helyett lábakat, hogy végre csatlakozhassak az élők sorába!
-Hiszen élsz most is- felelte Julien megütközve.
-De nem úgy, ahogy élhetnék! Könyörgöm, Julien!...
-Jól van, csak hagyd abba a siránkozást!
Azzal nekilátott a varázslatnak. Nem volt egyszerű, és akkor csinálta először. De mégis... Valahogy tudta, mit kell tennie, valami furcsa ösztön vezette. Rémisztő, de egyben csodálatos érzés is volt. És mikor kinyitotta lehunyt szemeit, igaz, hogy meztelenül, de már lábakkal látta ott ücsörögni Jennát. Kihajolt az ablakon, és kezet nyújtott neki.
-Gyere, beférsz- mondta neki.- Ne maradj kint, még megfázol így.
A lány örömmel fogadta el a segítséget, és alighogy bent volt a hajóban, máris a fiatalember nyaka köré fonta szorosan karjait, és egészen hozzásimult.
-Köszönöm, Julien- suttogta, és örömkönnyek potyogtak szép szemeiből. Julien végignézett rajta, rájött, hogy milyen régóta áhítozik már erre a lányra. Azóta a támadás óta, attól a csóktól fogva... És most itt a lehetőség. Felkapta izmos karjába, közben megcsókolta forrón, nem félt kimutatni érzéseit, és pár percig csak így maradtak.
A Nap pedig hiába emelkedett, a raktárba nem hatolt le a fénye...
