13. fejezet

11. decembre 1792.¹

Olivier azóta az üzenet óta felköltözött Párizsba. Nem járt a birtokon, Andrée-nak is csupán néha írt levelet. Késő este érkezett haza, és korán reggel távozott. Na persze, más azt mondhatta volna: délelőtt dolgozik, délután mulat. De nem így volt. Egész nap az utcákat rótta, gyűjtötte az információkat, ólálkodott a Temple körül.

Egy ilyen sétáján pillantotta meg a királynét. A magas rács ugyan elválasztotta tőle, és a sűrű sövény szinte teljesen eltakarta, Marie Antoinette mégis észrevette. Találkozott a tekintetük.

-Alázatosan sajnálom, felség- tátogta a gróf, mivel tudta, hogy a királyné remekül olvas szájról. Őfelsége úgy tett, mintha zsebkendőjével hessegetné el a felé szálló hópelyheket, azonban ez az intés Charny bocsánatkérését hessentette el.

Marie Antoinette megpróbált közelebb kerülni a kerítéshez, de nem sikerült neki. Túlságosan éberen figyelték fogva tartói, semhogy sikerülhetett volna. Szerencséjére éppen jött egy erős szélfuvallat. Elengedte hát a zsebkendőt, nagyot kiáltva, mintha a szél kikapta volna a kezéből. Aztán elégedetten nézte, amint a kendő Olivier lábánál landol.

Nyomban körülvették a katonák, hogy megkérdezzék, miért kiáltott. Charny megismerte a jóképű, fiatal tisztet, aki olyan nagylelkűen adta neki a kokárdáját: Hyacinthe Lorin. Nem időzött sokáig, felkapta a zsebkendőt, szíve fölötti zsebébe rejtette, s nagy léptekkel indult hazafelé.

Azonban az úton valami olyat hallott, ami nyomban megállásra késztette. Az egyik rikkancsfiú lobogtatott egy még nedves újságot, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. S mindehhez persze torka szakadtából kurjongatott:

-A legújabb hírek! Le roi en trouble²! Kitűzték a pert! Olvassák el, megéri azt az öt sou-t! Capet Lajos a bíróság előtt!

Olivier az elsők közt volt, akik megálltak és odadobtak a kölyöknek öt sou-t. Elolvasta a cikket, melyben az állt: Capet Lajos polgárt 1792. december 11-én beidézik a Konvent elé. A vád: hazaárulás. A tárgyalás kezdete reggel 8 óra.

Annyira felháborodott szegény férfiú, hogy hazafelé menet a Szajnánál tett egy kis kerülőt, és egy újraolvasás után az iratot belevágta a folyóba. Egy kislány sírását hallotta meg hirtelen. Körülnézett.

Valóban, egy szegény, rongyos ruhákba öltözött kislány sírdogált a híd szélén. Olivier erőt vett magán, hogy lenyugodjon, s odament a gyermekhez. Leguggolt elé.

-Miért sírsz, kicsike?- kérdezte gyengéden. A lány leengedte kezeit szeme elől, hüppögve nézett az előtte guggoló férfira nagy, zöld szemeivel.

-Anyu...- mondta.- Anyu...

-Nyugodj meg, semmi baj- mondta a gróf, és a gyermek vállára tette a kezét.- Megtaláljuk az anyukád.

-Nem- dünnyögte szegény gyermek, és ismét könnyek árja indult meg szeméből.- Anyu elment...

-És apukád?

-Nem tudom, hol van...

-Comment tu t'apelle³?- kérdezte Olivier, s ujjával letörölte a lány arcáról a könnyeket.

-Julie- felelte a kislány.- Rochette.

-Így már nem lesz nehéz megtalálni apukádat. Merci, Julie⁴- mosolyodott el a férfi, és könnyedén karjába kapta a gyermeket. Hosszas keresgélés után végre rátaláltak a kislány apjára. Nem látszott valami boldognak, hogy megkerült a gyermeke...

Olivier tehát hazatért a Coq-Héron utcába, ahol inasa már reggel óta idegesen várta. Levél érkezett Andrée-tól, külön futárral küldte, s a futárral még azt is megüzente, hogy látni kívánja. A gróf ereit jeges aggodalom lepte el. Miért akarná most ilyen hirtelen látni a felesége?

Gyorsan elolvasta a levelet, melyet Andrée írt szép, apró betűkkel:

Drága, szeretett Olivier!

Nem tudhatom, mikor olvasod ezt a levelet, s azt sem tudom, milyen kedvedben. Egyet azonban tudok: hiányzol. Fáj, hogy ilyen távol vagy, és bár nem vagyok egyedül, hiszen itt van velem Catherine, mégis úgy érzem, hogy megöl az unalom. Nincs, aki végigkergessen a palotán, hogy aztán együtt nevessük végig a napot, nincs, aki melegen átöleljen a székem fölött állva, ha olvasok. Kérlek, Olivier, engedd, hogy meglátogassalak vagy térj haza legalább egy pár órára. A futárnak a lelkére kötöttem, hogy addig el ne menjen, amíg a válaszodat a kezében nem tartja.

Hitvesed,

Andrée de Charny

Olivier rászorította ajkát az aláírásra. Elolvasta még egyszer, aztán az inasára nézett.

-Itt van még a futár?- kérdezte. Az inas bólintott. A gróf megparancsolta neki, hogy hívja be, mindjárt megkapja a választ. Azzal leült az asztalhoz, s a szoba csendjében sebesen sercegő tollal írt pár sort egy papírra. Aláírta, lepecsételte, és a várakozó futár kezébe nyomta.

Másnap, december 11-én egészen másképp ébredt fel. Az előző napok mindig ugyanúgy kezdődtek: korán kelés, olcsó reggeli, és persze az a bizonyos „nem sietek, úgysem maradok le semmiről” hozzáállás. Az a reggel más volt. Korábban kelt, mint szokott, nem tudott aludni. Milliószor elolvasta az újságokat, amelyeket a király perének vitatásáról írtak, aztán útnak indult.

Negyed nyolckor ért a Konventhez, s már akkor is tolakodnia kellett, hogy helyet találjon magának. De nem érdekelte, csupán a királyt akarta látni, hallani a vádakat, s a vádló arcát, mikor tulajdon uralkodóját ítéli el.

A tárgyalás pontban nyolckor elkezdődött. Elővezették „Capet Lajost', aki sápadtan, de mégis határozottan állt meg bírái előtt. A megjelent tömeg véleménye erősen megoszlott: némelyek nyomban agyonütötték volna, némelyek megfontolták volna a dolgot.

Barère 33 pontban ismertette a vádakat. Természetesen az egész gerince a hazaárulás volt, melyben minden párt egyetértett. Azonban felelősségre akarták vonni XVI. Lajost az 1789. évi nemzetgyűlés akadályozásáért, a királypárti felkelésekért, rokonai elmeneküléséért, de még a Tuilériák ostromában elhunytakat is a szegény királyra olvasták.

-A cselekedetek- felelte minderre a király és ügyvédei- azokban az időkben nem bizonyultak hazaárulásnak, ezáltal nem lehet hazaárulással vádolni.

Azonban bármennyire is támogatta eleinte a nemzetgyűlés nagy része a király életének megkímélését, a jakobinusok felbujtották a párizsi csőcseléket, melyben Hébert Père Duchesne lapja igen sokat segített, egyre többen szavaztak a király halálára. A girondisták igyekeztek meggyőzni a Konventet arról, hogy nincs joga elítélni XVI. Lajost, de hiába.

Olivier kezdte érezni: a királyság el van temetve, s a király élete, mint ahogy azt álmában is látta, a nyaktiló által fog kihunyni.