Viharok
Elteltek az ünnepség napjai, Athos és kedvese alig látták egymást, csupán esténként futottak össze néha. Akkor azonban felforrt köztük a levegő. Az utolsó napon megkérte őket a király, hogy táncoljanak a záróesten. Elfogadták természetesen.
De La Fère gróf szokásos méltóságával vezette partnerét, nem törődve a fürkésző szemekkel maguk körül. Ama bizonyos este óta mindig csak az érdekelte őket, hogy ne vegye észre senki, hogy mi is van kettejük között, ám tánc közben ezt elfelejtették. Jól láthatta mindenki, hogyan néznek egymásra, noha azok, akik nem szemfülesek, nem vehették észre.
Visszatértek Párizsba, és vele együtt a szürke hétköznapokba. Damienne és Athos is úgy teljesített szolgálatot, mintha mi sem történt volna. Legalábbis megpróbálták. Egy nap, olyan nyolc óra környékén Tréville kapitány kiállt palotája erkélyére, és dühösen, ostorként csattanó hangon kiáltott az udvaron állomásozó testőrök közé:
-Damienne! Damienne d'Auvrigne azonnal az irodámba!- ekkor kilépett a máris sápadt megszólított a gyanakodva egymásra pislogó testőrök csoportjából. Felsietett a lépcsőn, sarkantyús csizmája csak úgy pengett, ahogy a lépcsőre csapta lábait. A kapitány ajtaja nyitva állt, belépett, és gondosan betette maga után. Beállt a vihar előtti csend. Tréville még mindig az ablaknál állt, bár az erkélyről már bejött. Damienne maradt az ajtóban.
-Mondja csak- fordult meg hirtelen a kapitány, olyan vörös fejjel, mely megrémítette a hölgyet-, mit gondolt, mit művel?
-Hogyan?- hebegte Damienne.- Nem... Nem értem, kapitány úr...
-Nem-e? Jól tudom, hogy mit akart tenni Fontainebleau-ban. Talán magamtól sosem veszem észre, hiszen önök mindketten kifürkészhetetlen emberek, de mégis! Mit gondolt, Damienne, amikor egy testőrnek adta magát?
-Szóval innen fúj a szél- dörmögte magának a lány. Aztán hangosan folytatta:- Uram, az a testőr nem egyszerű testőr.
-Nem! Igaza van, nem! Az egyik legördögibb mind közül!- csattant fel a kapitány, aki csak unokahúgát akarta védeni.
-És? Én is testőr vagyok, uram, ezt elfelejtette tán?- vágott vissza Damienne. Tréville odaugrott hozzá kora ellenére, és vállánál fogva nyomta a falhoz.
-Ön nem tudja, hogy kicsoda az, akit szeret- sziszegte fenyegetően.
-De igen, kapitány. Jobban tudom, mint itt bárki!- felelte még mindig ellenállóan a testőr. Itt telt be a pohár, kapott egy pofont nagybátyjától, aki kicsi kora óta lányaként szerette őt.
-Nem találkozhat vele többet...- mondta Tréville. Damienne szeméből könnyek árja indult meg, térdre borult a kapitány előtt, és csak alig érthetően mondta:
-Nem... Én... Imádom őt...
És ekkor a kapitány úgy hátrált meg, mintha ő kapta volna a pofont. Kerekre nyíltak szemei, el nem tudta képzelni, hogy Athos mindezt hogyan érhette el, azonban elérte. Az ő életvidám kis Damienne-jéből igazi, kitartó nőt faragott. Sarkon fordult hát, rápillantott az íróasztalán heverő papírokra, elégedetten bólintott, majd kilépett az erkélyre.
-Athos!- kiáltotta, jóllehet, nem látta pontosan, hogy az udvaron van-e a testőr. Mindenesetre hangja oly élesen zengett, hogy ha valaki megállt volna a Vieux-Colombier utca másik végén, még ott is hallotta volna. Hamarosan kinyílt az ajtó, és belépett a hívatott személy.
Ahogy belépett, Tréville látta, hogy gyorsan körülnéz. Meglátta Damienne-t még mindig a padlón térdelni, és önkéntelenül is lépett egyet az irányába. A kapitány kivárta, hogy odamegy-e a testőr, vagy nem. Nem ment, erőt vett magán, és vigyázzba állt.
-Athos- szólt keményen a kapitány.- Megtudhatnám, mi okból csábította el Damienne kisasszonyt?- minél tovább beszélt, annál jobban erősödött a hangja. Athos elsápadt, összevonta a szemöldökét, és halkan felelt.
-Uram, nem csábítottam el, ezt kijelenthetem.
-Úgy! Akkor hát ő csábította el önt?
-Uram, senki sem csábított el senkit- folytatta a testőr.- Mi... Megszerettük egymást.
-Na igen, pár nap alatt- morogta Tréville.
-Kapitány, néha egyetlen pillantás is elég a szerelemhez- beszélt tovább Athos, mert látta, hogy Damienne zokogása és az ő tiszta becsületének csillogása megenyhíti a kapitány fagyos szívét.
Tréville komor tekintettel mered egy pár percig a testőr szenvtelen, kék szemébe, aztán a padlón zokogó leányra. Ismerte Damienne erős jellemét, és belátta, hogy valóban szeretheti Athost, ha érte még könnyeket sem szégyell hullatni. Szeme ismét az előtte álló fiatalemberre ugrott, aki most is éppoly feszesen állt, mint eddig.
-És ön csak áll ott, miközben kedvese zokog?- szólt hozzá mosolyogva, a ráncok kisimultak arcán, hangja is sokkal szelídebb lett. A vihar elvonult, és mögötte ott várt a szivárvány. Athosból csupán egy lobogó köpeny maradt a kapitány szeme előtt, nyomban felsegítette a lányt a padlóról, és magához szorította.
-Merci beaucoup, monsieur- mondta halkan, hálásan nézve Tréville-re, miközben lágyan simogatta a karjaiban egyre kevésbé szomorú Damienne-t.
Egy szép, tüzesen forró napon együtt sétált az öt elválaszthatatlan. Igaz, hogy Athos és Damienne szerették egymást, mégis kibírták, hogy ne suttogjanak egymásnak szerelmes bókokat barátaik társaságában. Még csak egymás kezét sem fogták. Az egyik utca végén látták Rochefort-t beszélgetni egy gárdistával, aztán, mikor a gróf észrevette őket, eltűnt, hátrahagyva a gárdistát és kis három fős csapatát.
A gárdista zsebre vágott egy fekete selyem erszényt, amelyet az imént még a gróf nyújtott át neki, aztán kimért, lassú, pökhendi léptekkel megindult társaival a vígan beszélgető testőrök felé. A két csoport hamarosan fenyegetően közel került egymáshoz, és akkor már a testőrök sem beszélgettek, hanem kardmarkolatukat paskolták, próbálgatták, mennyire állnak készen az izmaik esetleges párbajra.
-Á, uraim!- kiáltotta a gárdista.- Vagy mondjam inkább: hölgyem és uraim? Nem sok ez egy picit? Négy úr egy hölgyre?
-Fogja be a száját, Biscarat- mordult fel Porthos.- Egyszer már elpáholtam, és újra megtenném, mégpedig örömmel.
-Nem a', Porthos uram! Tudom jól, hogy Damienne kisasszony Athos úré- azzal Athos felé fordult pimasz mosollyal.- Mindig is kiváló ízlése volt a nőkben, uram. Először a Milady, aztán most d'Auvrigne...- Athos elsápadt dühében, de nem mutatott más jelet ingerültségére; így, mivel nem érte el a kellő hatást, Biscarat tovább próbálkozott.- El nem tudom képzelni, hogy ha ily rút módon árulja el kapitányát, aki fiaként kedveli, mit tenne Őfelségével, a királlyal?
-No de ez már több, mint elég!- csattant fel Athos villámló szemmel.- Uram, elnéztem, hogy megsértette barátaimat, még azt is, hogy életem emlékeivel gúnyolódjék, de azt, hogy a becsületemet sérti meg, hogy árulónak nevez már nem hagyhatom szó nélkül!
Biscarat elvigyorodott. Pontosan ezt akarta. Rátapintott Athos gyenge pontjára. A testőr körülnézett, és mivel nem látott senkit, hiszen elég elhagyatott utcában jártak, kardot rántott.
-Gyerünk, uraim. Mi nem harcolunk olyan igazságtalanul, mint maguk szoktak: öten négy ellen már nem fair játszma. Damienne kisasszony nem harcol.
-Ó, dehogyisnem!- kiáltotta Damienne szintén kardot rántva és vívóállásba helyezkedve.- Vonuljon csak vissza Aramis, én ezt a sértést viszont már nem tűrhetem!
Így kezdődött hát el a párbaj. Athos kifogta magának Biscaratot, Damienne, Porthos és D'Artagnan csupán más, forrófejű gárdistáknak futottak neki. De La Fère gróf nem tétovázott, egyetlen jól irányzott szúrással megölte ellenfelét: a kardját éppen szívébe döfte. A másik három gárdista, akik könnyebben sebesültek meg, látván társuk halálát elrohantak, minden bizonnyal, hogy elpanaszolják a bíborosnak a sátáni testőrök újabb ámokfutását.
Athos, mióta csak együtt volt Damienne-nel sokkal fényesebben látta a dolgokat. Míg pár évvel ezelőtt képes volt napokig morogni néhány vihar miatt, most már nevetett a viharokon, és rájött, hogy minél kevésbé hagyja, hogy a felhők ellopják előle a napfényt, annál hamarabb menekülnek el a sugarak ragyogó vonalai elől.
