A kivégzés
Eljött hát a hajnal. Rosé nem tudott sokat aludni, mert rémálma nem akart eltűnni. Alig kelt fel a Nap, már nyílt a cellaajtó. A rab összerezzent, azt hitte, hogy máris viszik az akasztófára. De nem. Csak egy vén pap jött be az ajtón, széket fogott, és leült Rosé ágya mellé.
-Utolsó kenet?- kérdezte halkan a rab.
-Igen, fiam- felelte a pap.- Bánd meg hát bűneid, s gyónj meg.
-Mindjárt, atyám, mindjárt. Ott lesz az akasztáson?
-Ott, fiam.
-Akkor hát kérhetek valamit, atyám?
-Persze.
Azzal Rosé a csuklóján levő karkötőre mutatott.
-Lenne szíves ezt átadni egy bizonyos Madame Elisabeth-nek?- kérdezte halkan. A pap erre nagy szemet meresztett.
-Annak a Madame Elisabeth-nek, aki két éve költözött Párizsba, és akinek van egy szép kislánya?
-Annak, atyám. Neki adja át a halálom után.
-Jó, átadom.
-És van a Madame-nak egy szolgálója is, Diamante a neve.
-Neki is át kell adjak valamit?- kérdezte kíváncsian a pap.
-Igen, atyám. Ezt szeretném, ha odaadná neki halálom után- azzal felmutatta a gyűrűsujjára kötött madzagot. A pap még nagyobb ámulattal nézett rá.
-Egy madzag?
-Mi mást adhat egy bolond a szerelmének?- suttogta megtörten Rosé.
-Ó, tehát szereti azt a szolgálólányt!- kiáltott fel a pap.- De nekem a szeme azt is elárulta, hogy az úrnőt is szereti.
-Hallgasson, atyám!- csattant fel Rosé.- Ne emlegesse ezt ilyen hangosan- azzal lehalkította a hangját.- Igen, szeretem a Madame-ot is, és szeretem Diamantét is. És ez a legnagyobb bűnöm.
A rab tehát bőbeszédűen meggyónt, örült, hogy végre kitárhatja szívét. Nem egyszer el kellett hallgatnia, hogy elfojtsa feltörni készülő kétségbeesését és nyugodtan tudja folytatni. Nagy önuralma volt, az egyszer biztos. Tehát elmondott mindent a papnak, aki egyik csodálkozásából a másikba esett.
-Gondolja, atyám, hogy valahogy megmenekülök?- kérdezte végül Rosé.
-Nem, fiam- felelte a pap.- Isten kétségkívül megharagudott rád, és a golyót csupán kínzóeszköz gyanánt eresztette beléd. De én feloldozlak mindenféle és fajta bűnöd alól, halj meg hát békében.
S alighogy ezt kimondta és keresztet vetett a rabra, már nyílt is az ajtó, hogy a foglyot kivezessék. Rosé nem ellenkezett, beletörődött a sorsába. Úgy volt vele, hogy lesz, ami lesz. Azonban a szíve legmélyén egy hang mégiscsak Istenért kiáltott, emberségért, kegyelemért. Mire a kocsi a vesztőhelyre ért, már valósággal remegett a keze; bár arca meg sem rándult.
Kirángatták a kocsiból, és meglátta a tömeget, ami a kivégzés hírére odagyűlt; meglátta társait ugyanúgy megkötözve, az egyikük már a kötéllel a nyakában állt, és a hóhér készült meghúzni a kart. Rosé fejében valami motoszkálni kezdett: lehet, hogy megálmodta a kivégzést? Amint alaposabban megnézte magának az akasztófát, megremegett, de annyira, hogy a katonák szorosabban fogták.
Odavezették a többiekhez, akikkel összenézett. Mindannyiuk szemében a kétségbeesés, a reményvesztettség tükröződött. Ekkor hangzott fel a testvérük utolsó kiáltása, halálsikolya. Összepréselték ajkukat, és mind lesütötték a szemüket. De Rosé mégis felnézett, s látta, mint himbálódzik a testvérük a kötélen. Arcába szökött a vér, és alig bírta ki, hogy ne kiabáljon valamit oda a hóhérnak.
Ez így folytatódott egészen addig, amíg egyedül nem maradt. Akkor két katona megragadta, fellökdöste a vesztőhelyre, egészen a kötél alá. Amint végighaladt a tákolmányon, meglátta Armandot, aki mohón vigyorogva leste a történéseket. Amikor a kötél a nyakába került, végignézett a tömegen. Legnagyobb meglepetésére az első sorban látta a Madame-ot és Diamantét. A két kedvese tehát elkísérte utolsó útjára. Ez némi megnyugvással töltötte el.
A hóhér közelebb lépett a karhoz, ám akkor hirtelen ismerős hang szólalt meg:
-Hóhér uram, hadd húzzam meg én azt a kart!- mindenki arra fordult, s Rosé felismerte Armand hangját. Tehát tényleg úgy lesz minden, ahogy álmában. A hóhér és a katona közt halk szóváltás alakult ki, majd az előbbi rábólintott. Armand vigyorogva, és mind végig a halálra váró fiatalember szemébe nézve fogta meg a kart. Egy darabig úgy nézte, aztán hirtelen megrántotta.
Rosé érezte, mint tűnik el lába alól a talaj, érezte, hogyan feszül nyaka körül a hurok. Azonban ahelyett, hogy megrándult volna a kötél, hogy végképp megfojtsa, tovább esett egyenesen a vesztőhely belsejébe. Felordított fájdalmában, mert ez az esés fölöttébb kellemetlen volt a sebére nézve.
-Állj!- hallotta egy katona hangját. Hamarosan léptek dobogása hallatszott az akasztófa kemény padlóján, s a fogoly, amint felnézett, azt látta, hogy karok nyúlnak felé. Kihúzták a lyukból, talpra segítették. Ekkor egy ismeretlen katona, láthatóan fiatal testőr, egy papírt nyomott a hóhér orra alá.
-Parancsolom, hogy mentsék fel az akasztás alól, és engedjék szabadon a Rosé nevű foglyot...-olvasta morogva a hóhér.- Ez az?- kérdezte a fogolyra mutatva.
-Ez, uram- felelte a katona. Rosé felismerte: sokszor látta mutatványai közben, és elég sok pénzt köszönhetett neki.
-Akkor...szabad vagyok?- kérdezte elhaló hangon a fiatalember, mert úgy érezte, hogy lába nem sokáig tartja már meg.
-Szabad hát!- kiáltotta a katona mosolyogva. Rosé a szívére szorította a kezét, hogy elfojtsa vad dobogását, az égre emelte a szemét, mintha csak Isten arcát keresné.
-Nem!- vonyította Armand és dühében haját tépte.- Nem! Nem lehet! Nem kaphatott kegyelmet!
-Ó, dehogynem!- kiáltott oda a hadnagynak egy nő. Rosé odanézett, és a Madame-ot látta, amint közelebb lép a vesztőhelyhez, és Armandra mered.- Olyannyira, hogy nem csak az életét, de a rangját és földjét is visszakapta Rosé! Vagy mondjam inkább, hogy René?
Az újonnan szabadult fiatalember csillogó szemmel nézett Elisabeth-re. Nem hitte volna, hogy ez a nő, aki egykor annyira kényes volt, egyszer ilyen bátor fellépéssel fogja megmenteni az életét. Hirtelen azonban éles fájdalmat érzett a sebében. Élesebbet, mint ezelőtt bármikor. Lenézett, s azt látta, hogy egy tőr áll ki az egykor golyó ütötte sebből. Kerek szemmel nézett körbe a vesztőhelyen állókon, s látta, amint Armand sötét arckifejezéssel nyugtázza, hogy pontosan oda talált, ahová akart.
-Traître!- sziszegte a fogai közt Rosé, aztán még egyszer Elisabeth-re pillantott, majd szeme lecsukódott, feje előrehajolt, s ő maga is egész testével előrebukott.
