12. fejezet

Készülődés

Atheis idegesen túrt sűrű hajába remegő kezével. Ujjai be voltak borítva az arany színű tintával, amivel a kék királyi papírra írt. Már a harmadik levélnél tartott, de még mindig nem ért a végére. Még három másikat mindenképp meg kell írnia.

Az első három az ország különböző pontjaira kiküldött kapitányoknak szólt. Ők főleg a határnál őrködtek, de háború idején szigorúan visszavonták csapataikat azért, hogy a fronton küzdhessenek. A negyedik a Sólyom Gárda kapitányának íródott. Az ötödik lesz majd a haditengerészeté, a hatodik pedig egyenesen Julio De Neases és a két barátja számára lesz feladva, hogy azonnal térjenek haza, és a biztonság kedvéért hozzák a lányt is.

Ám alighogy ráfirkantotta a negyedik levélre kanyargós betűkkel az aláírását, nyílt az ajtó, és megjelent a kék hajú főtanácsos, mögötte nem sokkal három testőr által körülvéve egy vörös hajú, arany szemű nő. Atheis felpillantott, és felvonta a szemöldökét. Nem számított látogatókra, főleg nem ilyen szépre.

-Felség- szólalt meg Nicolas meghajolva.- Eme hölgy kéréssel folyamodik magához.

-Kéréssel, Nicolas?- vonta össze a király a szemöldökét.- Tudtommal megmondtam, hogy a panasznapokat a háborúra való tekintettel elhalasztjuk.

-És éppen ezért rendkívüli bátorság a kisasszonytól, hogy felséged színe elé járult- hajolt meg ismét a főtanácsos.

-Bátorság vagy őrültség -vont vállat őfelsége, s hangja egyre szigorúbb lett.- Mondja, Nicolas, mióta szokás kihallgatás kérése nélkül a király színe elé járulni, ha nincs panasznap?

-Atheis...

-Ezerszer megmondtam, hogy ne merjen így hívni!- üvöltötte a fiatal uralkodó, és az asztalra csapott.- Legyen, meghallgatom kegyence mondanivalóját, de egy feltétellel csupán!

-Mondja, felség!- szólt lelkesen Grand.

-Ha maga beleegyezik, hogy a háborúban tökéletesen gyakorolhassam uralkodói jogkörömet.

-Parancsol, felség?...

-A háborúban egyedül én akarok lenni a seregek legfőbb parancsnoka. Ezúttal nem akarom, hogy mögöttem állj. Azt sem, hogy előttem. Meghallgatom a tanácsaidat, mint bárki másét is a tisztikarból, de nem fogom hagyni, hogy bábuként irányíts.

Erre azonban a féldémon már nem tudott egy értelmes szót sem mondani. Csak állt, lesújtva, villogó szemekkel, összepréselt ajakkal. Úgy festett, mintha robbanni készülne. Tett egy lépést a király felé, mire az felállt, szinte ösztönszerűen, hogy védekezhessen egy esetleges támadással szemben. De nem volt rá szükség.

-Felség, Dawnie Vorlaimer úrhölgy- mondta, és oldalra lépett, hogy utat engedjen a nőnek, aki kecsesen meghajolt hosszú, habos-babos ruhájában, majd szemlesütve állt meg őfelsége íróasztala előtt.

-Megtiszteltetés, hogy fogad, felség- szólt halkan, alig hallhatóan lágy hangon, és félénken pillantott fel remegő szempillái alól. Érezte, hogy mellette Nicolas, aki figyelte a jelenetet, megremeg, és pár lépést hátrébb vonul.

-Mondja gyorsan a problémáját, kisasszony, mint látja, sok a dolgom- sürgette a király hideg hangon.

-Egy olyan ügyről lenne szó, amiben csak felséged remek elméje tud igazságot szolgáltatni- folytatta Dawnie, és bár a hideg hang meglepte, nem adta fel, behízelgő hangon folytatta beszédét.- Becsületbeli, de még államügy is egyben.

-Nocsak- dörmögte a király egyik szemöldökét felvonva.- Folytassa.

-Tizenegy évvel ezelőtt felséged, vagyis inkább szeretett atyja Montleg nevű falujában vad mészárlás és fosztogatás történt. Több embert megöltek, nőket is, gyermekeket is, felgyújtották az egész települést. Alig néhányan tudtunk elmenekülni... -könny szökött a szemébe, gyorsan letörölte.- Jómagam elvesztettem a kishúgomat.

Megállt. Dawnie nem tartozott azok közé, akik megrettennek egy férfitól, de a fiatal uralkodó szemében olyan gyorsan hunyt ki a kíváncsiság szikrája, akár egy izzó parázsdarab a vödör víztől. Várta, hogy majd valamit felel a király. Nem sokat, egy szó, egy biccentés is elég lett volna. Ehelyett csak egy metsző, rideg kék szempárral találta magát szemben.

-A kishúgomat... A hat éves kishúgomat. És a házunkat, az otthonunkat, a biztonságunkat vesztettük el azon a napon, felség! A vagyonunkat, ami igaz, hogy nem volt sok, de megéltünk belőle, felperzselte a tűz. A...- Atheis felemelte a kezét, s belefojtotta a szót.

-Megbocsásson, kisasszony- kezdte, és összevont szemöldöke között mélyebb lett a ránc.- Miért most? Tizenegy évet várt, hogy megtegye a feljelentését?

-Igen, felség, vártam. És kutattam. Bizonyítékokat akartam, hogy ne a hatóságon múljék fellelni azt, akiknek ez a mészárlás a lelkén szárad.

-És...- kérdezte őfelsége, miközben végighúzta borostásodó állán az ujjait.- Mire jutott kegyed eme nyomozásában?

-Egyetlen emberre bukkantam rá. Nekem ez az egy is elég, ha megkapja méltó büntetését az elszenvedett sérelmeimért.

-És azért jött hozzám, hogy adjam ki a letartóztatási parancsot, ugyebár?- sóhajtotta Atheis.- Helyesen cselekedett, kisasszony, amiért igyekezett bizonyítékokat gyűjteni, biztosra menni a dolgában. De értse meg, kérem, hogy háború előtt állunk. Most a legkisebb gondunk, hogy a határon átszökő fosztogató zocrotani katonák után loholjunk.

-Az az egy, akinek a nevét ismerem, nem zocrotani- felelte dölyfösen a nő, mire a király megtorpant séta közben.

-Nem zocrotani?... Tehát honfitársa?

-Felségednek aztán vág az esze!- kiáltotta örömmel Dawnie.- Igen, honfitársunk, és ami még több: a Sólyom Gárda oszlopos tagja. Felséged se hitte volna, sőt, talán akkor sem fogja hinni, ha elmondom, de hozzá vezetett minden nyom. Ez a férfi... Julio De Neases.

Az ifjú uralkodó felkiáltott, és úgy kapott a szívéhez, mintha egy nyílvessző talált volna bele. Elsápadt, lerogyott karosszékébe, és dermedten, sötéten bámult maga elé.

-Biztos benne?- suttogta.

-Egészen biztos. Ha felséged volna olyan kegyes, és lépne valamit azügyben, hogy ez a bűnöző megkapja méltó büntetését, örök hálára kötelezne.

Egy percig néma csend telepedett a teremben tartózkodókra, noha szinte harapható volt a feszültség. Akkor azonban Atheis megrázta a fejét, összeszedte magát, és egyenesen az arany szempárba nézett.

-Nem fogathatom el a háború küszöbén az egyik legjobb katonámat, ezt bizonyára kegyed is megérti, elvégre meglehetősen értelmes asszonyszemélynek látszik. Ne ráncolja a szemöldökét, még nem értem a végére!- emelte fel a kezét, mikor látta, hogy a nő szemöldöke megrándul.- Nem fogathatom el, mert egyelőre szükség van rá. Azonban azt megígérhetem kegyednek, hogy amint véget ért ez az átkozott hadakozás, kivizsgáljuk az ügyet.

-Felség...

A király azonban egy intéssel elbocsátotta őket.

-*-

-Ezt mégis hogy képzeli?- kiáltotta Nicolas az irodájában, rácsapva az asztalra. Vorlaimer úrhölgy megvető mosollyal figyelte.

-Ő a király. Maga szerint ez nem elég?

-Nem sokáig lesz király... Ha a háborúban nem esik el, majd én gondoskodom róla...

-És most mihez kezdünk? Nem jött össze, hogy Juliót törvényesen távolítsuk el. Márpedig az összes próbálkozásom kudarcba fulladt, mikor megpróbáltam megszabadulni tőle...

-Való igaz- felelte a féldémon, és egy rémisztően sötét vigyor jelent meg ajkain.- Azonban azzal nem számoltunk, hogy most már vezérli kegyedet a bosszú ereje is. Én hiszek magában, Dawnie. És tudom, hogy képes eltenni azokat a férfiakat láb alól. Legalábbis ezt a Julio nevezetű gazfickót.

Miközben ezt mondta, lassan közelített a nő felé, s mire szónoklata végére ért, már olyan közel állt hozzá, hogy az orruk majdnem összeért. Nicolas mélyen nézett bele az aranybarna szempárba, amely éppen annyira volt meleg, mint amennyire kifürkészhetetlen. Sosem tudta, mi jár az asszony fejében, de azzal pontosan tisztában volt, hogy Dawnie olvas a gondolataiban. Igyekezett tehát fékezni piszkos fantáziáját, de az úrhölgy vörös, telt ajkain játszó mosoly elárulta, hogy nemigen járt sikerrel.

-Értékelem, hogy ennyire becsben tart, Nicolas- suttogta a nő, végighúzva kezét a férfi mellkasán, mire annak testén borzongás futott végig.- Azonban...

-Azonban?

-Azonban tudom, hogy a király visszahívja az embereit, és a maga szíve választottját is egyenesen idehozatja.

-Úgy érti, Liliana kisasszonyt?- nyelt nagyot a főtanácsos.

-Igen.

-Csakhogy még mindig nem értem, hogyan tudhatott meg az én szerelmemről bármit a király?- kérdezte töprengve Grand. Dawnie egyenes válasz helyett visszakérdezett.

-Csakugyan szerelemről lenne szó, főtanácsos uram? Való igaz, végül is lehet szerelem, de hogy nem a lány iránt, azt biztosra veszem.

-S miért veszi olyan biztosra?

-Mert a gondolatait én töltöm ki, az arany szememmel a vörös hajammal és ajkammal, a gyönyörű testemmel. Azt hiszem, így fogalmaz, nem?- incselkedett a nő, mire Nicolas ujjai fogóként szorultak a nyakára, hogy levegőt alig tudott venni.

-Ha ennyire tudja, talán jobb lenne, ha nem ingerelne, kedvesem, mielőtt még olyat teszek, amit kegyed nagyon sajnálna!- sziszegte összeszorított fogai között, és még erősebben markolta a levegőért kapkodó Dawnie nyakát.

-Megbánná...- lihegte az úrhölgy.- Tudok... vala...mit, ami... segíthetne ne... nekünk...

-Nocsak!- vonta fel a szemöldökét a férfi, s elengedte.- Mégis mit?

-Ha megengedi, uram, hogy egy kis levegőhöz jussak előbb...- nyögte Vorlaimer a torkához emelve kezét. Egy percig csend volt, csupán a nő szuszogása hallatszott.

-Nos?- sürgette a féldémon.

-Nos- kezdte Dawnie felegyenesedve.- Mint tudjuk, Julio most Fortringer erődjében lopja a napot, ahol ugyan edzhet a másik kettő gárdistával, de megfelelő eszközeik nincsenek a precíz gyakorláshoz, tehát nyilván kissé ellustult ő is, a többivel együtt. Na mármost, nem régiben maga mesélte nekem, hogy ez a jeles, kotnyeles férfiú megmentett egy kislányt a gúlok karmaiból. Ez a lány lesz a kulcs a mi tervünk sikeréhez.

-Azt hiszem, kezdem érteni. Felhasználjuk a gyereket Julio ellen.

-És akár a maga leányzóját is kérhetjük váltságdíjért cserébe.

-És akkor mi lesz a kegyed bosszújával?

-Azt bízza rám.

-*-

Juliónak csodával határos módon már nem volt kutyabaja sem. Mióta lábra tudott állni, és szilárdan fogta a kardját a kezében, azóta nem tűrte a lazsálást, még Savio sem úszhatta meg a napi edzést, hiába igyekezett kibúvót keresni.

Most is éppen egy edzésen voltak túl, lihegtek, de mosolyogtak, élcelődtek, mikor egy hófehér galamb szállt le melléjük a padra.

-Hát ez?- kérdezte Savio.

-A király madara!- kiáltotta Chamberlain.

-Még hogy a király madara!- szólt Julio.- De egyenesen levél őfelségétől.

Azzal óvatosan, gyakorlott kézmozdulattal lehúzta az állat lábáról a papírt, és átfutotta. Addig vidám szeme elsötétedett, homlokára árnyék vonult, ajkát összepréselte, orrluka kitágult. Akik figyelték ezt a jelenetet, egészen meglepődtek a reakción.

-Mutasd már! Na! Mi az? Mutasd! Vagy olvasd!- sürgették egymás ellen.

-Majd útközben elmondom!- felelte a férfi, és visszaküldte a madarat.- Savio! Te jössz ki a legjobban a kisasszonnyal. Mondd meg neki, hogy pakoljon össze magának némi ruhát, és a legszükségesebb kellékeit. Amint kész van, indulunk. És semmi enyelgés, érted?!

-Hogyne, hogyne... csak azt nem, hogy mi a fene bajod lett- dörmögte a fiatalember, és futva indult el be a kastélyba.

-Lain, gyere velem, összepakoljuk a saját holminkat- mondta Julio a legifjabb vállára téve a kezét. Chamberlain megint a sötétebb hangulatában volt, de átlátta a helyzet komolyságát, s nem ellenkezett.

-A háború, igaz?- kérdezte, miközben felfelé trappoltak a meredek lépcsőkön.

-Igen, Lain- felelte a válla fölött hátraszólva az idősebb gárdista.- A háború.

-*-

Negyedórával az előbb elbeszéltek után négy lovas vágtatott Portvernon irányába a vöröslő Vivre vize mellett. Komor, fekete csuklyás és köpenyes alakok voltak, akár az apokalipszis lovasai. Portvernonból pedig éppen akkor vágtatott ki egy ötödik lovas, hogy az érkezők elé menjen, mikor azok befordultak a kapuhoz vezető hosszú, egyenes út végén.

Amint a köpenyesek odaértek a mélyen lehúzott kalapú lovashoz, egy villám szelte ketté éles villanással, rémisztő dörrenéssel az eget, és szakadni kezdett az eső.