Traître
Mikor visszatért az udvarba, Rosé felkapott egy üveg bort és bezárkózott vele a szobába. A csókos szájú üvegek jó segítséget adtak a tisztánlátáshoz...A kijózanodás után. Leült az ágyára, és szürcsölgette a borát, próbálva megállítani kavargó gondolatait.
Alig ivott pár kortyot, hatalmas zenebona csapott fel a nagy teremben: kiáltozás, sírás és fegyverek csattogása. Azonnal felugrott, és kiment.
Odakinn lovas katonák tomboltak, feldúlták a termet, a szobákat; lemészárolták az embereket vagy megkötözték őket, a holmikkal nem törődtek, felgyújtották az egész helyiséget. Ez önmagában is meglepte Rosét, de amit ezután látott, az lepte csak meg igazán! A katonák élén Armand osztotta a parancsokat, és harcolt maga is.
Jean császár megpróbálta ugyan lerángatni a lováról, amivel annyit ért el, hogy kapott egy ólomgolyót a szívébe. A mi barátunkat ez végleg felháborította, és mivel a harci szellem már ott izzott a lelkében, felkapta egy halott testvérének a tőrét, és rohanvást indult meg egykori barátja felé.
Armand azonban észrevette, és kapkodva újratöltötte pisztolyát. Talán két méter volt köztük, amikor a katona elsütötte a pisztolyt. Rosé, szerencsére, éppen akkor dobta el a tőrét, ami összeütközött a golyóval. Így az ólomdarab nem a fiatalember szívébe, hanem a bordái közt csapódott be. A tőr Armand lovának a nyakát érte, így az nyomban összecsuklott félig maga alá temetve a lovast.
Rosé még egy megvető mosolyt elengedett a kínlódó katona felé, aztán szemét összeszorította, megvonaglott, aztán elterült a földön, mint egy halott.
Felriadt ugyan egyszer, akkor még ott feküdt az udvar füsttől és lángtól ellepett termében, homályosan látott. Próbált feltápászkodni, de éles fájdalom hasított belé, visszazuhant a földre. Még hallotta Armand hangját, amint kiadja a parancsot:
-A túlélőket szedjétek össze, akármilyen sebesültek, akárhogy könyörögnek is! Hadd legyen egy kis szórakozása holnap reggel a népnek!- azzal gonoszan nevetve a mondásán kiment. Rosé érezte, hogy kemény kezek ragadják meg, és kapják fel. Egy-két méterig még vitték, aztán rádobták az egyik lóra, amit a fiatalember hangos nyögéssel kísért, ugyanis pont ráesett amúgy is sajgó sebére.
Amikor legközelebb felébredt, éjszaka közepe lehetett. Egy sötét szobában volt, a falak és a padló is kövekből állt. Ablakot keresett tekintetével, de csak egy apró, rácsos lukat talált. Az ágya mellett egy sötét alakot pillantott meg, felé fordította a fejét. Erre az alak közelebb lépett, s gyertyát gyújtott.
-Armand...!- nyögött fel Rosé ökölbe szorított kézzel. A másik csakugyan Armand volt, aki most baljósan elvigyorodott.
-Igen, én vagyok kedves Rosém- mondta, széket fogott, és leült volt barátja mellé.
-Miért?
-Ó, ez egyszerű: parancsot kaptam. A királytól. És mint őfelsége hadnagya, nem tagadhattam meg a parancsot. Az egész bandából talán öten maradtatok. Ez sok, ha azt nézzük, hogy az volt a parancs, hogy irtsam ki a Csodák Udvarának népét; de kevés, ha azt nézzük, hogy reggel felkötnek, és a nép szórakozni akar. Öt ember felkötése egy kicsit kevés, mert az ilyet a nép sokáig el tudja nézni.
-Roppant kedves vagy...- sziszegte összeszorított fogai közt Rosénk.- Hogy tehetted? A testvéreidet árultad el!
-Nem!- csattant fel Armand.- Sosem voltatok a testvéreim! Mindannyian lenéztetek, mert magasabban ültem mint ti. Sosem kedveltetek.
-De én igen, te idióta!- kiáltotta az egykori gróf, és fel akart ülni, de fájdalmai visszatértek, és hangosat nyögve huppant vissza a párnájára.
-Ohó, én nem próbálkoznék még vele, cimbora- mondta gúnyosan vigyorogva Armand.- A golyó a bordáid között a rekeszizmodba fúródott, és elég nehéz volt onnan kibányászni, tehát a helyét rendesen ki kellett tágítani. Lásd be, hogy sírva fogsz állni az akasztófán, úgy fog fájni.
-Nem. Nemesember nem mutatja a fájdalmát...
-Csakhogy te az előbb olyanokat nyögtél, amilyet más csak élvezete csúcsán szokott.
-Armand, ha nem tudsz értelmeset mondani, akkor kérlek hagyj magamra!
-Ó, bocsánat, Tőrmester uraság!
-Nincs bocsánat, hadnagy uram!
-Hát haragban akarsz meghalni?
-Nem fogok meghalni...- suttogta Rosé.
-Dehogynem!- kiáltott fel nevetve Armand.- Biztos, hogy felkötnek, mert én magam fogom kísérni a hóhért!
-Nem. Ha az Isten hagyta, hogy túléljem a lövést, akkor nem azért hagyta, hogy kötélen haljak meg.
-Azt te csak hiszed. Rabló létedre milyen nagy hívő vagy!
-Sosem raboltam.
-Zsivány!- kiáltotta Armand, s pisztolya agyával keményen rácsapott Rosé sebére.
-Traître!- ordított fel Rosé fájdalmában és dühében. Felpattant az ágyból, megragadta Armand gallérját.- Ez hiba volt, drága barátom.
-Nem, Rosé. Az volt a hiba, hogy életben hagytalak!- azzal keményen gyomron rúgta, és kimenekült a cellából.
Mert hiszen börtönben volt Rosé, egyenesen a Bastille-ba vitték. Armand ott virrasztott mellette egész éjszaka, csupán azért, hogy ezt a néhány szót a képébe vágja. Látható ebből, milyen könnyen változtatja meg a pénz a baráti érzéseket.
Rosé a rúgástól hanyatt terült az ágyon, és fájdalmában összeszorított szemmel sziszegett egy sort, mint a kígyó, ami elvétette prédáját. Ahogy ott feküdt, elmélkedett magában.
„Isten hát így büntetne azért, mert hűtlen lettem? Hűtlen...És nem csak Diamantéhoz, hanem minden elvemhez, ami a becsületes életre vonatkozik. Hát igen, a bolond évek meglátszanak az emberen. Remélem, hogy tényleg igazam volt. Hogy Isten nem csak azért hagyta, hogy megmaradjak a világban, s ne vesszek el egy föld alatti üregben, hogy mindenki szeme láttára felkössenek, mint egy utolsó bűnözőt... Elvégre sosem ártottam senkinek. Szándékosan legalábbis nem.”
Azzal buzgón elmondta a miatyánkot, aztán így imádkozott az Úrhoz:
-Istenem- suttogta-, kérlek, kíméld meg az életem. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy úgy halok meg, hogy minden becsületem elvesztem. Élni akarok. Fényt szerezni a Bellerose névnek, nem pedig bemocskolni azt. Ha elődeim bepiszkították, én le kívánom mosni a gyalázatát. Segíts ebben, drága atyám. Ne hagyd, hogy felkössenek. Kíméld meg életem, s jobb ember leszek. Add, hogy valami csoda folytán megmeneküljek a kötéltől. Tiszta szívemből kérlek, hallgass meg, és váltsd valóra kérésemet. Ámen!
Aztán fejét párnájára hajtotta, s hagyta, hogy szemhéja lecsukódjon, rátelepedjen az álom. Egy rab számára, ráadásul kivégzés előtt álló rab számára a legjobb menedék az álom. A jótékony álom, amely erőt ad szembenézni a jövővel, amely segít tisztábban látni a jelent és amely felidézi a kedves múltat. A kedves múlttal azonban keserves múlt is jár.
Rosé Armandról is álmodott, hogy milyen jó barátok voltak ők azelőtt, és hogy milyen veszélyes ellenségekké fejlődtek. Megálmodta az akasztást is. Egyenként kellett végignéznie minden testvére halálát, mert őt hagyták utolsónak. És nem volt elég ez a megrázkódtatás, még látta azt is, hogy Armand maga kéri a hóhértól a kegyet, hogy meghúzhassa a kart. És a hóhér ebbe beleegyezett.
-Traître12!- kiáltotta a rab mind álmában utolsó szó gyanánt, mind álmából felriadva, reszketve az ágyán.
12Áruló!
