11. fejezet

Változások

Atheis a reggeli nap első sugaraira ébredt fel mély álmából. Nyugodtan aludt, nem zavarták az események. Jól tudta, hogy sokan fogják okolni a meggondolatlanságáért és makacsságáért, de azt is tudta, hogy lesznek, akik megértik. Például az a három barátja, aki most valószínűleg Fortringerben szórakoztat egy ifjú hölgyet... Ők megértenék.

Kopogtattak az ajtaján, mire ő kikiáltott, hogy szabad. Mély meghajlással lépett be személyes inasa, kezében tálcán egy gyümölcstálat egyensúlyozva. Szép reggeli. Az inas letette az ölébe a tálcát, aztán udvariasan megállt pár lépéssel az ágy mellett, várva, hogy uralkodója elfogyassza az ételt.

-Mi is a mai program, Isaiah?- kérdezte egyszer csak őfelsége.

-Felséged a mai nap menetét a közelgő háborúra való tekintettel megváltoztatta- válaszolta az inas meghajolva.- Először is kilovagol a gáthoz leellenőrizni a zárást, aztán a vívást gyakorolja, ebéd, aztán lövészet, végül a térképek tanulmányozása, vacsora. További instrukcióról eddig nem számolt be.

-Még mindig nem hiszem el, hogy te ezt egyszeri hallás után így megjegyzed- mosolygott a király, aztán a tálcát inasa kezébe nyomva felállt, és hozzálátott az öltözködéshez.

-Segítsek, felség?- kérdezte udvariasan Isaiah.

-Nincs rá szükség. Inkább értesítsd az istállómestert, hogy készítsen elő két lovat.

-Kettőt, felség?

-Igen, kettőt- inasa tekintetére hozzátette:- Ha nem viszem magammal, Nicolas megint jelenetet rendez, és nincs kedvem hallgatni a nyávogását.

Isaiah elmosolyodott, meghajolt, s eltűnt az ajtó mögött.

Atheis öt perc múlva már teljes lovaglófelszerelésében ült pej kancája hátán. Kék köpenyt borított a vállára, hogy óvja a hidegtől. Lova türelmetlenül kapálta a földet, amivel tökéletesen tükrözte gazdája hangulatát. Nicolas főtanácsos még nem volt sehol.

Negyedórával később megjelent ő is, kifogástalan megjelenéssel, de igencsak borús kedvvel. Egy alig hallható bocsánatkérés eldünnyögése után felpattant a maga lovára, és királyára nézett, majd mikor az biccentett, el is indult.

-Ha bármi történne míg távol vagyunk, küldjetek futárt utánunk- rendelkezett Atheis, aztán csatlakozott a féldémonhoz. Jó darabig némán ügettek egymás mellett.

-Mi történt, Nicolas?- szólította meg a király ráunva a csendre.

-Mi történt volna?- kérdezett vissza Grand, igyekezve minél jobban elfojtani hangjában a haragot.

-Nem tudom. Mintha valami nyomasztana.

-Azt hiszem, egy háború előtt ez teljesen normális, felség.

-Ó, valóban?- színlelt meglepődést a fiatal uralkodó.- És ez engem miért nem nyomaszt? Én miért vagyok ilyen nyugodt?

„Azért, mert nagy ívben teszel az egészre, marha...”- gondolta magában Nicolas, s hangosan így folytatta:

-Nyilván azért, mert felséged idegei kötélből vannak, és sokkal többet bírnak, mint az átlagembereké. Egy királlyal ez csak természetes.

„Ezt megjegyzem, te vipera!”- gondolta a király, de mosolyogva biccentett.

-Tudod, mit hallottam?- kérdezte.

-Nem, felség, de kérem, mondja meg- szavalta a jól betanult szövegét Grand.

-Azt, hogy házasodni készülsz!- nevetett fel Atheis, és bár igyekezett élethűen csinálni, a féldémon hallotta, hogy nem őszinte.

-Honnan vette ezt a bolondságot, felség?- kérdezte maga is erőltetve a nevetést.

-Csiripelték a madarak.

-S felséged olyan éles eszű, hogy megérti a madarak nyelvét, igaz?

-Tehát, igaz a hír, Nicolas, vagy nem? Nem éri meg kitérni a válaszadás elől.

-És ha azt mondom, hogy igen?- váltott át agresszív védekezésre a férfi.

-Akkor én megkérdem, hogy ki a szerencsés- felelte kedélyesen mosolyogva Atheis.

-Miért érdekli felségedet?

-Ejnye, hát nem érdekelhet a főtanácsosom sorsa?- mivel Nicolas nem válaszolt, ismét rákérdezett:- Tehát igaz, hogy vőlegény lennél?

-Már megbocsásson, felség, de hol van az a három jómadár, akik elvben felséged legjobb gárdistái, és mégsem készülnek a háborúra a többi sólyomistával?- csattant fel a főtanácsos, szándékosan használva a Sólyom Gárdisták gúnynevét. Atheis szeme megvillant, állát előrecsapta, szemöldökét összevonta, úgy meredt a mellette lovagló, sötét alakra, akinek az ösvényt árnyékoló fák csupán szemét hagyták vörösen világítani.

-Mi közöd hozzá?- sziszegte a király.

-Éppen annyi, mint felségednek ahhoz, hogy én mit akarok kezdeni a nőkkel. Sőt, még talán több- felelte a féldémon, és szándékosan megvillantotta szemét.- Több, mint hinné.

Atheis hátán hideg borzongás futott végig ettől a tekintettől és hangnemtől. Érezte, hogy most már, ha eddig sikerült is féken tartani ezt a nagy hatalmú embert, kisiklott a kezei közül. Magára haragította, és hiába csapná el a posztjáról, fosztaná meg rangjától, meglelné a módját, hogy bosszút álljon, és az olyan véres bosszú lenne, ami egész Leanportot a földdel tehetné egyenlővé.

„Fenn kell tartanom annak látszatát, hogy elnézem neki. Hogy igyekszem békére törekedni. Nem szabad gyanítania, hogy nem kívánatos személy az udvarban. Sem azt, hogy meg akarom akadályozni az esküvőjét.”- gondolta őfelsége.

-Jól van, Grand mester, higgadj le- szólt elmosolyodva.- Csupán élcelődni akartam kissé, hogy ne üljünk olyan kínos csendben, míg ideérünk.

-Vagy úgy...- morogta Nicolas, és még hozzátett volna valamit, de elértek a gáthoz, ahonnan üdvrivalgás csapott fel, amint felismerték a közeledőket.

Az elkövetkezendő egy órában Atheisnek részletesen megmutatták a gát minden pontját, és el is magyarázták neki a működését, amire ő gyermeki érdeklődéssel figyelt, miközben a főtanácsos bosszúterveket szövögetett. Mikor azonban az egyik munkás, aki ott a vezető volt, felkísérte őket a gát tetejére, ahonnan nem csak a folyót és a torkolatot, de a környező falvakat, így Portvernont is be lehetett látni, meglepetten kiáltottak fel mindhárman.

A Vivre visszafelé folyt. Szó szerint. És vérvörössé vált. Ha mesélik, bizonyára nem hiszik el, de a saját szemükkel látták. A gát szűrőrendszere ugyan működött, így a vörös színt nem engedhette át, de a tenger sós vize kétségtelenül átjutott. Tehát a sellők elkezdték.

-Mégis hogyan?...- kérdezte Atheis, és meredten bámult a tenger felé.- Ez lehetetlen.

-Ha az lehetetlen, felség- szólalt meg a kétségbeesett munkás.- Akkor vessen egy pillantást a másik oldalra...

Atheis megfordult, és ha nincs a gát korlátja, hogy megkapaszkodjon, leszédül a habok közé.

-Nem úgy volt, hogy nem színeződhet el?!- üvöltötte vékony hangon.

-Nem lett volna szabad...- hebegte a munkás.- Ez... Nem... Erre nincs magyarázat...

A Vivre vize fokozatosan kezdett vörössé válni, ahogy folyt, egyre beljebb az országban.

-Ez már tényleges fenyegetés, felség. Nem hagyhatjuk szó nélkül- mondta hideg, szenvtelen hangon Nicolas, ami szöges ellentéte volt a másik kettő személy riadalmának.- Azonnal meg kell adnunk a választ.

-Megkapják. Ha vért akarnak látni, megkapják!- harsogta Atheis, de immáron nem olyan vékony, gyermeki, ijedt hangon, hanem a király, a férfi, az oroszlán hangján. Leviharzott a lépcsőn, nyeregbe pattant, és hátra sem nézve vágtatott a portvernoni úton.

-*-

Nem messze Fortringer erődjétől három lovas állt meg a Vivre partján. Kikötözték hátasaikat, egyikük pedig levetkőzött, és a vízbe ugrott. A folyó sosem volt hideg, most is éppen kellemesen meleg volt.

-Azért igyekezz, mert nekünk nincs melegünk idekint- morgott a legalacsonyabb fiatalember, akiben Savióra ismerhetünk.

-Hadd gyógyuljon meg, Savio!- szólt rá a mellette álló, aki nem volt más, mint Chamberlain.

-Hiába gyógyul meg, ha mi ketten elkapunk valami tüdőbajt!- fújta ki a levegőt idegesen a hódító, s megdörzsölte a karját. Még mindig nem heverte ki a tegnapi sértést.

A fiatalabb már éppen szólni készült volna, ám Julio kiáltása megállította. Mindketten aggódva fordultak barátjuk felé, aki az immár teljesen vörös vízben lubickolt.

-Ez meg mi?- kiáltotta Savio.

-Vér- felelte Julio, és gyorsan kiugrott a vízből. Míg a többiek hitetlenkedve vizsgálgatták a vizet, megszárítkozott, és felöltözött.

-Legalább jobban vagy?- kérdezte tőle Chamber.

-Igen, egy fokkal jobban- bólintott.

-De mégis honnan lett véres a víz? A sebed?...- kérdezte Savio.

-Nem. Az a seb már rég beforrt, és különben is: már halott lennék, ha az én vérem színezte volna be a vizet. Egy csepp sem maradt volna az ereimben.

-Mészárlás lehetett valamelyik faluban...- vetette fel az ötletet Chamberlain.

-Mégis hol?- kérdezett vissza Julio.- Ilyen mélyen az ország szívébe nem merészkednek Zocrotanból a fosztogatók, a sajátjaink között pedig tudtommal régen leszámoltunk a rablóbandákkal.

-Mindig akadhat egy-két vállalkozó szellemű zsoldoscsapat, akik kaphatóak a fosztogatásra, nem gondolod?- kérdezte Savio elgondolkodva, mire legidősebb barátjuk a halántékához kapott.- Mi bajod?

-Semmi, csak... Megfájdult a fejem...- nyögte a férfi. Összeszorított szeme mögött egy emlék villant fel előtte. Pontosabban egy olyan foszlány, mint amilyenek álmaiban kísértették. Még húsz évesen állt a szobájában, mellkasára feszülő zocrotani egyenruhában, a szürke kesztyű a kezén fekete volt a koromtól. Aztán az emlék úgy tűnt tova, mint a fejfájás.

-Jól vagy?...- kérdezte aggódva Chamberlain, készen rá, hogy elkapja ha esetleg elájulna.

-Semmi bajom, Chamber- felelte Julio, és megszorította barátja kezét.

-Akkor ideje, hogy felelj a sértésért, amit elkövettél!- szólalt meg mögöttük Savio, és kardját Julio álla alá illesztette.

-*-

Dawnie Vorlaimer abban az erdei kis faházban ücsörgött, amelyikben nem rég Julio majdnem életét vesztette hála egy démonnak. A tűzbe bámult, és a régi szép időkre gondolt, mikor még Montlegben játszadozott a testvéreivel. A lángok szinte elé festették a képet, ahogy labdáztak, kergetőztek, lovagoltak. Még a ló horkantását is hallani vélte.

Mikor azonban kopogtattak az ajtón, ráébredt, hogy nem a képzelete játszott vele, valaki tényleg lovon érkezett, és bebocsátást kér. Felkapta a tőrét, elrejtette szoknyája ráncai között, és lassú léptekkel ment ajtót nyitni. Lenyomta a kilincset, s hagyta, hogy az ajtó magától, nyikorogva kissé kinyíljon, miközben ő maga elrejtőzött mögé. Hallotta a jövevény lépteinek koppanását, azt is hallotta, ahogy megtorpan.

-Hahó...- ütötte meg a fülét egy ismerős hang, mire szíve nagyot dobbant izgalmában. Kilépett az ajtó mögül, alaposan megijesztve így a fiatalembert, aki sárral beborítva állt az ajtóban.

-Christopher!- kiáltotta Dawnie, és a látszat fenntartásáért tett egy lépést, mintha a nyakába akarna ugrani.- Jaj, hogy nézel ki? Mi történt veled?

-Elmondom, úrnőm, ha lesz olyan szíves, és ad egy korty italt- mondta fáradtan Christopher, és letérdelve kezet csókolt a nőnek.

-Van itt étel is, ital is- felelte mosolyogva Dawnie.- De előbb fürödj meg, mert így még azt sem fogom megengedni, hogy leülj.

A fiú jót kacagott, s miután az úrhölgy megmutatta neki a fürdőszobát, hozzálátott, hogy lecsutakolja magáról a vastag rétegben rátapadt sarat. A nő közben bosszúszomjasan mosolyogva készített elő neki kenyeret, sajtot, valamint egy üveg bort is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Mikor kijött, leültette az asztalhoz, ő maga pedig mellette foglalt helyet.

Hagyta, hadd kezdje Christopher tömni a hasát, elvégre bizonyára régen evett már ilyen jó falatokat, de mikor látta, hogy magától nem fog elkezdeni mesélni, nem bírta visszafogni magát.

-Nos? Mit tudtál meg, drága Christopherem?- kérdezte nyájas hangon, s kezét a fiatalember combján nyugtatta.

-Úrnőm...

-Neked Dawnie- vágott közbe a nő mosolyogva.

-Dawnie- biccentett a fiú, és nagyot nyelt.- A támadók nem zocrotaniak voltak. Nem teljesen.

-Hát akkor?- kapta fel a fejét az úrhölgy, és közelebb hajolt, hogy semmit se szalasszon el.

-A zocrotaniak kiöregedett veteránok voltak, akik a pénzért csinálták az egészet. Már nem is élnek- mesélte Christopher egészen zavarban az asszony közelségétől.- A... a többiek a honfitársaink... leanportiak. Montleghez közel volt egy nemesi birtok, igaz?...

-Igaz- rebegte elhaló hangon Dawnie.

-Annak az ura bérelte föl őket. És adta hozzá a saját embereit. Köztük volt a mostani Sólyom Gárdista, Julio De Neases is.

-Biztos vagy benne?...

-Igen. Szent ég, Dawnie, jól van?- kérdezte harsányan, mikor végre ráemelte tekintetét a holtsápadt nőre.

-Nem...- suttogta az.- Nem vagyok jól.

-Megértem. Sok volt ez kegyednek...- megkockáztatta, hogy engedély nélkül egy csókot leheljen a hölgy arcára, és mikor az nem reagált, az ajkaira is.

Vorlaimer úrhölgy belebámult a szemeibe, majd hirtelen átkarolta a nyakát, és zokogva borult a mellkasára. Christopher a megilletődéstől moccanni sem tudott egy percig, aztán felkapta karjaiba a síró nőt, és bevitte az egyetlen hálószobába.

Tágasabb volt, mint azt hitte. A hatalmas franciaágyon vörös takaró pihent, mellette az éjjeliszekrényen gyertya, előtte egy kopott fedelű könyv. A nagy szekrény mellett egész alakos tükör. Ablak azonban nem volt sehol.

A fiatalember lefektette úrnőjét az ágyra, de mivel az nem akarta elengedni, leült mellé. A zokogás hullámokban rázta meg a gömbölyű, fehér vállakat, melyeket végül Christopher szorosan átkarolt. Dawnie egyik kezével a gallérját megragadva, másikkal a hajába beletúrva rántotta közelebb magához, hogy könnyekkel áztatott, forró csókot nyomhasson a vágytól remegő ajkakra. A fiú keze megtalálta hátul a fűző masniját, meghúzta, és hagyta, hogy kibomoljon.

-*-

-Megőrültél?!- kiáltotta Chamberlain, döbbenten bámulva barátjára.

-Nem akarom ezt csinálni, de amit mondott, az becsületsértés volt- felelte Savio le sem véve Julióról a szemét.

-Igaza van, Chamber- szólalt meg ő is.- Rendben van, Savio. Az első vérig hajlandó vagyok küzdeni.

-Nem vagy elég jól hozzá, Julio- súgta oda neki a legfiatalabb, mire ő ellépett tőle, és kivonta a kardját.

-De igen, fiú, csak figyelj.

Nyílegyenes tartással tisztelgett barátja s egyben ellenfele előtt, aztán meglegyintette a kardot, és állásba helyezkedett. Savio ugyanúgy tett, noha az ő mozdulatai kevésbé árulkodtak nyugalomról. Előrelépett, egy ügyes tercvágással próbálkozott, Julio azonban gyors mozdulattal hárította, aztán egy még gyorsabb visszavágással igyekezett növelni a távolságot kettejük között, hátrálásra akarta kényszeríteni barátját.

Savio hátraugrott, és könnyedén rugózva várta a gárdista támadását. Julio ugrott, majd egy piruettből oldalra irányuló vágással próbálkozott, csakhogy Savio a magasba szökkenve átugrotta a pengét, és így előnyben volt. Kardja élét éppen csak hozzápöccintette barátja nyakához, de az is elég volt, hogy vér serkenjen a nyomán. Juliót legyőzték.

-Megmartál, kis kígyó- mondta mosolyogva, bal kezét a nyakára szorítva Julio, míg jobb kezét odanyújtotta Saviónak. Ő azonban csak állt, és komoran nézett a felé nyújtott jobbra. Chamberlain kezdett aggódni, elvégre barátja még a kezében tartotta a kardot is. Ránézett Julióra, aki továbbra is mosolygott, és meg nem mozdult volna, akkor sem, ha ott helyben megárad a folyó. Savio is elmosolyodott, a kardot a hüvelyébe csúsztatta, és belecsapott cimborája tenyerébe.

-Most már nem leszek olyan forrófejű- mondta.- Valósággal féltem, mikor rám rontottál.

-Sose állj meg így a támadód előtt, fiam- kezdte az oktatást Julio, és egész végig folytatta, míg el nem érték Fortringert. A két fiatalabb pedig áhítattal, komoly odafigyeléssel hallgatta.