11. fejezet

11.

Eltelt egy hét. A tábor lassan haladt előre, Párizs felé, mert a franciák, mint a lángnyelvek, bele-bele martak a hadba, mindenáron megpróbálva kiszabadítani hőn szeretett Jeanne-jukat. Persze az angolok nem hagyták, de így is sikerült lelassítani a haladást.

Derry igyekezett minden este vinni neki egy kis meleg ételt, hogy ne éhezzen. Volt, hogy levest sikerült csórnia, volt, hogy a saját vacsorájából kellett elcsípnie egy keveset, hogy valamit tudjon adni a lánynak. És amikor oda került a sor, hogy ő őrködjön, csendben ültek egymás mellett; halkan, duruzsolva beszélgettek; néhány csókot is megkockáztattak, és Brewer érezte, hogy nem fogja tudni elviselni, ha a király halálra ítéli... Pedig mi más lehetne a sorsa?

Egész testében megremegett a gondolatra, a jeges rémület karmai úgy fonódtak rá szívére, mint egy fenevadé. Hátát a cölöpnek támasztotta, amihez Jeanne lánca volt erősítve, és mélyeket lélegezve lehunyta a szemét. Minden nappal közelebb érnek Párizshoz, és minden nappal közelebb a végleges elszakadáshoz. Gyorsan kell egy jó tervet készíteni. Agya úgy pörgött, mint még sosem, amikor érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Lassan kinyitotta a szemét.

-Nehogy elaludj, ember!- dorgálta kemény hangon Tom, mire a cölöp másik oldalán fekvő Jeanne is összerezzent.

-Nem állt szándékomban- dörmögte Derry, de azért megdörzsölte az orrnyergét.- Te vagy az alvós baba, nem én.

-Na várj te...!- és már éppen kicsúszott volna valami szépséges szófordulat Thomas száján, amikor meghallották a mormolást maguk mögül. Mindketten odapillantottak, és látták a szőke lányt, térdelve, összekulcsolt kézzel maga előtt. Ütemesen dünnyögött valamit, monoton hanglejtéssel, azonban Derry látta, hogy remeg.

-Már megint imádkozik- mordult fel Woodchurch, és vállat vonva visszatért íja tisztogatásához.

-Tom, nézz rá, nincs rajta más, csak egy szál ing!- szólalt meg egy perc csend után Brewer.- Megfagy, mielőtt felérünk Párizsba.

-Mióta viseled a szíveden a sorsát?- kérdezte a barátja, és mélyen a szemébe fúrta zöld szemének éles tekintetét.

-Mióta parancsba kaptuk, hogy élve kell elvinnünk a fővárosba Henrik elé!- felelte a fiatalember, élesebben, mint tervezte. Tom egy darabig gondolkozott, aztán bólintott.

-Menj, hozz egy pokrócot a pokrócnak- és jót nevetett a szójátékon. Derry is kuncogott, noha sokkal inkább a megkönnyebbülés ütközött ki így rajta. Jeanne olyan ártatlan, gyönyörű, tiszta... Ki nézné ki belőle, hogy csaknem annyi csatát megjárt már, mint egy vele egyidős férfiú?

Megpróbált nyugodtnak látszani, azonban minél inkább közeledett a sátra felé, annál gyorsabban szedte a lábát. A saját takaróját kapta fel, és vitte oda a lánynak, finoman a hátára terítette, egyúttal át is ölelte egyetlen rövid pillanatra. Látta Johanna szemében megcsillanni a könnyeket a lámpafényben, és úgy érezte, megszakad a szíve.

Leült ismét az őrhelyére, és hosszú percekig néma csend uralkodott körülöttük. Csak a távolban mulató katonák kiáltásai, a vadak lopakodása, és Jeanne halk szuszogása volt minden, ami megzavarta a tökéletes nyugalmat. Bár lehet, hogy ezek az apró zajok adták a harmóniát az egész éjszakának.

Egyszer aztán Derry hallotta, amint Tom mellette mély levegőt vesz.

-Brewer- súgta oda neki.- Vigyázz magadra.

-Mi bajod?- röffentette a fiatalember, és felpillantott az égre. Éjfél előtt jártak pár perccel, a szolgálata egyelőre mindjárt letelik.

-Vigyázz, hogy a szemed világa ne világítson meg semmit. Hogy a karod ne mutasson semerre. Hogy a szád ne görbüljön fölfelé.

Brewerbe fél perc gondolkodás után villámként hasított a tudat: Thomas észrevette azt, amit eddig még senki. Horkantott egyet, és remélte, hogy sápadtsága nem látszik a lámpás remegő fényében. Mikor felnézett két tántorogva közeledő alakot látott. A mulatásból jönnek hulla részegen őrséget állni.

-Megint részegek vagyunk, Cade?- bökte mellkasba a vele szemben álló férfit Derihew, mire az megingott, mint egy vékony fa, amit az erős vihar megtépáz.

Jack Cade a hadseregben arról híresült el, hogy az ellenfelet soha nem kíméli, nem nézi, kicsodát, csak vág, mint az elmeháborodottak, ha pedig nem küzd, úgy vedel, mintha valami feneketlen kút lenne a gyomrában. Ehhez társult még nagyszájúsága és forrófejűsége. Majdnem minden nap részt vett legalább egy verekedésben, és mindig ő került ki győztesen. Kivéve, mikor Derry-vel került össze.

Jack nem sokkal volt magasabb Brewernél, vállban jócskán lemaradt tőle, vékony férfi volt, valahol a tizenkilencedik éve végén. Barna haja rövidre volt nyírva, és mindig úgy tapadt a homlokához, mintha az esőn állt volna legalább fél órát. Zöld szeme akár a hiúzé, kifürkészhetetlen, de majdnem mindig ködös. Keze csak akkor nem remegett, ha ökölbe szorította, vagy valamit fogott, nem számított, hogy üveg vagy fegyver.

-Ne kötekedj, Brewer- nyögte Cade alig érthetően. Társa, akit Derry nem ismert úgy, inkább fogta és leültette, majd biccentett az előző két őrnek, jelezve, hogy elmehetnek.

Lódobogás hallatszott a Párizsba vezető út felől, és a táboron futótűzként szaladt végig a hír, hogy William de la Pole visszatért. Két napja volt már a királynál, valószínűleg Jeanne sorsa miatt, de Derry egy kicsit bizalmasabb dologra is gondolt.

Elbúcsúzott Thomastól, és elindult a sátra felé. Közben egyre csak gondolkozott. Minden nap csak egy újabb lépés a halál felé. Ha akkor próbálja megszöktetni Jeanne-t, mikor már Párizsban vannak, könnyen lehet, hogy kudarcot vall, és magát is bitófára vagy máglyára juttatja. Ha most megkísérli, talán sikerül. És akkor eszébe jutott, hogy van egy nagy hatalmú úr mögötte, akire az életét is rábízná: William.

Sarkon fordult, és céltudatosan haladt a tábor közepe felé. Félúton a nagy sietségben majdnem felöklelték egymást egy alakkal, aki szintén igyekezett valahová. Először nem látták egymás arcát, csak káromkodtak egyet, aztán a hangról felismerték a másikat.

-Derry!- kiáltotta az alak.

-William!- kiáltotta Derry ugyanakkor.

-Éppen hozzád indultam- mondta William.- Beszélhetnénk négyszemközt?

-Az volt a szándékom- biccentett a fiatalember, és hagyta, hogy barátja karon fogja, és magával vonja a sátrába. Járt már ott Derihew többször, egyáltalán nem volt meglepve a katonás rend által, azonban volt valami új is: papírok az íróasztalon, korántsem katonásan, inkább szétszórtan. Egy hevert a széken is, kettő a földön.

-Hallgatlak- mondta, és érezte, hogy gyomra idegesen görcsbe rándul, mikor meglátta a gróf szemében a félelem és bizalom furcsa keverékét.

-Derihew- kezdte halkan, enyhén remegő hangon a férfi.- Te vagy az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízok. Szeretném, ha tudnád... Hogy nem csak a király és Jeanne d'Arc dolga miatt voltam Párizsban.

-Gondoltam- dünnyögte a fiatalember, mire William a vállára tette a kezét.

-Tudom, hogy láttál Malyne-nel- Brewer már nyitotta volna a száját egy csípős feleletre, de Suffolk keze keményen az ajkára szorult.- Ne szólj bele. Tehát, tudom, hogy láttál vele, sőt, azt is biztosra veszem, hogy hallottad is a beszélgetésünket. Lányunk született, Derry- hangja suttogássá tompult.- És ráadásul hamarosan megházasodom...

-Na!- kiáltotta Derry, és vigyorogva megveregette barátja vállát.- Végre összeszedted magad!

-Félreérted- William arcán nyoma sem volt jókedvnek.- Nem őt fogom elvenni. Egy angol lord lányát, akit elég régóta ismerek. Ha az apja nem ajánlja fel, eszembe sem jut, de így...

-Nem volt szíved visszautasítani- bólogatott Brewer még mindig fülig érő szájjal.- Ismerlek, William of Pole! Túl puhány vagy, nem is értem, hogy lettél te ilyen neves katona...

-A lényeg, hogy nekem hamarosan vissza kell térnem Angliába- folytatta Suffolk, mintha Derry semmit sem szólt volna.- Ha egy csecsemővel együtt térnék vissza, sosem kerülne sor az esküvőre. Bár tudom, hogy leendő feleségem egy valódi angyal, és örömmel magához veszi a kicsit...- az asztalra mutatott.- Van ott egy pár levél, amiben szó esik róla... Nos, valahogy úgy kell megoldani a lány Londonba vitelét, hogy az apja ne tudjon erről, mert azonnal ugrana az egész házasság. Érted, mire gondolok, igaz?

-Persze. Rám bízhatod a tökmagot- kacsintott Brewer. William enyhén elmosolyodott.

-A fél világomat fogod magaddal vinni, remélem, tudod.

-Akkor még jobban fogok rá vigyázni- bólintott a fiatalember.- De a nevét megtudhatom?

-Jane. Jane de la Pole- Derry bólintott. Suffolk összeszedte a szanaszét heverő papírokat, tiszta lapot vett elő, tintát, tollat, de mikor látta, hogy barátja nem akar távozni, felvont szemöldökkel megállt előtte.- Szeretnél még valamit?- kérdezte.- A jutalmad, gondolom, érdekel. Megfizetlek, nyugodj meg.

-Nem érdekel a jutalom, William- vágta rá Brewer, mire a gróf szeme elkerekedett.

-Beteg vagy, fiam? Bizonyára az vagy, mert sosem mondasz ilyen ökörséget ép ésszel!

-Jól hallottad, William. Nem érdekel a pénz, amit kínálsz. Mást kérek. Nagy kérés, és tudom, hogy nem fogsz örülni neki. Kockázatos is.

-Bökd ki.

-William, figyelj- kezdte Derihew és mély lélegzettel nekirugaszkodott.- Tudom, hogy mennyire valótlan a dolog, hidd el, saját magamat is megleptem, de azt hiszem, megbolondultam. Beteg vagyok, igen, a szerelem betege. Hogy ki a kiválasztott? Ez a probléma. A galamb a csapdában. A hófehér nyúl a vadász hurkában. A szűz a láncon.

Mialatt Derry hebegve beszélt, William töltött magának egy pohár bort, és azt kortyolgatta. Mikor az utolsó mondat is elhangzott, félrenyelte italát, és olyan erősen köhögött, hogy a feje egészen belelilult.

-Megfulladni azért nem kell- mondta félrepillantva Derry. William felállt ugyan, de még mindig az asztalra támaszkodva köhécselt. Brewer közelebb lépett hozzá, és halkan folytatta mondanivalóját:- A segítséged kérem. Én elviszem a lányod Angolhonba, cserébe te segíts, hogy ne csak vele, de Johannával együtt kelhessek át a csatornán.

-Idióta kölyök!- mordult fel a gróf, és elveszítve az uralmat érzelmei fölött, kézfejével olyan pofont kevert le Derrynek, hogy elterült a földön.- Hogy menthetnék meg egy embert, akit maga az Isten taszított el? Hogy?! Hát minek nézel te engem?

Miután azonban kiadta magából a hosszú napok alatt felhalmozódott indulatot és keserűséget, lehűlt, tiszta fejjel odalépett a még mindig földön fekvő, vörösödő képét szorongató Brewerhez, és kezet nyújtott neki.

-Bocsáss meg, barátom- suttogta.- Nem bírtam uralkodni magamon.

Derihew azonban félreütötte a felé nyújtott kezet, felállt egyedül. Egy pillanatig fenyegetően meredt a nyugodt, szürke szempárba, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, és William esküdni mert volna rá, hogy életében először lát könnycseppeket ebben a harcias szempárban. Aztán a pillanat tovaszállt, és a fiatalember gőzölgő fejjel, szégyentől és dühtől vörös arccal rontott ki a sátorból.

Suffolk csak nézett utána, és magának halkan megjegyezte:

-Most vagy egy örök barátot, vagy egy halálos ellenséget szereztél, William...