Que fais-je?
Aznap este Rosé egy kocsmából tartott hazafelé, nem mondom, hogy józan volt, de részeg sem teljesen. Tehát egy kicsit be volt rúgva, de csak annyira, hogy nehezebben forgott a nyelve és ködös volt a feje. Nemigen tántorgott, de biztonság kedvéért inkább a falak mellett haladt.
Ahogyan egy szűk utca előtt elment, hirtelen elé ugrott egy köpenyes alak, akit az éj leple elrejtett. Ez a köpenyes alak néma volt, fején kalapot viselt, minden bizonnyal férfi volt. Rosé először arra gondolt, hogy valamelyik bajtársa tréfálkozik vele, de mivel nem szólt hozzá ez az alak, ezt az ötletet elvetette; másodjára az jutott eszébe, hogy talán katona. De akkor miért nem fog rá fegyvert? Nem, biztos nem katona.
-Remélem megbocsát, René- szólt bársonyos hangon a köpenyes, mire Rosénk összerezzent.
-Madame...- suttogta döbbenten.
-Igen, én. Beszélgetni szeretnék magával. Szabad?
-Szabad- felelte a fiatalember tompán. Aztán sétálva indultak el a Szajna partján. Egymás mellett, de távolságtartóan.
-Tudja, gróf- kezdte volna a nő, de Rosé erre megtorpant.
-Nem vagyok többé gróf.
-Bocsánat- mondta olyan hangon Madame, mintha azonnal sírva fakadna. Megvárta, míg csatlakozott hozzá a társa, és újrakezdte.- Nézze, mai napig rettentően sajnálom azt az ügyet a fülbevalómmal kapcsolatban- itt a fiatalember türelmetlen, haragos kézmozdulatot tett, mire a nő gyorsan hozzátette:-, tudom, hogy érzékenyen érintette a becsületét az a kijelentésem akkor, de roppant ideges voltam. Tudja, azt a fülbevalót édesanyámtól kaptam a halálos ágyán. Nem tudom, mit tettem volna, ha nem lesz meg. Ön végtelen hálára kötelezett akkor, uram, hogy csak elküldött, és nem tett velem semmi mást. Köszönöm, hogy befogadott, hogy foglalkozott velem odaérkezésünkkor. Ahol most lakunk, az már a saját házam, de amikor eljöttünk, a Louvre-ban laktunk, és nem nézett ránk senki, hogy jól vagyunk-e.
-Ez a király vendégszeretete- mondta megvetően Rosé. Közeledtek a Pont-Neufhöz, és minél közelebb értek a hídhoz, annál közelebb léptek egymáshoz.
-Igen, tapasztaltam, uram. Tehát még egyszer köszönök mindent. És lenne valami, amit el szeretnék árulni- mondta félénken a Madame. Az egykori gróf erre nagy szemet meresztett, úgy nézett rá, hiszen ő ilyen félénknek, ilyen bájosnak még nem látta a hölgyet.
-Bökje ki, kérem- mondta kedvesen, de annyira kedvesen, hogy maga is meglepődött rajta.
-Nem is tudom, hogyan mondhatnám el- kezdte a nő-, de ön, uram, annyira...Kedves. Még most is. Csodálom ezért, és nem is tudom...
-Ha nehezen jön a szájára a szó, asszonyom...- súgta Rosé, és mélyen a nő szemébe nézett.
-Nehezen, nehezen, de úgy érzem mindenképp el kell mondanom. Mióta csak elküldött, nincs olyan nap, ami úgy telne el, hogy nem gondolok magára. Minden gondolatom csak ön tölti be, uram.
-Tehát szeret...- suttogta még halkabban a fiatalember, egyik kezével átölelte a Madame derekát, másikkal megsimította az arcát.- Igazán szeret.
-Igen, René- suttogta most a Madame is, és óvatosan a férfi mellkasára téve a kezét lágyan megcsókolta. Az boldogan viszonozta, magához szorította a nőt, lágyan simogatta, hosszan csókolták egymást.
-Nem lenne kellemesebb bent folytatni?- lihegte Rosé, és bekopogott a már ismert ház ajtaján a Pont-Neuf mellett. Az ajtó kinyílt, a jelszó megvolt, s a fiatalember társnőjével együtt levágtatott a katakombák sötétjébe. Végigrohantak a csarnokig. Amikor a nagy terembe beértek, rendesen megnézték őket a zsiványok, de tudták ők, mi a helyzet, szóval nem nagyon mertek szólni.
Egyelőre. Na, de amikor egymásba akaszkodtak Rosé szobaajtajában, akkor egyfajta felhördülés futott végig a szemtanúkon, Jean császár pedig hangosan felnevetett, és elkiáltotta magát:
-A mi Rosénk aztán nem játszadozik! Rögtön a lényegre tör, ráadásul milyen szép lényegre!- erre nagy hahota tört ki a bent levőkön, a párocska pedig bezárkózott a szobába.
De hagyjuk őket egymással békén, nézzünk vissza a nagy terembe. A zsiványok most is a szokásos tevékenységeikkel foglalkoztak: ittak, kártyáztak, kockáztak, fogadtak, fizettek, verekedtek, gyakoroltak. Egy férfi azonban, a harmincas évei vége felé járó példány, alighogy bezárult Rosé mögött az ajtó, felállt az asztaltól, otthagyta az italát, és kivágtatott.
Céltudatosan ment, be egészen a Nagy Károly fogadóba. Megérdeklődte, hogy vajon a szobájában van-é Armand de Longueville. A fogadós azt felelte, hogy bent van. Nem kellett több a zsiványnak, azonnal felment a lépcsőn, a folyosó elején megállt. Számolgatta az ajtókat. Többször is belegabalyodott, újrakezdte, mire rálelt az ajtóra, amit keresett.
Halkan bekopogott.
-Szabad!- hangzott a kiáltás. A zsivány bement. A szoba a szokásos volt: nagy ágy, egy szekrény, egy asztal, egy kandalló. És még valami: egy szép kard a falon. Az asztalnál ült a mi Armand barátunk.
-Armand úr- szólította meg a zsivány-, a madárka berepült a csapdába.
-Nagyszerű!- kiáltott fel Armand.- Úgy van, ahogy mondtam?
-Úgy, úgy, uram. Nem tudom, honnét tetszett kitalálni, de úgy van.
-Tehát Rosénk szerelmes Elisabeth asszonyba. Hallgass ide, Lucian!- azzal közelebb intette magához. Lucian, mert bizony ő volt az, odalépett az asztalhoz, és odahajolt Armandhoz.
-Hallgatom, uram.
-No- kezdte suttogva a nemes-, azt te is tudod, hogy Őfelsége engem hadnaggyá nevezett ki. És mint újdonsült hadnagyának ki is adta a parancsot, hogy iktassam ki a Csodák Udvarának népét.
-Hogyan?- kiáltott fel Lucian hátrahőkölve. Armand megragadta a karját és visszarántotta magához.
-Ne félj, téged megkíméllek. Éppen ezért, mert ilyen jól szolgáltál. Azt akarom, hogy tudd: Rosé egy veszélyes szökevény, aki egyenesen a Bastille-ból menekült. Igen, magam segítettem a szökésben, mert akkor még nem tudtam, mit tett. Most tudom. Az a banda veszélyt jelent a város békéjére, Rosé pedig az egész politikára. Elmondom, mi a tervem. Kérek tíz embert a királytól, megrohanjuk az Udvart, mindenkit elfogunk, vagy megölünk, de ha te elkiáltod magad, hogy: „Uram, Jézus!” hagyunk futni. Világos?
-Igen, uram.
-Remek!
És most hagyjuk magukra az összeesküvőket, hogy visszatérjünk Rosénkhoz.
Rosé és Madame egymás mellett feküdtek az ágyban. A fiatalember ölelte a nőt, aki szorosan hozzábújt és fejét a mellkasán nyugtatva aludt. Rosé azonban ébren volt. Rossz előérzete volt, komor arcán tisztán látszott, hogy tépelődik magában.
„Que fais-je? Nem vagyok normális... A szolgát szeretem, és az úrnő az ágyasom. Ellentmondtam mindennek, amire apám tanított. Megszegtem minden elvemet. Végem van. Más talán nem fogja tudni, a zsiványokon, rajtam, és rajta kívül, de az éppen elég. Sosem gondoltam, hogy ennyire elveszthetem a fejem...”
És eszmefuttatásának itt vége szakadt, mert Madame megmozdult, felemelte a fejét és a szemébe nézett.
-Miért nem alszol?- kérdezte halkan.
-Nem tudok, Madame- felelte Rosé.
-Neked csak Elisabeth vagyok, René- mondta a nő, megpuszilta a fiatalember arcát, majd hozzábújt és ismét mellkasára fektette a fejét.- Aludj, jó?
-Jó - mondta az egykori gróf-, Elisabeth.
És valóban megpróbált elaludni. Igaz, hogy csak éjfél után sikerült, mert akkorra nyugodott egy kicsit meg. Az éjszaka békésen telt, már amennyire békésen telhet egy olyan helyen, ahol a szomszéd teremben egész éjjel megy a dorbézolás, és talán hajnali háromra beáll a csend.
Reggel egymás mellett ébredtek, és Elisabeth azonnal kinyilvánította azt a szándékát, hogy haza akar menni. Nyomban teljesítve is lett a kérése: felöltöztek és Rosé egészen hazáig kísérte. Közben beszélgettek, akárcsak az este.
-Köszönöm, René- mondta a nő.
-Mit, Elisabeth?- kérdezte a fiatalember egy bájos mosoly kíséretében.
-Az estét- mondta Elisabeth enyhén elpirulva.
-Azt el kéne felejtened...Hiszen te férjes asszony vagy.
-Honnan veszed?- kapta fel a fejét a nő.
-Gondoltam. Az a szép lányka...
-Az a szép lányka egy kellemes éjszaka gyümölcse. Egy ilyen éjszakáé, mint a miénk volt- na, de erre a megjegyzésre már bizony Rosénak is változott az arca színe: hol sápadt, hol pirult. Szerencséjére, éppen elérték a házat.
-Viszont látásra, kedves Reném!- mondta Elisabeth és megcsókolta a fiatalembert. Az viszonozta a csókot, és valamit dünnyögött is köszönés gyanánt.
Megvárta, amíg a hölgy bemegy a házba, aztán ő is indult a maga dolgára. Közben azonban folyamatosan rágódott magában az éjszakán, és egyre több minden jutott eszébe, ami miatt aggódhatott.
„Hogy tehettem? Szent Isten! Hogy is mondta Elisabeth? A lánya egy kellemes éjszaka gyümölcse. És mi van, ha ez az éjszaka is éppen olyan termékeny volt? Ó, hogy a mennykő pörkölje meg...! És megcsókolt az ajtóban...Mi van, ha valaki meglátott minket az egyik ablakból? Mi van, ha pont Diamante látott? És ha találkozok vele, mit fogok mondani? Lássuk be, hogy hülyeséget csináltam...De vonz az a nő...Ugyanúgy szeretem, mint az én Diamantémat...Vagy jobban? Vagy Diamantét szeretem jobban?”
Ez a tépelődés láthatóan megviselte: éles fájdalom hasított a fejébe. Kezét homlokára szorította, és a hideg falnak támaszkodott, hogy az lehűtse egy kicsit forró gondolatait.
-Que fais-je11?- kérdezte halkan.- Teljesen összezavarodtam...
11Mit csinálok?
