10. fejezet

10.

Nagy éljenzés fogadta azt a kétszáz embert, akik Jeanne d'Arcot hozták a táborba. Derry és William hosszú percekig vitatkoztak, hogy megérdemli-e a nő a sátrat vagy maradjon csak a szabad ég alatt egy cölöphöz kötözve, mint a kutyák. Brewer leginkább a saját kezelésébe vette volna, és megcsiklandozta volna egy kicsit egy kés hegyével.

-William, fogd fel, a sátor olyan lehetőségeket biztosítana számára, amiket nem engedhetünk meg- kezdett bele ismét a mondókájába, és elfojtott egy feltörő vigyort, mikor látta, hogy barátjának kősziklához hasonló védelme enged.- Ez egy hárpia, valóságos sárkány. Nem adhatunk esélyt sem neki a szökésre. Emlékszel, mit leművelt a burgundoknál? Mikor alig tudták megfogni? Mikor leugrott egy toronyból? Éjjel-nappal szemmel kell tartani, és minden lépésére oda kell figyelni, nem csak úgy felületesen nézegetni rá egyszer-kétszer, ahogy a legtöbb őr csinálja.

-Jól van, nagyokos- mondta higgadtan William, bár Derry tudta, hogy kezd kijönni a sodrából.- Ha annyira érted ezt a mesterséget, legyél te magad a foglárja.

-Biztosan akarod te azt?- lépett oda közvetlenül elé Brewer, és fülig szaladt a szája, kivillantva hófehér fogait.

-Nem- sóhajtotta Suffolk, megdörzsölte a szemét, és bólintott.- Legyen, elrendelem, hogy fokozott figyelemmel őrizzék, szabad ég alatt, kiláncolva. De neked is részt kell venned az őrzésében, elvégre nem vagy több közkatonánál.

-Reméltem is- bólogatott a fiatalember továbbra is derűs vigyorral.- Akkor próbáljon csak meg elszökni. Nem fogja megköszönni, amit akkor kap.

Azzal sarkon fordult, és kiment a sátorból. A háta mögött még hallotta, hogy William beszólítja az inasát. Végre nem neki kell ugrálnia, mint egy ostoba fajankónak, hogy elhiggye a burgund herceg, hogy ő bizony ártalmatlan. Fellélegzett. Rég aludt már egy jót, anélkül, hogy attól kellett volna tartania, hogy valami Fülöp herceg által felbérelt fickó leszúrja. Zsebre vágta a kezét, és elindult a sátra felé.

Útja közben látta, hogy az új szerzeményt körbeveszik, megbámulják, szidják, ócsárolják, néhányan még megérinteni vagy megfogni is próbálták, de azoknak a kezeit félreütötték az őrök vagy rosszabbul jártak. Derry megpillantotta magát Jeanne-t is.

A szűz most is egyenes háttal, bár egyszerű ingben és szoknyában, eredeti rangjához méltó öltözékben állt, és nézett villogó, kék szemekkel a körülötte gyülekező csürhére. Hosszú, szőke haja kibontva hullott alá, és a napfény aranyos csillogást adott az egésznek, mintha maga is angyal lenne. Büszke egy nő. Túl büszke. Annyira francia, hogy az már fáj. De mégis, ahogy figyelte, a fiatalember arra jött rá, hogy nagyon is szép francia. És ez fáj neki. Most, hogy páncél nélkül látta; most, hogy már nem volt rajta semmi kacifántos, csak az az egyszerű ruha, ami születésénél fogva hozzá tartozott, meg tudta figyelni alakját: a kardforgatástól és harcolástól megedződött vállak valami csoda folytán mégis megőrizték nőiességüket, dereka vonalát a szoknya remekül kiemelte, a völgyek-dombok összhangja tökéletes volt.

Brewer egészen belefeledkezett. Csak akkor tért észhez, mikor a lány egyenesen a szeme közé nézett. Összerezzent, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon, szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiszakítja a mellkasát. Összevonta a szemöldökét, és keményen állta Jeanne tekintetét. A szűz biccentett, és Derry esküdni mert volna, hogy egy halvány mosolyt is elengedett.

Nem várta meg, hogy a lány bármi mást tegyen, megrázta a fejét, és vágtatott tovább a sátra felé. Kavarogtak a gondolatai, egy sem volt a helyén. Ha valaki megkérdezte volna, hogy hívják, képtelen lett volna megmondani. Megrettent saját magától. Mégis mi lelte? Egy egyszerű lány, nem is asszony, csak lány nem ijesztheti meg így! Ő, Derihew Brewer, nem rezelhet be egy parasztivadéktól, mikor a nemesektől a csatatéren nem ijedt meg!

-Brewer!- hallotta a háta mögött. Megállt, megfordult. Richard Plantagenet állt előtte a maga széles mellkasával és vállával, noha nem volt rajta páncél, csak egy vastag gyapjúkabát, Derry szinte látni vélte az izmok dagadását. Nem látott sok kedvességet a hercegen, és a hangjában sem érzett semmi olyat, ami egyáltalán kicsit is hasonló lett volna hozzá.

-Igen, nagyuram- dünnyögte enyhén meghajolva. Richard elmosolyodott, és barátságosan a vállára csapott.

-Örömmel látom, hogy visszatértél, Derry. Azt is látom, hogy nem volt eredménytelen a kutyagolásod annyi időn át.

-Nem volt olyan vészes, Richard- vonta meg a vállát a fiatalember, és már ő is mosolygott.- A sebed?

-Még nem az igazi, de talán sosem lesz már az- vont vállat most a herceg. Hanem ahogy belenézett barátja szemébe, eltűnt a mosolya.- Minden rendben?

-Hogy?- kapta fel a fejét Derry, aki ismét elkeveredett gondolatait próbálta összekapkodni.- Ó, persze, persze, csak, tudod, fáradt vagyok. Néha ez azért nekem is szabad, nem?

-Pedig úgy hallottam, ma te leszel őrségben- szólt oda Thomas Woodchurch, aki éppen abból az irányból jött, ahol Johannát Derry utoljára látta.- Már megbocsáss, nagyuram, de William de la Pole bízott meg, hogy mondjam el Brewernek, hogy ma éjjel mi ketten őrködünk.

-Hát ma sem aludhatok?- dörmögte a fiatalember siralmas képet vágva, de titkon örült, hogy Tom most érkezett, és így a herceg tényleg elhitte, hogy csak a fáradtság a baja.

-Hát akkor én békén is hagylak- szólt York.- Aludj egy kicsit most, amíg van időd, Derry- azzal megölelték egymást, és Brewer tényleg ledőlt az ágyára. Azonban bárhogy forgolódott, álom sehogy sem jött a szemére.

-*-

Thomas már javában horkolt mellette, mikor Derry mozgást vett észre a szeme sarkából. Hátát közvetlenül a cölöpnek támasztotta, amelyhez a fogoly volt láncolva. Azon is érezte a rántást. Bal keze lecsusszant az övén tartogatott tőrre, és oda sem nézve elkapta a lány felé nyúló kezét.

-Jó gondolat, bár édeskevés egy gyakorlott katonával szemben- mondta franciául, folyékonyan, de halkan és tekert egyet Johanna csuklóján. A lány nem kiáltott, csak szája rezzent meg egy kicsit.- Engem nem fogsz megfojtani, főleg nem pusztakézzel.

-Te...- suttogta meglepetten Jeanne.- Te beszélsz franciául...

-Micsoda felfedezés!- horkantotta Derry.

-Nem nagy dolog- vont vállat összeszedve magát a lány, és angolra váltott.- Mindenki képes nyelveket megtanulni, ha akarja. Mindent lehetséges, ha akarod. Különösen, ha az Úr megsegít a dolgodban.

-Á, igen, a régi jó istenkáromló szöveg!- bólogatott epés mosollyal a fiatalember, és most pillantott először oldalra. A lány közvetlenül mellette térdelt, kék szeme élesen fúródott az övébe, hosszú, szőke haja kócosan, mocskosan omlott alá. Brewer szíve nagyot dobbant. Angliában még a királynék sincsenek ilyen szépek, mint ez a parasztlány. Megrázta a fejét, hogy elűzze a marha gondolatokat.

-Nem vagyok istenkáromló. Maga az Úr küldi nekem a látomásokat, és mindig velem van, segít rajtam!

-Igen?- mordult fel Derry, és közelebb hajolt a nőhöz.- Akkor, ha tényleg ilyen segítőkész a te Urad, mégis miért nem tudtál megszökni sosem? Egyáltalán miért hagyta, hogy elfogjanak, ha segít?

-Ezek olyan dolgok, Derihew Brewer, amiket mi, alantas emberi lények nem foghatunk fel- felelte a lány határozottan. A fiatalember összerezzent neve hallatán. Soha, senki ilyen különös hangsúllyal nem mondta ki a nevét. Lágy volt, mégis határozott, szinte parancsoló, mégis szelíd.

-Honnan tudod a nevem?- kérdezte összevonva a szemöldökét.

-Az legyen az én dolgom, Derry- mondta Jeanne és rámosolygott.

-Ha így beszélsz, egyenesen boszorkányságért fognak megégetni- morogta Brewer, és annyira közel hajolt, hogy homlokuk szinte összeért.

-Nem félek a haláltól- suttogta Johanna. Derry elvesztette a fejét. Engedte, hogy belevesszen a kék szemek végeláthatatlan tengerébe, hogy a lágy, tiszta hang cirógassa, hogy átjárja a meleg, hiába volt tél. Vett egy mély levegőt, és ajkát a szűz ajkára szorította.

Érezte, ahogy a lány lélegzete egy percre elakad, aztán végigsiklik az apró kéz a karján, fel a nyakáig, és a tarkójáig meg sem áll. Johanna rémülten kapta el a fejét, mikor Tom horkantott egy nagyobbat álmában. Derry elvigyorodott, finoman megfogta a francia állát, maga felé fordította a fejét, és még vadabbul csókolta meg, mint az előbb.

-Derry- suttogta Jeanne.- Miért én?...

-Mert te vagy az, akinek olyanja van, ami nekem nincs- dörmögte a fiatalember.

-És mi az?- vonta fel a szemöldökét a lány.

-Hit.