A végzet
Egy nappal az előbb elmondottak után, reggel Andrée, Catherine és Ethan valóban útra kélt. Olivier megcsókolta feleségét, és gyengéd szigorral felszólította, hogy ne térjen vissza engedélye nélkül. Catherine-t biztosította odaadásáról, a fiúnak pedig egy bájos mosolyt küldött.
Leszállt az éj. Charny gróf feketébe öltözve, hajadonfővel lépett ki háza ajtaján. Szíve olyan sebesen kalapált, hogy attól tartott, valaki még meghallja. Sietős léptekkel indul el a Temple felé.
Félúton találkozott Barnave-val, aki immáron két gyermekkel várt rá. Az imposztorok. Azok a szerencsétlen ártatlan lelkek, akik kettő másikat váltanak meg bűnük alól. Hogy mi a bűnük? A származásuk.
Olivier egy utcával lemaradt. Úgy egyeztek meg, hogy ott várja majd Barnave-ot akár a gyerekekkel, akár nélkülük. A fiatalember pedig bement a börtönbe a két kis gyerkőccel. Felmentek a toronyba.
Lorin barátunk volt őrségben. Hyacinthe Lorin. Előre megbeszélte vele Barnave, hogy látogatókat hoz majd. Két kis barátját, akik látni akarják a királynét. Nem gondolta, hogy gyerekekről lesz szó. Nyomban elillant minden gyanúja, engedte őket bemenni a lakosztályba.
Iszonyú izgalomban ült a szobában az egész királyi család. Marie Antoinette erős volt, mégis minden ízében remegett. A király fogta a kezét. Ekkor lépett be Barnave.
-Felség, íme a két önfeláldozó gyermek- szólt. XVI. Lajos bólintott.
-Jó- fiára és lányára nézett.- Cseréljetek ruhát ezekkel a gyerekekkel.
Mária Terézia engedelmeskedett egy szó nélkül, Lajos Károly azonban vonakodni látszott. Nem volt ínyére, hogy lecserélje térdnadrágját holmi kopott nadrágra; kis csatos cipőjét nem akarta átadni annak a szemmel láthatóan szegényebb fiúnak, de a szülő óhaja parancs.
Barnave elégedetten bólintott. Tökéletesen passzolt a királyi gyermekekre a ruha. Ember legyen a talpán, aki észreveszi a cserét! Sűrű elnézések közepette összeborzolta Lajos Károly haját, Máriáét is kissé átrendezte, ráhúzta a főkötőt és ismét elégedett bólintással jelezte munkája végét.
Eközben a királyi pár is igazgatta „gyermekeit”. Egyiknek a haját, másiknak a ruháját kellett helyrerakni.
Marie Antoinette magához vonta még utoljára fiát, és homlokon csókolta. Szeméből patakzott a könny, de csak némán sírt. Lányát is megcsókolta. A király szintén.
-Legyen szerencséjük- suttogta XVI. Lajos megtörten, szomorúan. Barnave meghajolt, és a gyermekekkel a nyomában elindult.
Könnyedén átjutottak az őrségen, azonban alig haladtak pár lépést, meghallották Lorin hangját:
-Várjatok csak!- és már ott is volt mellettük. Mindhárman kővé dermedtek.- Tudod a jelszót, Barnave?- kérdezte Lorin mosolyogva.
-Ami azt illeti...- nyögte a fiatalember.
-Liliom és templom- mondta a tiszt, és a gyermekekre nézett.- Na és milyen volt a királyné?
-Ó, nagyon szép!- szaladt ki mindkettő száján a sóhaj. Lorin nevetett.
-Ejnye! Nem csoda, hogy férfiakat magába bolondít, ha még a gyerekekre is ilyen elképesztő hatással van az a nő!
Barnave ismét útnak indult fiatal társaival, otthagyva a kacagó Lorint. Ez utóbbi, miután kinevette magát, visszaállt őrhelyére, s utánanézett a távozóknak. Valami nem volt rendjén... Nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön: a lány főkötője alól szőke hajtincset látott előbukkanni, holott esküdni mert volna, hogy a lány, aki bejött, valamivel sötétebb hajú volt.
Jeges veríték lepte el homlokát, sápadtan ugrott fel helyéről. Társai tátott szájjal meredtek rá.
-Lorin, polgártárs, mi bajod?- kérdezték többen is. Lorin nem figyelt rájuk, kezét bajonettén tartva rohant fel a toronyba, és rontott be a királyi lakosztályba. Még éppen látta, amint Erzsébet hercegnő egy szőke parókát húz egy fekete hajú kislányra.
Lorin felkiáltott, odaugrott egy kis haranghoz, és mint az őrült, megrángatta. A vészharang volt. Az ajtó előtt álló őrök nyomban be is léptek.
-Maradjatok itt!- vetette oda nekik futtában Lorin.- Senkit ne engedjetek ki!
S a fiatalember oly vadul sietett lefelé, hogy négy lépcsőfokot ugrott át egyszerre. Társai már várták. Kiosztotta a parancsokat: egy katona elmegy Maurice Lindey-ért, három a községtanácsra rohan, a többi pedig vele tart. De csak remélni tudta, hogy időben bezárták a kapukat...
Odalenn is nagy volt a felfordulás, nyüzsgött az udvar. Lorin alig tudta meglelni akit keresett. De végtére is rátalált: egy sötét zugban, egy tölgyfa alatt a kertben, ott állt Barnave a két gyermekkel. Odatoppant hozzájuk.
-Barnave!- szólt, s hangja hidegen csengett.- Le vagy tartóztatva.
-Én!- kiáltotta holtsápadt arccal a fiatalember.- Miért, Lorin?
-Vegyétek le a főkötőt a lány fejéről!- mondta Lorin a katonáinak. Az egyik férfi odament, s határozott, de nem durva mozdulattal lekapta a remegő lányról a főkötőt. A gyermek szőke haja csigákban omlott vállaira.
-Tagadod, Barnave, hogy megszöktetted volna a király gyerekeit?- kérdezte Hyacinthe és szemében látszott a csalódás. Barnave nem felelt, csak lehajtotta a fejét, Lajos Károly vállára tette a kezét, megbocsátásért könyörgött hozzá. A gyermek felszegett fejjel fogott kezet vele. Meg volt bocsátva minden bűne ezzel a kézfogással.
A csere nem sikerült, a királyi gyermekek és akik átvették volna a helyüket visszakerültek szüleikhez. Barnave-ot börtönbe vetették. Mindenki úgy tudta, egyedül tervelte ki a szöktetést, s ő maga is ezt vallotta. Olivier de Charny neve senkinek nem jutott eszébe.
