Az első táncóra
-Athos... Athos!- a fiatalember arra eszmélt, hogy Tréville úr a nevét kiáltja, és megrázza a vállát. Állt ugyan, de meg kellett támaszkodnia a falon. Úgy érezte, mintha kupán vágták volna. Megrázta a fejét, beletúrt hajába, és tiszta szemmel nézett az aggódó tekintetű Damienne-re.
-Bocsássanak meg- suttogta. A lány elmosolyodott, és biccentett.
-Semmi baj, bár nem hittem volna, hogy így fog reagálni. Még a szája is nyitva maradt.
-Tényleg?- kérdezte Athos, aztán kapitányára nézett.- Kapitány... Komolyan gondolja, hogy Damienne kisasszonnyal táncoljak azon a bálon?
-Természetesen, Athos- felelte Tréville.- Azt hiszem, nem árt, ha elkezdi frissíteni az emlékezetét. Ma este nyolckor a házamban, uram, várjuk az első próbálkozásra.
Akármilyen szelíd hangon mondta is a kapitány az előbbieket, Athos megértette, hogy nem kereshet kifogást. Miféle nemesember lenne is ő, ha egy kis tánctól elfutna? Ámde a partner... Na, az már kacifántosabb történet. Mielőtt távozott volna, kezet csókolt Damienne-nek, aki ezt pirulva fogadta. Athos meghajolt Tréville felé, és elhagyta az irodát.
Odakinn barátai már várták. Hallották a kapitány hangját, amint a nevét kiáltja, és aggódni kezdtek.
-Minden rendben, barátom?- kérdezte Aramis. Athos csak bólintott, és szokásos komorságával leült egy padra a napsütötte udvaron. Lábait előrenyújtotta, kalapját kezében tartva fejét hátradöntötte, és engedte, hogy sápadt arcát melengesse a fény.
-Elég rossz hangulatban van, nem?- motyogta Porthos félig magának, félig társainak. D'Artagnan csak bólogatott, és máris azon volt, hogy kitalálja miért.
-Hiszen júliusban mindig rossz kedvű, tudjuk jól miért- suttogta Aramis. A hadnagy most a fejét kezdte rázni.
-Nem, most valahogy másképpen komor. Mintha össze lenne zavarodva.
-Megkérdezem...- felelte a nagydarab testőr, és már el is indult volna, ha Aramis nem kapaszkodik a karjába.
-Nem éri meg- mondta neki.- Úgysem közöl semmit, ha nem akar. Athos bölcs, tudja, mikor kell elmondani valamit, és ha ő úgy találta, hogy még nincs itt az ideje, nem fogod belőle kihúzni sehogy sem.
Aramisnak igaza volt: ha barátjuk nem akarta, semmit sem tudtak meg tőle, bármi is volt a kérdés. Hiába forgatták ki szavait, hiába próbáltak szemében felfedezni bármit, folyamatosan csak értelmetlen, ostoba dolgokat sikerült kitalálniuk.
Athos este valóban kopogtatott Tréville úr ajtaján. Barna ujjasa tökéletesen összeillett ugyanolyan színű csizmájával, pedig nem válogatott, hogy mit vegyen fel. Az ajtót egy inas nyitotta ki, aki jól ismerte látásból a testőrt. Nyomban félre is állt, és hagyta, hogy a fiatalember belépjen.
-Tréville úr?- kérdezte Athos, le sem véve kalapját. Az inas az étkező felé intett, mire a testőr csak biccentett és egyenesen odasietett.
A szobában nem egy étkező fogadta, hanem komplett táncparkett. Az asztal a falhoz volt tolva, a székek úgyszintén, a szoba közepén azonban már ott állt Tréville kapitány mosolyogva, előtte pedig Damienne, ugyanabban a szép búzakék ruhájában, amiben az irodában is volt. Háttal állt Athosnak, és a testőr oly hangtalanul közlekedett, hogy nem vette észre, hogy már nem csak ketten vannak.
-Alig várom, hogy táncolhassak!- mondta, és hangjából áradt az őszinte öröm.- Athos biztosan természettől fogva tehetséges.
-Gondolja, Damienne?- kérdezte Tréville a lány feje fölött átpillantva Athosra, aki nem tudta elfojtani mosolyát eme lelkesedés láttán. Damienne megfordult, és felismerte a sötét ajtóban álló testőrt. Egy pillanatra elsápadt, aztán bájosan mosolyogva félredöntötte a fejét.
-Készen áll, uram?- kérdezte.
-Ha kegyed igen, én is- felelte Athos, és kalapját levéve kezet csókolt partnerének.
Néhány percig egymással szemben álltak mozdulatlanul. Aztán végül is Tréville kapitány megköszörülte a torkát, ez riasztotta fel őket a hosszú szemezésből. Athos közelebb lépett, lágyan átkarolta bal kezével Damienne derekát, majd jobb kezét is finoman megfogta. Damienne érezte, mennyire vigyáz és figyel rá. Erős keze volt, kissé bőrkeményedéses a kardforgatástól, de szép.
A lány jobban emlékezett a lépésekre, és ez az első óra pusztán csak a kettejük közötti összhangot akarta kialakítani inkább. Damienne vezette hát a fiatalembert, akinek lassan eszébe jutott minden lépés. Bár látszott rajta, hogy Tréville úr jelenléte igencsak feszélyezi, de nem küldhette ki.
-Nem is volt olyan rossz!- szólalt meg a kapitány, mikor végeztek.- Athos, az unokahúgomnak igaza volt, maga tényleg tehetséges.
-Merci, monsieur1- hajolt meg enyhén Athos.- Most már mennem kéne. Még tartozom D'Artagnannak egy látogatással.
-Ilyen későn?- kérdezte Damienne.- Nem kéne pihennie, Athos?
-Damienne kisasszony- kezdte különleges mosollyal a fiatalember-, az ördög nem alszik.
Tréville és unokahúga jót hahotázott ezen a kijelentésen, aztán elbúcsúztak a testőrtől, aki valóban meglátogatta barátját.
1Köszönöm, uram.
