Találkozás
Rosét hát befogadták a katakombák lakói, és a bolondok megtanították sok új trükkre. A napjaikat azzal töltötték, hogy kimentek az utcára és különböző mutatványokkal szórakoztatták a párizsiakat. Az egykori gróf nagy mutatványa főleg a kés- és tőrdobálás volt. Mindig volt egy deszka, amit a falhoz támasztottak, és az elé kellett állnia az egyik cimborájának. Mindenféle pózban körüldobálta úgy, hogy egy karcolás sem esett rajta, és közben a dalocskáját énekelgette.
Ruhája is megérdemel pár szót. Az, hogy megtanították pontosan dobni a kést, táncolni labdán, és még sok mást, nos, az nem azt jelenti, hogy már bolond. Nem. Ahhoz olyan öltözék is kell. Levetette hát nemesi ruháját, és egy itt-ott megtépett gúnyát kapott, melynek egyik fele kék volt, a másik meg fehér. Végül is, két szemszögből lehet nézni a dolgokat: valaki ezt az öltözéket különlegesnek gondolta, de volt olyan is, aki nevetségesnek.
Rosé inkább a különlegeset választotta, és addig mondogatta magának, amíg tényleg bele nem vésődött a tudatába. A szíve sosem fájt a nagyúri lét elhagyása miatt, mert a Csodák Udvarában mindene megvolt, amire csak szüksége lehet egy zsivány-bolondnak. Volt meleg ágya, volt ennivalója, voltak barátai. Kell ennél több? Igen.
Neki bizony kell ennél több. Bármennyi idő is eltelt, bármily eseménydús is volt ez a pár nap, Rosé szíve félig-meddig üresen tátongott. Ujján még ott díszelgett a madzag, amit attól a szép cselédlánykától kapott. Nem felejtette el sosem. Akkor ő nagyon magasan ült ahhoz, hogy szeresse; most túl mélyre süllyedt, hogy megkapja. És ha megkaphatná is, nem tudja hol van.
Történt egyszer, hogy hótrészegen esett be éjfél után az Udvarba. Jean még ébren volt, javában szórta a kockát az egyik zsivánnyal. Odaintette magukhoz az újoncot. Látta rajta, hogy részeg, de azt is látta, hogy valami bánata van.
-Mi bajod, te bolond?- kérdezte tőle.
-Nők!- nyögte ki Rosé a szemét forgatva és a fejét rázva.
-Na né' mán'!- kiáltott fel a császár.- Csak nem röpítettek ki a szobából, kurafi?!- erre hatalmas nevetés tört ki a helyiségben levők közt.
-Mondhatjuk...
-Na, nem kell itt itatni mindjárt az egereket, Rosé. Betty!- ordította el magát, mire odalépett hozzá egy alacsony, egész szép nő.- Szórakoztasd el egy kicsit ezt a búval bélelt anyaszomorítót.
Betty meghajolt, és indult Rosé után a szobájába. Az illuminált fiatalember észre sem vette, hogy a nő követi, amint a szobájába ért bedőlt az ágyba, nem törődött a nyitva maradt ajtóval. Lehunyta a szemét, de nemigen sikerült aludnia: látta maga előtt Diamante kedves arcát. Éppen fordult volna meg a másik oldalára, amikor valamibe beleütközött. Kinyitotta a szemét.
Betty ott feküdt mellette, kacéran mosolyogva. Amikor meglátta, hogy Rosé őt nézi, megsimította az arcát.
-Szeretnél megvigasztalódni, cica?- kérdezte lágy hangon. A tőrök mestere- mert így hívta Rosénkat az utca népe- hirtelen felült az ágyban és a lehető legtávolabb húzódott a nőtől.
-Bocs, macska, de én foglalt vagyok.
-Ja, és ez azt jelenti, hogy inkább nyüszítesz itt magadnak, minthogy szórakozz?- azzal Betty felállt durcásan, kiment, s rávágta az ajtót Roséra úgy, hogy a szegény részeg azt hitte beszakad a feje.
Tehát hűtlennek éppen nem mondhatjuk a fiatalembert, még akkor sem, ha a zsiványok között él.
De ez a múlt, most térjünk vissza a jelenre. Egy utcán, egy fal tövében ül egy cigány. Fuvoláját teli tüdőből fújja. Cifra a ruhája, szakadt is, de nem zavarja. Előtte egy szintén szakadt ruhás férfi táncol egy nagy labdán. A közönség, mert vannak ott egy páran, dobja nekik feszt a tallérokat.
Ez a labdán táncoló férfi nem más, mint Rosé. Ügyesen forog, lépdel a labdán, néha-néha kecsesen ugrik is, néha mókás beállásokkal vidítja a népet, és mosolyából ítélve mindezt élvezi. Nem lett volna előadásával semmi baj, ha meg nem látott volna egy cselédlányt, aki a nézők sora mögött kosárkával a kezében tartott a piacra. Egyetlen pillanatra megnézte, mit csinálnak, és amikor odafordult, találkozott a tekintete Rosééval.
Mintha csak egy fonalat vágtak volna el: a bolondnál filmszakadás. Éppen ugrott egyet, amikor megpillantotta a lányt. „Diamante!”- súgta egy hang valahol mélyen a szívében. Vége volt mindennek. Rosé a látomás hatása alatt elvétette az ugrást, és bár a labdára érkezett, egyensúlya elhagyta és hanyatt zuhant a kőre.
Társa azon nyomban ott volt mellette, felsegítette.
-Jól vagy, cimbora?- kérdezte tőle. De Rosé nem felelt. Meredten bámult maga elé, nem hallotta a cigány kérdését, úgy zúgott a füle.
-Jól vagy, hé?!- kiáltotta a cigány, és megrázta a szerencsétlen fiatalembert. Na Rosé erre magához tért.
-Jól vagyok...-felelte, aztán gyorsan hozzátette:- Mindjárt jövök!
És mint akit farkasok üldöznek, nekiiramodott az utcának egyenesen a piac felé. A lány lassan sétált, biztosan nem tűnhetett el olyan hamar. Vagy mégis? A nyüzsgő utcán Rosé nem találta a keresett lányt, betért a piacra. Ott még többen voltak. Nézelődött, alaposan kémlelte az embereket. Hirtelen meglátta, amit keresett: a régi, jól ismert világoskék ruhácskát egy fekete hajú lányon.
Nem kellett neki több, azonnal ott termett, de amint elé lépett megdöbbenve látta, hogy ez a lány nem az, akit keres. Más arcél, más szemszín, más bőrszín. Nem, ez nem Diamante.
-Bocsánat- szólt enyhén rekedt hangon Rosé. És csüggedten tovább állt. Pedig biztosan nem tévedett. Az a szem, az a száj...Az tényleg Diamante volt. Tehát valahol itt kell lennie a piacon. Hol keresse? A fél teret berohangálta, és sehol sem találta. Mivel semmi ötlete nem volt, elkezdte végignézni a piac másik felét is.
Ember ember hátán. Nők, lányok, gyerekek, férfiak. Az árusok hangosan kiabálva kínálták portékájukat, próbálták túlharsogni a tömeg zaját. A mi barátunk kezdte feladni a reményt, hogy valaha is megtalálja a cselédlányt. Hirtelen egy gyermek szaladt neki. Egy kislány elegáns öltözékben.
Rosé leguggolt hozzá, most vette csak észre, hogy a két-három éves kislány sír.
-Mi a baj?- kérdezte olyan gyengéden, amilyen gyengéden csak tudta.
-Anyukám...- szipogta a kislány.- Elvesztettem az anyukám.
Igen, igen, már volt némi tapasztalata Rosénak az ilyenekkel kapcsolatban. A Csodák Udvaránál sokszor előfordultak gyerekek, akik „elvesztették a szüleiket”. Persze, inkább az az igaz, hogy a szülők vesztik el a gyereket, mert ott hagyják valahol, hogy maradjon ott; aztán mire visszaérnek a gyerek sehol.
-Ne sírj, megkeressük. Rendben?- kérdezte, és barna szemével kedvesen nézett a lányra. Bizony, akármennyire is ütlegelték a zsiványok két évvel ezelőtt, bármily sok ideje él is a zsiványokkal, a nemes szív mindig nemes marad, tehát Rosé még mindig ugyanolyan becsületes volt, mint azelőtt.
-Hogy néz ki az anyukád?- kérdezte a lánytól és felvette az ölébe.
-Hát...szép. Barna haja van, meg barna szeme- mondta a gyermek könnyeit törölgetve.
-Hol váltatok el?
-Ö...Ott!- mondta a lány a Notre-Dame-ra mutatva.
-Biztos?
-Igen!
-Akkor menjünk, anyukád már biztos aggódik- azzal megindult a templom felé. Áttörte magát a piaci tömegen, keresztülvágott tereken, utakon sétált végig, aztán csak elérte a Notre-Dame-ot.
A templomtéren nem volt sok ember, imitt-amott szállingóztak néhányan. Egy nő, minden kétséget kizáróan úri nő kétségbeesetten szaladgált körbe a téren, bekukkantva minden apró lukba és résbe. Barna haja lebegett utána. Bizonyára megunta már a keresést, csüggedten ült le egy padra. Rosé csak erre várt, lassan lépkedve közelített felé.
-Anya!- kiáltotta el magát a kislány, és bár még Rosé nem tette le a földre, már két kézzel nyújtózott a nő felé. Az megfordult, és a segítőkész bolondban egy percre megállt az ütő. A barna hajú, elegáns nő nem volt más, mint a Madame. Felugrott, átvette a gyermeket, magához szorította, és vörös szeméből most örömkönnyek árja indult meg.
A fiatalember egy darabig nézte, aztán észrevétlenül el akart tűnni, amikor az asszony elkapta a karját és visszatartotta.
-Hogyan hálálhatnám meg, uram, hogy visszahozta a gyermekem?- kérdezte örömtől mámorosan. Rosé mély levegőt vett, megfordult, és mélyen a Madame szemébe nézett.
-Nem szükséges meghálálnia, asszonyom- felelte. A nő szemmel láthatóan megremegett, figyelmesen megnézte az előtte álló férfi arcát, majd hirtelen hátrahőkölt, mint aki kígyót lát tekeregni maga előtt.
-Bellerose gróf!- suttogta, és leroskadt a padra. A kislány vidáman szemlélte a jelenetet, már nem sírt.
-Nem, asszonyom. René de Bellerose nincs többé. Ma már csak Rosé vagyok, egy egyszerű utcai mutatványos, a Tőrök mestere- felelte hidegen Rosé.
-De...miért hagyta ott birtokát és címét?- kérdezte elhaló hangon Madame.
-Miért, asszonyom?- kérdezett vissza keserű mosollyal a száján az egykori gróf.- Mert őfelsége úgy gondolta, hogy nagy büntetést érdemlek azért, amiért magát elküldtem, és azért, mert véletlenül megsebeztem a herceget. A Bastille-ba záratott, de én, Istennek, s egy barátomnak hála megmenekültem. A zsiványok befogadtak, azóta is a testvérük vagyok.
-Istenem...!- sóhajtotta a nő.- Miattam lett azzá, ami...
Ekkor hirtelen egy cselédlány futott oda a kislányhoz, melegen a szívére szorította, majd Rosé felé fordult, akivel mintha megállt volna a világ. Igen, ez most már valóban ő! Ő, a kis cselédlány; ő, a kis Diamante! A fiatalember szíve nagyot dobbant, amikor látta, hogy a lány is felismeri őt.
-Kisasszony...- szólt meghajolva Diamante felé.
-Ön hozta vissza a mi angyalkánkat?- kérdezte remegő hangon a lány.
-Én, kisasszony.
-Hálásan köszönöm a magam, és úrnőm nevében is.
-Nem rád lett bízva, te bamba?- förmedt rá Diamantéra Madame.- Azt mondtad, nem téveszted szem elől!
-Kérem, asszonyom, azt hittem mellettem van, aztán mire megfordultam...
-Ó, hogy még a gyerek a hibás!- vágott a szavába az úrnő.- Egyre többet hibázol, Diamante! Hogy lehet szem elől téveszteni egy kislányt?!
-Asszonyom, engedje meg, hogy közbeszóljak- szólalt meg Rosé, és ebben a pillanatban olyan méltóságteljes lett, mintha még mindig grófként állna ott-, a lány talán valóban hibát követett el, de ön is, ha azt hiszi, hogy szándékosan hagyta el a gyermeket.
Erre Madame felpattant a padról, karon fogta lányát és gyors léptekkel indult meg az egyik úton. Diamante és Rosé ott maradtak ketten. Hosszan néztek egymás szemébe, de nem mozdultak meg.
-Köszönöm, hogy kiállt mellettem- törte meg a csendet a cselédlány, aki még mindig olyan szép volt, mint két évvel ezelőtt. Az egykori gróf közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét.
-Ne köszönd, kedves Diamante. Felismertél, tudom. Akkor miért nem szólítasz a nevemen?
-Mert hallottam, amikor azt mondta, hogy René de Bellerose már nem él. És én őt szerettem, nem egy bolondot.
-Istenem!- szaladt ki Rosé száján a szó.- Kérlek, ne kínozz! Nézd- azzal felmutatta a kezét, melynek gyűrűsujján most is ott díszelgett a madzag-, látod, hogy nem feledtelek el! Ha rang dolgában, ha modor tekintetében meg is halt René, szerelemben még mindig él. Én még mindig a te Renéd maradtam. Miért gyötörsz hát?
Diamante nem válaszolt, csak sóhajtott egy hatalmasat, elmosolyodott, és Rosé nyakába vetette magát. A fiatalember szorosan átölelte, aztán rámosolygott.
-Tehát remélhetem, hogy szeretsz még?- kérdezte halkan, örömtől csillogó szemmel.
-Ó, igen, mindörökké!- kiáltotta Diamante. Ennyi elég volt a férfinak, azonnal megcsókolta. De nem egyszerű csók volt ez, hanem olyan, mint amikor egy már száradó virágra vízcsepp esik. A két szív egyszerre dobbant, és ez a két lény, aki olyan régen nem látta a másikat, most újra eggyé vált. Hirtelen azonban a cselédlány elhúzódott, rámosolygott a régi Renére és futva indult asszonya után.
A szerelmes ifjú pedig csak állt ott, örömtől és szerelemtől mámorosan, mintha egy szobor került volna ki a Notre-Dame-ből. Lélegzett, de nem mozgott, füle vadul zúgott, nézett, de nem látott mást, csak az utat, ahol szerelme eltűnt.
Egyszer csak egy kezet érzett a vállára nehezedni. Megfordult, és a cigányt látta maga előtt.
-Na mi van? Észhez tértél már?- kérdezte tőle az.
-Nem, Lucian- felelte Rosé-; most ment el az eszem.
-Na jó, én nem vagyok költő, és nem is értékelem ezeket a bonyolult szófordulatokat- morogta Lucian, aztán egy kis selyemzacskót vett elő a zsebéből.- Nesze, cimbora. Itt a mai kereseted.
Beledobta a zacskót Rosé markába. Súlyából ítélve eléggé tele volt. A párizsiak csak kis pénzeket szórnak, de legalább abból sokat. A fiatalember tehát elégedetten indult vissza a Csodák Udvarába, de út közben még megpróbálta kinyomozni, vajon hol lakhat a Madame.
Hogy mit fog tenni? Nem tudta azt még ő maga sem. De azt ne feledd, kedves olvasóm, hogy szerelemben és háborúban minden eszköz megengedett!
