1. fejezet

1.

Derihew Brewer gyilkos kedvében volt. Jó, jó, katonaként számítania kell az azonnali riadóra, de mégis a legszebb álmából ébresztették fel azon a reggelen. Elvégre, ki ne akarna egy csinos leányzóval hálni? Még ha csak álmában is...

Derry mindössze tizenhat éves volt akkor, 1429. július 17-én. Alig egy hónappal a születésnapja után járt. Azt sem volt kivel ünnepelnie, csak néhány jó barátjával a seregből. Apja rég meghalt, anyja prostituáltként dolgozott, ő maga meg gyakran kóborolt napokig az utcán. Élete volt a bajkeverés.

Hiába volt fiatal, és nem éppen a legmagasabb, alig öt és fél láb magas, de vállban széles, izmai olyanok voltak, akár az acél. Ahogy félmeztelenül kiugrott ágyából, pihés mellkasán fehér heg húzódott. Pontosabban a jobb mellén, a kulcscsontjától kezdve körül-belül hat centi hosszú heg. Pár évvel ezelőtt szerezte, mikor egy óriás méretű, dagadt, részeg fickótól lenyúlta az erszényét. Tökéletes terv volt az, csak hát az a részeg nem is volt olyan részeg, és azonnal a késével előrenyújtózva kezdett hadonászni maga körül. Amit Derrynek nem csak a mellkasa, de barna haja is csúnyán megbánt, ugyanis a kés leszelte a fél fejéről a hajat.

Arca hosszúkás volt, két, sötétbarna szeme mindig huncutul csillogott, ajkairól csak nagyon ritkán tűnt el a pimasz vigyor. Mindig volt egy csípős hozzáfűznivalója a dolgokhoz. Bár álla még nem pelyhedzett, mégsem merte senki megkérdőjelezni férfiasságát.

Bosszúsan kapta magára ingét, páncélját. Mivel azonban egyedül nem boldogult valami ügyesen, beszólította inasát. Hallerton gyorsan segített neki a páncél darabokkal, kicsit ki is fényesítette őket.

-Megtámadtak minket, Hallerton?- kérdezte angolul Derry. Az inas a fejét rázta, miközben odanyújtotta az övét gazdájának.- Nem? Akkor meg? Miért fújtak ébresztőt ilyenkor? Hatra van megbeszélve, nem ötre!

-Uram- szólalt meg alázattal az inas-, Henrik király egyik lovagja megérkezett.

-Igen, tudom, még tegnap este jött- dörmögte a fiatalember, mert fiúnak mégsem volt mondható.- York hercege, jól mondom? Nem úgy néz ki, mint aki bármire is használható. Vékony, alig van rajta hús, még izom sem nagyon.

-Már megbocsásson, uram, de Thomas barátja sem sokkal különb nála.

-Igaz- vigyorodott el Derry.- Bár, azt hiszem, ő mégis izmosabb kicsit.

Azzal elindult kifelé. Odakint sorakozót tartottak. Derihew beosont a többiek közé, nem is vették észre, hogy késett. Elfoglalta a helyét Thomas mellett, aki tényleg elég vékony volt, de annál izmosabb. Tipikus katona.

-Azt hittem, nem is jössz, Brewer- súgta neki Tom.

-Nincs akkora szerencséd, Woodchurch- vigyorgott a fiatalember, és megbökte barátját. A parancsnok, John Talbot éppen akkor ért oda, nem sokkal mögötte jött William de la Pole, vagy, Derry szerint inkább William of Pole, Suffolk lordja, aki azt a sereget irányította Orléans ostrománál, aminek Derihew és Tom is tagja volt. Mellette az az ifjú, tizennyolc éves lovag, akiről az imént beszéltek: York hercege, Richard Plantagenet.

-Uraim- szólalt meg Talbot parancsnok.- Mivel mind itt vannak, aminek természetesen örülök, elkezdem mondanivalómat. Mint tudják, Orléans-nál elég csúf vereséget szenvedtünk. A francia sereg tovább nyomul előre, még ma elérik a mezőt. Patay közel van, a városból is hívhatnak segítséget. Éppen ezért van szerencsénk sorainkban üdvözölni York hercegét, aki összesen kétszáz lovast hozott magával. Bár az esélyeink így is elég szegényesek, elvégre a francia sereg közel nyolcezer főt számlál, nekünk megvan az előnyünk, hogy itt vagytok ti- itt kitárta a karjait.- Ti, az én íjászaim, akiket ezúttal magam fogok vezényelni. Az angol íjászok felveszik a versenyt bármely francia számszeríjjal. Mögöttünk lesz John Fastolf és Hungerford is, valamint lord Suffolk is készen áll bevetni a tartalékát szükség esetén, bár belőlük vajmi kevés maradt Orléans ostroma után. York herceg maga vezeti majd lovasait a csatába. Értitek a feladatot? Ti lesztek az első sorunk, és egyben bástyáink is. Rajtatok áll, mennyi francia jut el élve a sorainkig, de ahogy titeket ismerlek, fiaim, csupán a fél sereg, vagy még annyi se!- megkeményítette a hangját, hogy nem csak az ő emberei, de még a fél tábor hallotta.- Az angol íjászoknak párja nincsen. És ti nem csak íjászok, de angolok is vagytok. Henrik király nevében ma meg kell nyernünk ezt az ütközetet!

Ezer torokból harsant fel az „Éljen a király!” kiáltás, és végigszáguldott szélvészként az egész táboron. Azonban az ünnepélyes pillanatot félbeszakította a riadókürt.

-Itt vannak- nyögött fel Talbot.- Uraim, csatasorba!

Azzal az egész tábor felbolydult, akár a méhkas. Mindenki a fegyveréért rohant, páncélok zörögtek, lovak nyerítettek, kitört a káosz. Mégis, bármekkora is volt a felfordulás, a végére egy komplett hadsereg állt össze. Egy háromezer fős sereg a nyolcezer francia ellen. Csekély esély. Nagyon.

Az íjászokat előre rendelték. El is indultak, a magas fű remek rejtekhelynek bizonyult. Derihew és Thomas olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy hunyorításból is meg tudták ítélni, mit akar a másik. Tökéletes összhangban mozogtak, azonban egyelőre nem volt rájuk szükség. Mindkét sereg mozdulatlanul állt a helyén. Ismerték Talbot technikáját, hagyja, hogy az ellenség támadjon először. Úgyis tudja, milyen hevesek ezek a piperkőc franciák, támadjanak csak ők először.

Meg is történt. Arthur de Richemont megindította embereit. Derry kidugta a fejét a fűből, és célzott. Pontos volt mozgó célpontra nézve is. Kivárta, míg kiszemeltje eléri a megfelelő távolságot, és elengedte a nyílvesszőt. Az száguldott, hasítva a levegőt, majd egyenesen belecsapódott a felcsapott sisakrostélyú lovag szemüregébe. Valószínű, hogy megbánta, hogy nem hajtotta le azt a rostélyt...

Véres küzdelem bontakozott ki. Folyt a piros, éltető folyadék, vörösre festette az egész mezőt. Lovak nyerítettek elhagyva, vagy éppen haldokolva, saját vérükben fuldokolva; emberek halálsikolya és csatakiáltása töltötte be a levegőt. Csattogtak a kardok és nyílvesszők a páncélokon, pajzsokon.

És az angol íjászok falát áttörték a franciák. Átkozott franciák! Derry akkor szokott rá a szitkozódásra, mikor katona lett. Most az összes szitokszót és istenverését elmondta ott magában, ahogy szakadatlanul lőtte a nyilakat, nem nézve, mennyi van hátra, azt sem, mennyit talál, hol és kit, csak lőtt. Elborította az agyát a vörös köd, különösen akkor, mikor egy előretörő francia lovag a pallosával mélyet vágott a combjába.

Csak akkor tért észhez, mikor nyúlt a tegezébe, és megmarkolta... a nagy semmit. Elfogyott minden nyila. Az angolok visszavonulót harsogtak. William de la Pole adta ki a parancsot. Mégis hol van Talbot?

-Thomas!- üvöltötte Derry, és megpróbált futva indulni vissza a táborba barátja után, aki már pár méterrel előtte járt. Csakhogy az a mély vágás a combján annyira vérzett, és nem kevésbé fájt, hogy három lépés után eltűnt a magas fűben, csak hangja hallatszott.

Mire feltápászkodott, már látta Thomas Woodchurch-öt visszafelé indulni érte. Azonban volt más is, ami megriasztotta. Egy francia lovas meghallotta a kiáltását, és visszafordult, egyenesen felé vágtatott, magasba tartva lándzsáját. Derry nagyot nyelt, de nem tudott mit tenni. Talán, ha időben vetődik el, megússza.

A lovas veszélyesen közeledett, már alig pár méterre volt, amikor hirtelen egy test felbukkant a nagy fűből, és lerántotta a lóról. Az állat megtorpant, forogva kereste gazdáját. Derihew elhűlve, sápadtan állt, mereven figyelte a pontot, ahol a lovas és támadója eltűntek a szeme elől. Megkönnyebbülésére Thomas emelkedett fel a földről egy elégedett vigyorral.

-Köszönöm- biccentett Derry. Egy ló állt meg mellette, mire ő gyorsan megfordult, és már emelte is a tőrét, noha egy karddal vagy lándzsával rendelkező támadó ellen semmit nem ért volna vele.

-Urak, nem hallottátok a visszavonulót?- kérdezte a lovas.

-Hallottuk mi azt, uram- vont vállat Woodchurch.- De nem fogom itt hagyni egy honfitársamat, aki ráadásul a barátom, és jelenleg sebesült.

-Láttam. Magam is segíteni jöttem, noha elkéstem- Derryhez fordult.- Szállj fel, bajtárs, lovon könnyebb dolgod lesz, mint gyalog.

-Ha az olyan egyszerű volna, cimbora- dünnyögte a fiatalember. A lovas felcsapta a sisakrostélyát, és Brewer majdnem hanyatt esett, mikor felismerte az ifjú York herceget.- Bocsáss meg, kegyelmes uram- hajtott fejet nyomban. A herceg odanyújtotta neki a kezét.

-Gyere, segítek- felhúzta Derryt maga elé a lóra, Thomasra nézett.- Ott a francia lova. Tudom, hogy nem a legjobb, de a táborig csak kibírja.

Megvárta, míg Tom felül az állatra, és egymás mellett vágtatva indultak vissza, az erdőben kerülve meg a francia sereget. Csakhogy Derry Brewert gyakran kellett megtámasztania Yorknak, hogy le ne essen a lóról, a vérveszteség és fájdalom együttes erővel szívták ki belőle lassan az életet.