Le premier baiser

Le premier baiser¹

Alexandre Dumas- Charny grófné c. regénye után

Szép, őszi nap volt az 1792-ben. A Charny-birtokon béke honolt. Messze Párizstól soha nem volt nagy a forrongás. A madarak még zengték himnuszaikat a fákon, bár a levelek már javában sárgultak.

A kastély folyosója persze nyüzsgött, mint rendesen ebéd után. Szolgák hada szelte át a szobákat, mellékajtókon jöttek, titkos folyosókon tűntek el, aztán a teljesen ellenkező irányból újra felbukkantak. Most azonban kétszer akkora volt a káosz, mint eddig bármikor. Hogy miért? A ház ura hazatér Párizsból az úrnővel együtt!

Hagyjuk hát magukra a sürgölődő szolgákat, és eredjünk inkább nyomába annak a kocsinak, mely éppen most robog ki Párizs kapuján. Egyszerű fogat, semmi cifrázás, még címer sincs rajta. No hiszen! Bolondság ilyen időben a párizsiak közé címeres, nemesi hintóval merészkedni. Nem egy olyan kékvérű nemesember akadt, akit a feldühödött nép kirángatott a kocsijából és szinte szó szerint széttépte.

A kocsiban egy jóképű férfi és egy gyönyörű nő ült. Mindketten az ablakon meredtek kifelé, bár fogták egymás kezét. A férfi olyan 35 éves forma lehetett, széles vállú, edzett, arányos termetű katonaember, és nem utolsó sorban: nemesi vér. Fekete haja egy szalaggal volt összefogva hátul, barna szeme az őszi nap melegét tükrözte vissza. Szabályosan vágott bajsza egészen bájossá tette halovány mosolyát.

A nő talán 29 ha lehetett, vagy még annyi sem. Sima arcát fénylő, barna haja hullámokban ölelte körbe, sötétkék szeme oly rejtelmes és mégis szép volt, akár a tenger. Gömbölyű vállát takarta ugyan a ruha, azonban szép formájú nyakát látni engedte a mély dekoltázs. Apró, fehér keze szinte eltűnt a mellette ülő férfié alatt, arcáról mégis olyan öröm sugárzott, hogy ha bárki meglátta volna, azt mondja: „Nem is lehet nála boldogabb, ráírták az arcára!”.

Sebesen haladt a kocsi, gyorsan megtették az utat, pedig sok pihenőt tartottak. A szolgák már az udvaron várták őket, s mosollyal fogadták gazdáikat, jóllehet, úrnőjüket eddig csupán egyszer látták. A férfi fürgén kiugrott a kocsiból, hogy zöld bársonykabátja csak lebegett utána, aztán lesegítette feleségét. A szolgahad meghajolt.

-La douceur du foyer²!- sóhajtotta boldogan az úr, amint mélyen beszívta a friss őszi szellő illatát. Felesége mosolyogva figyelte.- Jöjj, Andrée, talán már elfeledted, merre is van a szobád- fordult a nőhöz a férje, és karját nyújtotta neki.

Andrée, mert hiszen ő volt az, örömmel karolt bele a férfiúba, aki méltóságteljes léptekkel vezette végig a házon. Nyilván kitalálta már a kedves olvasó is, s ha mégsem, hát most elmondom, hogy ki volt az a férfiú: Olivier de Charny gróf.

Megvacsoráztak, s mivel a nap még későn szállt le, hát kimentek sétálni egyet a közeli fasor alá. Halkan beszélgettek, emlékeket idéztek egy hajdani nagy királyról, kinek utódai annyira magukra haragították Párizs és egész Franciaország népét, hogy megbomlott a béke. Pár gondolattal megtisztelték az elhunytakat is mind: Andrée de Taverney kisasszony (avagy most már inkább asszony) édesatyját, Isidore és Georges de Charny lovagokat, kik egy olyan asszony védelmében haltak meg, kinek végzete mégis a guillotine lett.

Hűlni kezdett a levegő, Andrée közelebb húzódott Olivierhez. A férfi aggódó tekintettel pillantott rá.

-Fázol?- kérdezte lágy, mégis határozott hangon.- Egy szavadba kerül, és visszamegyünk.

-Ó, nem, Olivier, most olyan jól esik itt sétálni- mosolygott a hölgy, ám valami hirtelen elvonta a figyelmét. Aztán egyszer csak megállt, de olyan hirtelen, hogy Olivier elképzelni sem tudta, mi lelte.

-Mi baj?- kérdezte. Andrée csendre intette, aztán ujjával a fasor vége felé mutatott. Egy őzbak állt előttük méltóságteljes tartással, és egyenesen őket figyelte. A fiatalasszony csodálattal nézte a nemes állatot, ám mikor találkozott a tekintete a jószágéval, megborzongott. Ismerős volt neki az a határozott, mégis kedves barna szem. Nem az Olivieré, az más... Az mindenkiétől fényesebb. Nem. Kereste a választ, legmélyebb emlékeit vette elő, hogy rátaláljon arra az illetőre, akinek a szeme most rámeredt. De bárhogy erőltette is, nem talált rá a megoldásra.

Párjára emelte a tekintetét, aki sápadtan, nyitott szájjal, remegő kézzel és ajakkal állt mellette. A lenyugvó nap fénye egy könnycseppet csillantott meg az arcán.

-Isidore- suttogta a férfi. Az őzbak lehajtotta a fejét, mintha csak helyeselne, vagy üdvözölné őket, aztán úgy tovaszökellt, hogy Andrée egy pillanatig kételkedett abban, hogy a valóságot látta. Szó nélkül indultak el vissza a ház felé.

-Andrée- szólalt meg félúton Olivier-, mit gondol, megérdemelte az az asszony, hogy annyi nemes szív ontotta vérét érte?

-A végzetét sehogy sem kerülhette el- felelte kitérően a nő, s férje látta szemében előkerülni a sötét féltékenységet, melyet Marie Antoinette királyné emléke támasztott benne. Elé lépett, megfogta a kezét, és mellkasához szorította.

-Tudom, mire gondolsz- mondta, és mélyen felesége szemébe nézett.- Megértem, hogy rossz emléket idéz fel benned még a neve is. De nem vagyok-e itt neked? Nem vagyok-e melletted? Nem szeretlek-e téged?

-Az utolsó kérdésedre igazán csak te tudhatod a választ, Olivier- suttogta a fiatalasszony. Olivier szemében furcsa fény csillant.

-De most megtudod te is- azzal hitvese ajkaira hajolt és olyan lágyan csókolta meg, hogy éppen hogy megérintette szájával. Andrée szeme tágra nyílt meglepetésében, de nem húzódott el.

-Je t'aime³- súgta Olivier. A nő nem szólt egy árva szót sem, csak mosolygott, s örömtől ragyogó arccal vetette magát a férje nyakába.

-Moi aussi, Olivier⁴- sóhajtotta Andrée, és ebben a sóhajban benne volt minden boldogsága. Elsétáltak a kastély kapujáig, ott aztán az egykori tengerészhadnagy gondolt egyet, ölébe kapta kedvesét, és egészen a hálószoba küszöbéig vitte.