6

Csak egy ölelés

Egész jól haladtunk a keringővel, csak annyi volt a probléma, hogy valahányszor hazaestem a próbák után, semmi kedvem nem volt a tanuláshoz. Teljesen feltöltődtem energiával, pont azért nem bírtam rávenni magam, hogy leüljek, és elkezdjem tanulni az anyagot.

Fél öt volt, mikor hazaértem, farkas éhesen, ugyanis én nem hordtam suliba kaját, úgysem tudtam volna befejezni egyszerre, megszakítva meg nem jó. Anyám persze feküdt az ágyon, és nézte azt a török sorozatot, amire annyira ráfüggött az utóbbi időben.

-Csókolom!- köszöntem be kicsit tréfásan. Legalábbis annak idején, mikor ezt elkezdtem, még az volt. Azóta már lehet, hogy inkább megszokás. Sőt, egyfajta követelmény. A családi elhidegülés jele, amikor már a saját anyádnak is úgy köszönsz, mint mondjuk egy idegen felnőttnek. Még a cipőt sem volt időm letenni, csak a táskám dobtam le magamról, mikor meghallottam a hangját.

-Ott van a szemét az ajtónál, ki kéne vinni- lassan kezdett bennem felmenni a pumpa. Másfél órája itthon van, és nem bírta rávenni magát, hogy kimenjen vele a kukához?!

-Hazajöhetnék?!- hördültem fel az ajtóban. Igen, szokásom volt megkérdezni, hátha egyszer leesik neki, de hát... hiába küszködtem. Ezúttal nem is válaszolt, csak meredt tovább a tévére. Na, nem mintha elfordította volna a fejét egy pillanatra is, hogy rám nézzen... Köszönni meg ugyebár minek. És nem azért, mert a „csókolomot” használtam. Nem számított, mit mondtam, ő nekem nem köszönt.

A könnyeimmel küszködve vittem ki a szemetet. Tudom én, nem nagy távolság, meg hogy ennyit már igazán kibírhatnék, de könyörgöm! Otthon volt már elég sok ideje, és el nem tudom képzelni, mit csinált, ami miatt nem volt ideje kihozni ezt. Mert nem tartott volna sokkal tovább neki sem. Főzni nem főzött, mert kaja nem volt, s porszívózva, se felmosva. Semmi! De hát meg kell érteni, ő elfáradt a nyolc órás munkaidejében, mert hát azt a szabászgépet fogni meg tolni meg a franc tudja még, hogy mit csinál vele, az nem egy könnyű munka.

Az persze eszébe sem jut, hogy nyolcszor negyvenöt percben nekem oda kell figyelnem az iskolában. Na jó, csak hét, mert hát a tesi az semmi, de a lényeg ugyanott van. Nem fizikailag megterhelő az iskola, legalábbis javarészt nem, hanem szellemileg! Ha legalább csak egy tantárgyból kéne figyelni, azt mondanám, rendben, de basszus, folyamatosan váltakoznak a tantárgyak. Egyszer egy humán, mert irodalom, aztán egy reál, mert kémia... Az már más dolog, hogy a suli két épületből áll, és azok között kell folyamatosan szaladgálnunk a tíz kilós táskával a hátunkon.

Az nem számít fáradságnak, hogy megpróbálod fejben összerakni, rendszerezni azokat a mondatokat, amiket a tanárok hablatyolnak, összekevernek, félbehagynak. Mert sokan nem fejezik be a mondatot, hogy fegyelmezni tudjanak, vagy elhadarják, és a háromnegyedéből csak pár szót értesz meg, amivel semmire nem mész. Az nem megerőltető munka, hogy a fél napot majdnem az iskolában töltöd, és mikor hazajössz, azzal a tudattal érkezel haza, hogy alig van szabadidőd, mert a lefekvésig hátralévő óráidból, ami legfeljebb négy óra, kettőt a tananyagra cseszel el. Ez mind nem megerőltető, csak az, hogy napi nyolc órában lent vagy a munkahelyeden és vagy szabsz vagy varrsz, és ha hazajöttél már nem kell semmit csinálnod... Ez persze nehéz munka.

Ez egy hétfői nap volt, és már elegem volt mindenkiből. Jó lesz ez a hét is. Az is kész szégyen volt, amit a próbán leműveltem. Csodálom, hogy Bertalan még így is hajlandó velem táncolni... Hogy mi történt? Hát, elmondom.

Már rég bent voltunk a teremben néhányan, én, Gréta és Hunor. Elmaradt az angolunk, úgyhogy hamar odaértünk. Tanár úrnak még órája volt. Nem igazi óra, csak helyettesíteni írták ki valamelyik osztályba, ahol az illetékes épp hiányzott, szóval ő még nem volt a közelben sem.

-Na és milyen Olasszal táncolni?- kérdezte olyan hangsúllyal a lány, amiből rögtön leszűrtem, hogy bármit is válaszolok, ebből jól nem jöhetek ki.

-Hát...- vontam meg a vállam, és igyekeztem közömbösen válaszolni, de éreztem, hogy belepirulok. Franc a fejembe! Mindig túl könnyen jöttem zavarba, főleg, ha ilyen bensőségesebb dolgokat kérdeztek.- Jobb, mint egyedül.

-Aha!- kacagott fel Gréta.- Szóval bejön neked!

-Nem!- kiáltottam hevesen tiltakozva... Talán túl hevesen is.- Egyáltalán nem erről van szó!

-Persze. Le sem tagadhatnád!- vigyorgott bele a képembe.- Hiszen totál elpirultál!

-Gyerekesebb már nem is lehetnél- motyogtam az orrom alatt, s elfordultam inkább. Elővettem a telefonom, és tök értelmetlenül elkezdtem nézelődni a Facebookomban. Mindig ezt csináltam, ha valakivel nem akartam foglalkozni. A jó öreg telefon jó barát. Sőt, volt már olyan alkalom is, hogy elkezdtem az erősebb Wifiért nyújtogatni a kezem, aztán fel is álltam, és elsétáltam, csak hogy messzebb kerüljek egy nem kívánatos személytől.

Most inkább nem kezdtem el sétálni, csak gubbasztottam ott, néha megnéztem egy-egy posztot, aztán húztam tovább, mígnem egyszer csak megrezzent a telefon. Úgy megijedtem, majdnem kiejtettem a kezemből! Egy ismerősnek jelölés. Ráböktem az ujjammal. Titkon mindig reméltem, hogy majd egy jóképű srác lesz, aki aztán elkezd beszélgetni velem, majd találkozunk, és kialakul a nagy szerelem... Mindig túl romantikus voltam.

Ezúttal viszont nagyot nem csalódtam. Sőt, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, mindenki meghallotta. Olasz Bertalan volt, akire a jóképű jelző aztán tökéletesen illik, csak hát... vele nem fogok majd eljárni sétálni, meg moziba, meg ide-oda, hogy aztán egy romantikus estén, sétálva a nyári holdfényben megvallja nekem, hogy én vagyok élete szerelme.

Hanem azért a biztonság kedvéért megnéztem a profilját. Sokszor találkoztam már kamu profilokkal, mi van, ha ez is az? Leellenőrizzük. Ha eddig nem találtam volna elég helyesnek a tanár urat, akkor azoktól a képektől, amiket fent találtam, bizonyára rögtön változott volna a véleményem. Tíz fotóból kilencen félmeztelenül volt, de nem is ez volt a lényeg... vagyis nem csak ez. Az a ragyogó, napfényes mosoly, amit olyan sokszor láttunk, majdnem mindegyiken ott ragyogott!

Épp a profilképét néztem meg jobban, ahol valami szállodában lehetett, amikor...

-Nocsak, nocsak!- hallottam meg Gréta hangját a fejem fölül. Képes volt felmászni a bordásfalra, csak hogy megnézze, mit csinálok?!- Kit látnak szemeim! És még azt mondja, hogy nem jön be neki a tanár úr!

-Ez... ez nem az, aminek gondolod!- mentegettem magam.- Csak bejelölt, és gondoltam megnézem, nem kamu-e...

-Ennél azért jobb kifogást is kitalálhatnál- kacagott fel a maga nyerítős hangján.- Még hogy ő jelölt be téged!

-Jön!- hallottuk Hunor hangját, aki nyugodtan sétált el felénk az ajtótól, mintha semmi nagy dolog nem történt volna, míg a csaj vigyorogva, én pedig ajkamba harapva vártam, hogy mi lesz. Nem is Bertalan jött, hanem Hajni, meg még néhány keringős. Már kezdtünk volna, mikor Olasz még nem volt sehol.

-Bertalan nem jön?- kérdezte Hajni rám pillantva, amitől én megint csak elpirultam.

-Hát... izé... nem szólt, hogy ne tudna jönni... biztos csak késik- hadartam el.

-Igen, biztos csak késik!- hallatszott Gréta ironizáló hangja mögülem. Nem tudtam elképzelni, hogy hihette, hogy tanár úr képes lett volna egy hétig eljárni minden próbára, hogy aztán egyszer csak szó nélkül cserbenhagyjon! Én nem tudtam elhinni. Vagy csak nem akartam.

-Elnézést a késésért!- visszhangzott hirtelen a tornateremben az a mély hang, amire én máris szétterülő mosollyal kaptam fel a fejem. Akkora megkönnyebbülés volt, hogy nem az lett, amire Gréta gyanakodott! Nem tudtam megállni, hogy hátra ne pillantsak a hárpiára, akinek javában villogni kezdett a szeme. Azt sem hallottam, hogy mit mondott Bertalan, miért késett csak örültem, hogy megjelent. Kis híján a nyakába is ugrottam, mikor elém lépett.

-Már azt hittem, nem jön- suttogtam neki, és bár haragosnak akartam tűnni, éreztem, hogy inkább kacérra sikerült ez a megszólalás.

-Volt egy kis dolgom- megint hiányzott az arcáról a mosoly, sőt, inkább szomorú szemekkel nézett rám, akár egy kivert kutyus az út szélén. Kedvem lett volna megölelni, megszorongatni kicsit, hátha attól jobb kedvre derül. De nem tehettem.

A próba végén először táncoltuk el a már meglévő részt zenére. Jól ment, szerencsére, bár kissé még mindig zavarba jöttem, amikor meg kellett simítanom a tanár úr arcát. Kezdjük ott, hogy alig nyúltam föl hozzá, és... nos, nem is én lettem volna, ha nem vesztem el az egyensúlyom. Előrébb lépni nem akartam, mert ott már az ő lába volt, és semmiképp sem akartam megtaposni... Főleg azért nem, mert bakancs volt rajtam, amiben az a hatvanöt kiló elég fájdalmas tud lenni. Szóval mivel lépni nem állt szándékomban, maradt az, hogy előredűltem. Mellem egyenesen az övének préselődött, jobb kezem, amivel az arcát kellett megsimítanom, gyorsan a nyakára csúsztattam, hogy meg tudjam egy kicsit tartani magam.

Azonnal éreztem, hogy mindkét nagy tenyere a derekamra simul, és úgy segít ismét rendesen talpra állni, de már késő volt. Hajni megállította a zenét, és mindenki minket nézett.

-Minden rendben?- kérdezte az oktatónk, mire én bólintottam. Lángban égett az arcom, nem mertem felnézni sem tanár úrra, sem a többiekre. Tudtam jól, hogy hogy néznek rám. Vagyis... azt nem tudtam, hogy Bertalan hogy néz rám, csak azt éreztem, hogy mélyen szívta be a levegőt, mikor hozzásimultam, s keze szorítása is kicsit mintha erősebb lett volna. De ennyi. A többiek meg... hát azokat inkább hagyjuk.

Ahogy végeztünk, és Hajni elmondta, hogy próbáljuk meg otthon is gyakorolni a lépéseket egyedül, hogy a következő próbára már nagyon folyamatosan menjen és haladhassunk tovább, mindenki ment összepakolni. Csak annyi volt a probléma, hogy az én táskám és tornazsákom még mindig a Grétáé mellett volt.

-Na, halljam, jó teste van?- kérdezett rá rögtön, ahogy odaértem mellé, kicsit még oldalba is bökött.- Jó érzés volt hozzádörgölőzni?

-Fejezd be- löktem el ingerülten a kezét. Már akkor kezdett fojtogatni a sírás.- És különben is, neked mi közöd hozzá? Tudtommal van pasid- aztán gyorsan kiszaladt a számon egy halk káromkodás is, mert sehol nem találtam a bérletem. Na, ha azt is elhagytam, az kurva nagy gáz! Abban volt mindenem, a személyim, lakcímkártyám, minden ilyen iratom... De tuti, hogy beraktam, a táskából meg nem eshetett ki!

A nagy keresgélés közepette észre sem vettem, hogy már mindenki elment. Mire megtaláltam a bérletem két füzet közé szorulva, a takarítónő is bent volt, s elkezdte felmosni a padlót. Gyorsan összeszedtem magam, megigazítottam a kabátom, és siettem kifelé. Aztán még a tornateremhez vezető folyosón rápillantottam a telefonomra. 16:07. Két perce ment el a busz.

-Ó, hogy az a rohadt kurva élet!- nyögtem fel, idegesen dugva vissza a zsebembe a telefont.

-Kelemen!- hallottam meg közvetlenül magam mögött azt a bizonyos morgós hangot. Na, még az kell, hogy leszidjon! Tuti, belököm az öltözőbe, ha nekifog. Dühösen fordultam felé, de akkora lendülettel, hogy a körívben repülő tornazsákom elől hátra kellett lépnie. Láttam, ahogy elnyílnak ajkai, és felszökik a szemöldöke a homloka közepére.- Mi a baj?

-Úgy érti, azon kívül, hogy lekéstem a buszom, a legközelebbi csak fél ötkor jön, amivel hat órára érek haza, halok éhen, és még tanulnom kell holnapra, mert kémiából témazárót írunk?- soroltam neki, s hallottam, hogy egyre inkább rekedtté válik a hangom.

-Nyugodj meg- tette a vállamra a kezét, mire teljesen lefagytam, és csak meredtem rá, szerintem még mindig gyilkos tekintettel.- Gyere, hazaviszlek.

Azzal könnyedén megfordított, és finoman tolni kezdett maga előtt. Akkor sem tudtam volna ellenkezni, ha akartam volna, de hogy őszinte legyek, nem is akartam. Valahogy... tényleg sikerült megnyugodnom. Nem értem, hogy lehetett rám ilyen hatással, pedig látszott rajta, hogy most ő sincs a legfényesebb hangulatban. Mondjuk, az is igaz, hogy nem őrjöngött úgy, mint én.

-A cuccod bedobhatod a csomagtartóba- közölte velem megállva a fekete cadillac mellett.

-Áh, köszönöm, de... elfér ez az ölemben is- legyintettem, mire ő csak megvonta a vállát, és beült. Hát, annyira ez nem volt lovagias, de banyek, mit akarok én?! Nem hogy örülnék, hogy hazavisz, és így picit emberibb időben otthon leszek! Gyorsan behuppantam mellé az ülésre.

-Szóval, merre?- kérdezte rám pillantva, miközben bekötődtem. Igyekeztem érthetően elmagyarázni neki, hogy hol tud a legegyszerűbben kikeveredni a városból, hogy onnan az úton már csak egyenesen kelljen mennie javarészt. Laza tíz perces út a világ legjobb pasijával egy rohadt menő kocsiban! Meghaltam már, vagy csak most fogok?...

Inkább az ablakon néztem kifelé, hogy ne őt bámuljam, amikor a megszólaló zenéből rájöttem, hogy benyomta a rádiót. Ahogy a szemem sarkából odapillantottam, láttam, hogy USB-re van állítva, s egy töltény alakú pen drive van bedugva.

-Menő- szaladt ki a számon, mire ő végre elmosolyodott.

-Remélem, nem zavar?...- kérdezte rám pillantva.

-Az attól függ, hogy mit hallgat.

-Sz.

-Tessék?- néztem rá értetlenül.

-Nos, tudod, a magyar nyelv megkülönböztet tegezést és magázást, és...- kezdte el magyarázni, de a nevetésem belefojtotta a szót.

-Igaz!- mondtam.- Szóval attól függ, hogy mit hallgatsz.

-Metalt- kikerekedett a szemem, úgy néztem rá.- Sok egyéb közt azt is- tette hozzá kuncogva a reakciómon.

-Hát, lássuk! Vagyis inkább halljuk!- mondtam. Egy Leander Kills számot tett be, amit én még nem ismertem. Nem rég kezdtem csak el akkor őket hallgatni, szóval még sok számuk idegen volt, de tetszett. Csak egy volt a baj: olyan későn indította el, hogy mire vége lett, haza is értünk.

-Köszönöm a fuvart- mondtam neki egy mosoly kíséretében, aztán kikecmeregtem. Még mielőtt bezártam az ajtót, visszadugtam a fejem.- És további szép napot!

-Neked is. Szia- biccentett, de mosolya már jelentősen leenyhült. Bezártam az ajtót, és felsiettem a lépcsőkön. Furcsa mód nem hallottam elhajtani, még akkor sem, mikor kinyitottam a lépcsőház ajtaját. Valósággal éreztem magamon a tekintetét. A lépcsőházból még visszanéztem egyszer, s akkor is ott állt a kocsi, de ha jól láttam, Olasz telefonált, úgyhogy azért nem indult el. Ez némileg fájt azért... nem miattam maradt, csak nem akart telefonnal a kezében vezetni. De már megint hol járt az eszem, hogy képes voltam azt hinni, hogy miattam maradt?!

Nos tehát ez volt, délután, ezért voltam már a hazaérkezésemkor olyan állapotban, amilyenben, és ezért akadtam ki anyámon. Könnyes szemmel, a szemetes vödörrel a kezemben indultam el a kuka felé, mélyen leszegett fejjel, hogy senki se láthassa az arcom. Közben folyamatosan peregtek a szitkok a számból. Amikor beleborítottam a szemetet a kukába, a vödörnek még a füle is letört.

Csak álltam a kuka mellett öt percig, könnyezve, a hűvös levegőt kapkodva, és hol bele néztem, hol a kezemben tartott vödörre. Nincs az a pénz, hogy én azt onnan kiszedjem! Ennyire mélyre nem süllyedek! A lehető leglassabb járásom elővéve indultam vissza a házba, próbálva magam megnyugtatni, mikor a sarkon valakinek nekimentem. Na fasza...! Gyorsan félreugrottam, s lehajtott fejem fel nem emelve hadartam el egy bocsánatot.

-Mi baj van?- kérdezte Olasz, mire én ámulva kaptam fel a fejem.

-Maga... izé.. te...- törölgettem az arcom mindenütt.- Hogy kerülsz ide?

-Kaptam egy hívást, amit muszáj volt rendeznem, úgyhogy addig nem indultam el- magyarázta.- De veled mi van?- suttogva hozzátette:- Miért sírsz?

-Azt hosszú elmondani...- sóhajtottam, és megint visszaejtettem a fejem a mellkasomra, hogy a bakancsom orrát bámuljam. S akkor megtörtént. Megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam. Azt vártam, hogy faggatni fog, vagy hogy egyszerűen elbúcsúzik, és ott hagy. Ehelyett éreztem, hogy két izmos kar simul a hátamra, húz magához, amíg arcom a mellkasának nem nyomódik.

Sosem ölelt még át senki, ha bajom volt. Mindig egyedül küszködtem, vagy kisírtam magam, vagy nem, de olyan még nem volt, hogy valakihez odabújhattam volna. Kitört belőlem a zokogás, és ezzel egy időben a szél is feltámadt, úgyhogy szorosabban bújtam Bertalanhoz, megmarkolva a bőrkabátját is. Mikor lenyugodtam, adott egy zsebkendőt is, hogy kifújjam az orrom.

-Köszönöm- mondtam még kisírt szemmel. Erre ő lassan odanyúlt, és mintha egy félénk nyuszit simogatna, finoman lesimította az ott maradt könnycseppeket az arcomról.

-Csak egy ölelés- válaszolta enyhén elmosolyodva, de úgy rémlett, mintha az ő arcán is láttam volna egy könnycseppet megcsillanni.