5. fejezet

Részlet Iliana Fioro naplójából

A húgok sorsa

Iliana Fioro a nevem. Csupán a huszadik évem porát rúgom, de talán többet tudok sok idősnél.

Egy éve nehezedik ránk Rindír önkényuralma. Apja halála után egy kissé nyugalom állt be a városban, pontosabban akkor még tudta csendben intézni kicsapongásait. Az első fél évben még senki sem gondolta volna rossz uralkodónak. Igyekezett hatalmát kiterjeszteni az egész országra, a belső konfliktusokat elcsitította, és helytállt az ogrékkal szemben is.

Ám a második fél már romlásba hanyatlott. Sikereitől elvakultan irányított, ráadásul vágyának sem tudott már gátat szabni. Meghágott szinte minden nőt, aki sötétedés után az utcára merészkedett. Én éppen ezért ki sem dugtam az orrom.

Fölöttébb visszahúzódó lány vagyok, Rindírt még nem is láttam, csak valamikor gyerekkoromban. És akkor még ő is gyerek volt... Bár, most, hogy ilyen lett nem is nagyon szeretnék vele találkozni. Egyesek szerint gyönyörű hamuszőke hajam van, zöld szemem, és bájos testalkatom. Alacsony vagyok, de kecsesen karcsú. Kopognak.

…

Na igen, nem volt időm ecsetelni, hogy van egy bátyám, Anjelros. Elég hibásan van elnevezve (nevének jelentése angyal, angyaltól származó)... Magas, úgy 180 rok, embereknél az 180 centi, hullámos, sötétszőke haja van, és sötétkék szeme. Ez a bukott angyal volt most nálam.

Tudniillik, Anjelros az, akinek a városban, sőt talán az országban a legkevésbé tetszik Rindír uralma. Lázadást szít, ahol csak tud. Vagyis szítana, ha meghallgatásra találna bárhol is. Most azonban így rontott be a szobámba:

-Iliana, Iliana!

-Neked is szép napot, bátyám- mondtam hűvösen. Nem igazán zavarta meg, talán észre sem vette, pörgött tovább a nyelve, mintha egy lejátszót hallgatnék.

-Köztudott, hogy te varrsz a legszebben a városban. Most, hogy végre lángra kaptak a szikrák, elkezdhetünk készülődni! Néhány elbocsátott, fiatal katona, néhány diák, néhány munkás kitesz egy egész sereget. Iliana, kérlek téged a város, a nép, az ország nevében, hogy varrd meg a forradalom zászlaját!

-Anjelros, megbolondultál?- kérdeztem. Szemében ijesztő tűz lángolt.- Hogy varrhatnám én meg a zászlótokat, ha egyszer azt sem tudom, hogy nézzen ki?

-Azt majd megbeszéljük, most csak felelj: megvarrod?

-Mi ez, parancs?- szegtem fel az orrom.

-Kérelem, az országért!

-És mi lesz, ha megvarrom az ostoba zászlótokat? Odaáll ötven ember ötezer elé, lobogót lengetve, szavakat kiáltozva, hogy lelőjék őket a fenébe? És ennek az ötvennek te akarsz lenni az élén?

-Ne félts már ennyire, Gilea szerelmére!- tört ki ő is.- Komolyan mondom, mintha anyát hallanám! És? Mi van akkor, ha ötven ember meghal? Lesz új harc még, addig amíg zsarnokság lesz, mindig lesz olyan, aki harcol ellene! Az én időm most jött el, Iliana, ne akard megakadályozni azt, amit nem tudsz.

-Jól van akkor menj innen, mielőtt annyira felidegesítesz, hogy kidoblak az ablakon!

-De szerencse, hogy nem emeletes ez a ház!- szólt nevetve és azzal a lendülettel, amivel jött, ki is ment. Én pedig nekiálltam a zászló méreteit számolgatni. Igen, megcsinálom neki, hadd játsszon, aztán ha kap egy-két golyót vagy nyilat a karjába, rájön, hogy nem olyan jó játék ez... Azóta eltelt fél óra, és úgy hallom, hogy éppen most jön vissza. Bizonyára hozza az anyagot.