4. fejezet

Jöhet még valami?

Igen, igen, hallgathattam a fejmosást aznap, s azután is. Nem volt olyan nap, hogy ne vetette volna a szememre, hogy mit tettem. Hiába magyarázkodtam drága apámnak, hogy meg akart ölni, meg egyebek; nem hitte el.

-Csak le akarod rázni magadról, hogy nem tetszett, és nem voltál hajlandó engedelmeskedni nekem!- felelte minden alkalommal.

Egyszer az ilyen feleletével annyira felidegesített, hogy azt hittem, ott helyben megfojtom. Szerencse, hogy édesanyám bent volt a teremben, és megnyugtatott. Legalább ő mellettem állt. A palotába kellett költöznöm, a helyemre más kapitányt jelöltek ki, én már csak a királyi sereg vezére lehettem. Micsoda kitüntetés, mondhatnád. Tudod, a látszat néha erősen csal! A királyi sereg kapitánya csak akkor volt igazi kapitány, ha a király kivételesen kihagyta a csatát. Sajna, ez elég ritkán fordult elő. Ez van.

Egy nap, éppen naplómat írtam, annak a bizonyos előző mondatnak a végére tettem tulajdonképpen a pontot, dördülést hallottam, aztán megremegett a torony. Magamra kaptam mellényem és kirohantam a várfalra.

Tüzérségünk helyén, ágyúik mellett sorakoztak mind, a puskások, íjászok is elfoglalták helyeiket.

-Mi történt?- kérdeztem lihegve az egyik íjászt, kit gyerekkoromtól ismerek. Erre ő csak fejével intett a falon túlra.

-Nézz ki- igen, ő tegezhetett. Hát kinéztem, s bizony elsápadtam. Nem voltam öreg, 25 éves fejjel, nem is láthattam, tapasztalhattam annyit, mint apám, éppen ezért volt ijesztő számomra a látvány, mely elém tárult.

Az eddig gyönyörű, zöld mezőt most fekete páncélok borították be, konkrétan egy fűcsomó nem sok, annyit nem láttam. Nagy testű lények, kövérek, de izmosak. Sisakjukon érdekes, zöld jelölés. Szerencsére, jól megtanultam a leckéket kiskoromban, tudtam, hogy egy ogre sereg áll előttem. Bölényeken ült a csapat fele, s a vezéré, aki már tudom, hogy a király volt, zöldre volt festve.

Szaladtam is apámért, hogy figyelmeztessem. Még a lépcsőn összefutottunk. Magával hívott, egyenesen a fal tetejére. Amikor felegyenesedve, tiszta hangon odakiáltott az ogre vezérnek, olyan méltóságteljes volt, hogy ismét örülni kezdtem, hogy ő az apám. Feltámadt bennem a gyermeki rajongás.

-Nergrog!- zengett apám hangja a csendben.- Rég láttunk, öreg harcos. Csak nem egy újabb vereségért jöttél?

-Tünde- morogta válaszként Nergrog, az ogre király, apámat még a nevén szólításra sem méltatva- Azt hiszed, hogy ezúttal is győzöl? Akkor még nem tudtam, amit most tudok!- és intett a háta mögé. Két lovas léptetett elő mögüle, mindkettőn tünde páncél. Felismertem őket: Nola volt és az apja!

-Igen? Hát lássuk, mire mész a tudásoddal!- kiáltotta haragosan apám, s mire az ogre sereg egyet mozdulhatott volna, minden ágyúnk elsült, megszaggatta a sereg szabályos vonalait. Egyvalamire azonban nem számítottunk: az ellenség hajítógépeket állított fel, szinte másodpercek alatt, és akkora köveket lőttek ránk, amik 2 méter átmérőjű lukakat ütöttek a várfalban.

-Gyerünk fiúk!- kiáltottam.- Csak napnyugtáig tartsunk ki, este abba kell hagyniuk a támadást, akkor rájuk rontunk!- és magam ugrottam az egyik réshez, hogy megvédjem a behatolóktól a várat. Nyomban csatlakoztak hozzám minimum négyen. Vakmerő vagyok, mondhatjátok. Nos, igen, de talán ez a vakmerőség okozza, hogy még élek. Apám a várfalakon maradt.

Így telt el a nap. Fél seregünk oda lett, ám az ogréknak nagyobbak voltak a veszteségei. Katonáink ünnepeltek. Én és apám nekiálltunk egy ütőképes csapatot szervezni. Nem kellett több ember 50-nél. Hamar össze is gyűlt. Megfigyeltem mindent alaposan a hajítógépek körül:

Két-két ogre őrzi mindegyiket. Elég messze vannak egymástól, hogy ne jelentsenek gondot, csendben elintézi őket két ember. Összesen három ilyen gép van, a két legügyesebb lopakodót választottuk az őrök eltüntetésére. Mi a jelükre vártunk a fal árnyékos részén.

Hamar végeztek, ekkor mi csendben odalopóztunk, és meg kell mondanom, hogy ezen a két emberen múlt mindenünk, ugyanis az eredményes lopakodás miatt semmi páncélt nem vettünk fel, csak kardunk volt nálunk, illetve néhányaknál pisztoly vagy íj. Meg voltak még töltve. Megcéloztuk hát Nergrog és főkapitányainak sátrait, és lőttünk. Az összes sátor a földdel vált egyenlővé, azonban csak a két főkapitányi sátorból hangzott fel őrült ordítás.

Az ogrék egy pillanat alatt felébredtek, és véres harcba keveredtünk. Én azonban gyanakodni kezdtem: nem lehet igaz, hogy ne ordított volna fel a király... Megnéztem a sátort apámmal, nem volt ott senki.

-Üres!- mondtam meglepetten.

-Hát bizony, üres!- hallottam egy mély, morgó hangot magam mögött, és éreztem a hideg pengét a hátamon.

-Nergrog...- vicsorított apám. Fogságba estünk. Az erdő fáihoz kötöztek bennünket. Kegyetlen büntetést szabtak ki ránk, mondhatom.

Végig kellett néznem, ahogy apámnak mindkét szemét kiszúrják, valamint száját egészen a füléig felhasítják. Borzalmas volt, és ezzel csak bemelegítettek. Nola ott állt, és életben tartotta apámat, na nem éppen jóságból, csak azért, hogy hosszabbá tegye szenvedését. Szegény apámnak felvágták hasát, hagyták, hogy belei kibuggyanjanak a sebből... Vérben úszott, de mégsem ordított.

Ekkor azonban Nola apja odaállt elé, szeme feketén izzani kezdett, kezét kinyújtotta a haldokló felé, és azt mondta:

-Légy átkozott, álnok király, ki esküt szegtél. Légy átkozott tizenharmad-íziglen, hogy sose szabadulj meg vágyadtól a női test iránt! És talán már ma meghalsz, fiad élni fog, s lesz neki még utóda! Micsoda pocsék király lesz belőle, ha nem fog tudni uralkodni legfőbb vágyán!- gonosz kacaj tört fel torkából. Nergrog eddig vigyorogva figyelt, most apámhoz lépett, és egyetlen kardcsapással fejét vette.

Elvesztettem minden reményemet. Aztán megláttam néhány árnyékot a fák között. Felismerni véltem Tolomirt, azt az íjászt, akit a falon is megszólítottam. Felcsillant a szemem, s fejem inkább lehajtottam, csak hogy az ogrék ne láthassák a reményt rajtam.

Az apám meghalt ugyan, de hű katonáim kiszabadítottak, s bár a vezéreket nem sikerült megölnünk, legalább élve visszatértünk. Igaz, hogy a karomon átment egy lándzsa... Anyám, hála Gileának, nagyszerűen kötözte a sebeket, engem is hamar ellátott. Igaz, hogy a jobb karom nem tudtam használni pár hétig, de amúgy is balkezes vagyok.

Végül is visszavertük a támadást. Azonban, amint megszabadultunk a csata izgalmától, mihelyt eltűntek az ogrék, nyomban éreztem, hogy erőt vesz rajtam az átok. Délután megbeszéltük anyával a koronázási ceremónia feltételeit, aminek abszolút nem örültem... És este megpattantam, valami kocsmába mentem. Szerencsére volt ott pár csinos hölgyike.