2. résu

Nem is én lettem volna, ha nem szedek össze egy megfázást vasárnapra. Szóval az első hétről már hiányoztam. Persze, jó volt meghosszabbítani ennyivel a nyári szünetet, csak ne kellett volna annyit fújni az orrom. Ettől eltekintve természetesen jól éreztem magam otthon, lazítottam, olvasgattam, gitároztam. Na, igen. Én nem az a gyerek vagyok, aki nyugodtan fekszik a takaró alatt, ha beteg. Ha én fekszek, akkor ott már nagy a baj.

Szóval tök jól elvoltam otthon. Próbáltam elkérni a bepótolni valót, de hát az osztálytársaim elég nehéz esetek ebben a tekintetben. Az egyik azt mondja, hogy nem is vettünk semmi újat, a másik meg elküld nekem laza három oldalt, hogy azt írtuk le. Aztán rájövök, hogy az a három oldal nekem már megvan... De a legjobb az volt az egészben, hogy már következő hétfőre dolgozatot jelentett be a töritanár. Hát mondom az kemény... Hiányoztam egy hetet, mikor bemegyek, azt sem fogom tudni, hogy mi van, de rögtön dolgozattal indítsak.

Tehát nagyban elkezdtem kérdezősködni, hogy mégis miből fogunk írni. Arra persze nem tudott válaszolni senki. Vasárnap estére kaptam választ, hogy a második világháborúból, mert azt már tavaly átvettük, úgyhogy meg kell tudni írni belőle a dolgozatot. És akkor gondolkodtam el, hogy normális-e tulajdonképpen az a nő... Azóta eltelt egy teljes nyár! Ki a franc emlékszik arra, hogy mikor melyik frontot nyitották meg hónapra pontosan??

Szeretem a történelmet, világ életemben a kedvenc tárgyam volt, de ez nagyon nem tetszett. Basszus, érettségire kéne készülni, nem most megszívatni az osztályt rögtön év elején! Legalábbis akkor még azt gondoltam, hogy ez csak az ő furcsa tanári rögeszméje. Aztán, amint beértem suliba, ez a gondolatom megváltozott.

Mehettem volna már csütörtökön is, de úgy voltam vele, hogy arra a két napra már igazán kiírhat a doki. Megbántam a lustaságom. Mikor beértem, mindenki ott kérdezgetett, hogy meggyógyultam-e már. Legalábbis a tanárok. A diákok nem igazán foglalkoztak velem. Ez általában így van. Talán Lotti az, aki valamennyire odafigyel rám, Gréta csak akkor, ha akar tőlem valamit, a fiúk meg elvannak maguk között, a saját hülyeségeiket fújva.

De a törit könnyen túléltem, szerencsére elhalasztottuk két nappal a dolgozatot, és így valamennyit át is ismételtünk az anyagból. Fura volt újra beülni a tanterembe a hangoskodó srácok közé.

-Tázi!- szólt oda nekem az egyik idióta.- Már hiányoztál! Nem volt kire verni órán...

-Tavaly még azt mondtad, meleg vagy- vetettem oda neki foghegyről. Nem tudtam, mi hiányzik az életemből, komolyan... Hogy valaki ennyire kulturálatlan balfasz legyen...

-Azóta már biszex lettem!- vigyorgott szélesen. Akkor megfogta egy másik srác, és felrakta a padra, aztán elkezdett olyan csípőmozdulatokat végezni, mintha épp... na, hát tudjátok. És ez nálunk mindennapos volt. Sőt, volt, amikor ezt egyszerre négyen csinálták. Nem tudom, hogy működik ez a fiúknál... Vagy ennyire vissza lennének fejlődve? Tényleg nem érzik, hogy már egyenesen undorító és szánalmas, amit leművelnek?

-Reggelt...- dobtam le magam unottan Gréta mellé, és hihetetlenül lassan kipakoltam a töricuccom a padra.

-Jó reggelt!- már megint fülig ért a szája, ahogy köszönt.- Hogy vagy? Megtanultad a törit?

-Nem azt mondták, hogy nem írunk?- dünnyögtem a karomra hajolva. Fáradt voltam, nagyon nem tudtam kialudni magam.

-Jaj, hát tudod, hogy azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek!- legyintett.- Hoztál atlaszt, ugye?

Aha. Szóval innen fúj a szél. Tudja, hogy én nem szoktam használni az atlaszt, úgyhogy majd szépen elkéri, ha mégis írunk. Ezért hízeleg már megint. Mindig ez van. Ő nem hurcolja a könyveit, mert hát akkor nehéz lesz a táska. Egyszer meg fogom unni, hogy rajtam élősködik, és rendesen megmondom neki a magamét. Sok már ez a négy év így. Nem leszek a csicskája senkinek. Főleg nem egy olyan kétszínű nagyszájúnak, mint ő.

-Tázi bébi!- üvöltött fel egy másik srác, ahogy elment mellettem. Unottan felemeltem a fejem.

-Nehéz lenne békén hagyni ma reggel?!- szóltam utána.

-Hát... igen- vigyorgott vissza incselkedve.

-Jó, akkor szerezz egy ásót, és földeld el magad, mielőtt még én foglak...- azzal visszatértem a sötétségbe, remélve, hogy nem fog megfájdulni a fejem a nap végére. Ez még csak az első óra lesz, és már kiakasztanak... Mi lesz a továbbiakban?

Elmondom röviden, tömören, hogy mi lett. A második óra, az irodalom egész nyugisan telt, leszámítva, hogy hátul az idétlenek felbosszantották a tanárt, de hát... ez megy minden magyar órán. Tanár úr diktált, mi írtunk, kész. Aztán matekon kiakadtam. Bepótoltam én az anyagot, amit átküldtek a többiek, hogy azt csinálták órán, de nagyon nem értettem. Azt reméltem, hogy órán talán felfogom, hogy mi miért van. Hát, inkább csak még jobban összezavarodtam. Lehetetlennek tűnt a feladatok megértése, pedig egyszerű kerület, terület számítás volt az anyag. Sosem voltam jó matekból, de akkor ez nagyon meglátszott. Hogy lesz meg a mindenből legalább négyes érettségim?... Hát, azt hiszem, sehogy.

A negyedik óránk médiaismeret volt. Mai napig nem értem, hogy mi az értelme, mert semmit nem csináltunk, csak filmeket néztünk. Olyan filmeket, amiket a tanár szeretett... és azok elég beteg filmek voltak. Na meg nem biztos, hogy az Amerikai história illik egy iskolába. Nem volt szokásom odafigyelni, inkább elfoglaltam magam a telefonon, vagy rajzoltam, vagy csak lestem ki az ablakon.

Nemigen voltam még tisztában az órarendünkkel, mikor kicsengettek, megkérdeztem Lottit, hogy mégis milyen óránk lesz. Erre ő azt mondta, tesi. Szerintem kihagyott egy ütemet a szívem. Jesszus... csak azt ne! Ha tesi lesz... most a szemébe kell néznem, és biztos tudja, hogy én voltam az, aki tök random letegeztem, mikor útbaigazítást kért. Csak ne szívasson meg...!

-És... hol öltözünk?- kérdeztem reménykedve, hogy hátha nem is lesz megtartva rendesen az óra, mert azt már tudtam, hogy a tornatermünket felújítják, cserélik az ablakokat is.

-Az öltözőkbe be lehet menni, csak a terembe nem- szólalt meg Gréta, mert hát neki minden áron bele kell szólni mindenbe.- Szóval átöltözünk, és mivel jó idő van, kimegyünk a sportközpont pályájára.

-És mit csinálunk ott?- kérdezősködtem tovább egyre kevesebb reménnyel.

-Elviekben kislabdát dobunk...- vonogatta a vállát Lotti, miközben elindult kifelé a tanteremből.- Vagy az is lehet, hogy leosztályozza a százméteres síkfutást.

-Osztályoz?! Rögtön a második héten?- szaladt ki belőlem. Na, ennyit a „biztos jó fej” hozzáállásomról... Nem is tudtam gyakorolni, és már rögtön osztályozná? Remélem, ad egy kis időt... vagy előtte futhatok még legalább egy próbát.

Gyorsan öltöztünk át, és így sem voltunk elég gyorsak, legalábbis nagyon úgy tűnt. Még a cipőmet kötöttem, a többiek meg vécén gubbasztottak, amikor erőteljes kopogás hallatszott a szomszéd öltöző ajtaján. Tudniillik, a testnevelés nálunk úgy lett beosztva, hogy külön van a fiúknak, és külön a lányoknak. De mivel mi csak hárman vagyunk lányok, összevontak minket az A osztályos lányokkal, mert az meg szinte csak lányokból áll. Mindig külön öltöztünk tőlük, mert ők nem szerettek minket, mi nem szerettük őket.

Na, szóval hallottam a kopogást a szomszéd öltöző ajtaján. Máris menni kéne? Ennyi idő alatt át sem lehet rendesen öltözni... Odaléptem az ajtóhoz, nem tudom, miféle indíttatásból, és kinyitottam, pont, amikor tanár úr már emelte a kezét, hogy kopogjon ide is. Kissé meglepődött, talán az idegen arc láttán, aztán magához térve csak annyit mormogott, hogy ideje sorakozni. Figyeltem, ahogy hátat fordít, és visszaindul az irodájába. Atléta volt rajta, úgyhogy egész nyugodtan ámulhattam az izmos karján és hátán... Ilyen fickót még csak a filmekben láttam!

-Veled mi van itt?- kérdezte mögöttem Lotti, mire én úgy összerezzentem, hogy a könyököm a falon koppant. Káromkodva markoltam meg, mire ők ketten röhögtek egy jót rajtam.

-Menjünk már sorakozni!- morgolódott Gréta. Na tessék. Máris be akar vágódni Mr. Olasznál... hacsak már nem tette meg. Hosszú nyelve volt Grétikének, mindig tudta, mit kell mondani a tanároknak, hogy tetsszen nekik. Én nem voltam ilyen. Javarészt nem érdekelt, hogy ki mit gondol, akár tanár, akár diák. Ha valami nem tetszett, akkor én azt vagy nyíltan megmondtam, vagy némán hallgattam. Tanároknál nyilván az utóbbit alkalmaztam többször...

Besorakoztatott minket, tornasorban. Te jóságos ég! Hova kerültem...? Tornasor, mint alsóban! És egy szó nélkül, türelmesen tartva kezében a kis könyvecskéjét, amiben gondolom a naplót vezette, meg a tollát, ő várta, hogy mindenki a helyére álljon. Térdnadrágjába belekapott a langyos, őszi szél, akár az én felfogott hajamba. Körül-belül a sor közepére kerültem a magam 168 centijével, éppen vele szembe. Nem mertem ránézni, igyekeztem természetesnek tűnni, csevegni a mellettem állókkal.

-Csendet kérek!- szólalt meg erélyesen. Ösztönösen rápillantottam, és megfagyott bennem a vér. Szinte felnyársalt a tekintetével! És én még azt hittem, hogy a barna szeműek mindig olyan kedves, meleg tekintetűek, erre tessék! Lesütöttem a szemem, és elhallgattam. Belekezdett a névsorolvasásba. Egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, ahogy közeledett az én nevemhez. Csak ne ismerjen fel...!

-Kelemen Anasztázia!

-Je...- gyenge, rekedtes volt a hangom, megköszörültem a torkom. Ő közben türelmetlenül pillantott fel a könyvéből- Jelen!

Nem is volt olyan nehéz. Leszámítva azt, hogy még akkor is majd' felfalt a szemével, mikor kinyögtem, hogy jelen... Tiszta para ez a csávó! És mégis jól néz ki...

-Jól van! Felmentése van valakinek?- várt egy percet, majd amikor senki nem jelentkezett, bólintott.- Helyes. Futólépésben irány a sportpálya!

El is kezdtünk futni. Számomra meglepetés volt, hogy ő maga lódult előre, és jó példát mutatva, tartható tempóban haladt elöl. Ezt Miki bá' sosem tette meg, talán azért, mert már túl volt a hatvanon...

A salakos 400 méteres futópályára vitt ki minket. Csináltatott velünk némi bemelegítést, a szokásos elemekkel: magas térdemelés, sarokemelés, meg a többi egyszerű gyakorlat. Aztán kiterelt minket a pálya melletti füves részre, és közölte, hogy ő most átmegy a másik végére, hogy felmérhesse a száz métert. Már épp elindult volna, mikor a bemelegítéstől kissé kifulladva, és talán részben meg is őrülve odaléptem hozzá.

-Tanár úr...- szólítottam meg halkan, félénken.- Én... szeretnék kérni valamit- erre már felvont szemöldökkel fordult felém.

-Parancsolj- hangja határozottsága teljes ellentétben állt az enyémmel, csak hebegni tudtam... Éreztem, hogy kezdek elpirulni, mire a lényegre tértem, már lángolt az arcom.

-Eddig hiányoztam... Szóval, hogy szeretnék egy próbát csinálni, mielőtt élesben, jegyre megpróbálom...- türelmesen megvárta, amíg befejezem. Mikor kimondtam, hogy eddig hiányoztam, félrebillentette a fejét, de nem szólt. Még akkor sem szólalt meg azonnal, mikor már befejeztem a mondatot.

-Rendben. Gyakorolj a pálya másik oldalán egy kicsit, de legyél itt, mire te következel.

Szaporán bólogattam, meg is köszöntem, ő meg biccentett egyet, és ott hagyott. Most vettem észre, hogy mennyire szuggerálnak a lányok. Azonnal fogtam magam, és átkocogtam a pálya másik oldalára. A száz méter mindig az erősségem volt, úgyhogy legalább az első jegyem ötös lesz az évben.

Igyekeztem úgy beállni, hogy a többiekkel együtt tudjak indulni. Kétszer futottam meg a távot, aztán átballagtam a sorban állókhoz, a mi osztályunkat ugyanis külön szokták osztályozni, Olasz tanár úr is úgy csinálta, ahogy észrevettem. Csak hát... a mi osztályunkból én voltam az első lányok közül.

Térdelőrajtból kellett indulni. Tanár úrnak elég érdekes módszere volt. Felemelte mellmagasságig az egyik kezét, amiben a stoppert tartotta. Ez volt a „rajthoz!”. Aztán teljesen maga fölé nyújtotta, ez jelezte a „vigyázz!”-t. Felemeltem a hátsóm, készen a rajtolásra. Lefelé lendítette a kezét a levegőben, s azzal egy időben belefújt a sípjába. Ahogy a hang hasította élesen a levegőt, úgy indultam el én is, sebesen, akár a villám.

Már majdnem elértem a célt, mikor éreztem, hogy a jobb combomba fájdalom hasít. De nem lassíthattam. Akkor nem. Beértem. Még hallottam Olasz hangját, mielőtt térdre rogytam.

-14,12!