2. fejezet

Nola

Átmentem hát anyámhoz. Méltóságteljes asszony volt, bár hosszú, földet söprő fekete hajába már ezüstös szálak vegyültek. Zöld bársonyruhát viselt, mely egyik oldalán a combja közepéig meg volt hasítva. Amint észrevett bájosan rám mosolygott.

-Fiam!- mondta, miközben megölelt.- Találkoztál már a menyasszonyoddal?

-Nem- feleltem minden különösebb érdeklődés nélkül, s ezt észrevette anyám is.

-Mi bánt?

-Hát, nem is tudom. Talán az, hogy még az életben nem láttam azt a lányt, akinek férjéül szántok, nemhogy szeretném! Apámnak tetszik, de csak a családjának helyzete miatt. Ha egy másik család lenne azon a részen, ahol ők, nem problémázna azokat választani.

-Kérlek, Rindír... Fogadd el atyád döntését. Nola szép lány, szerény, csendes. Meg leszel vele elégedve- majd kisvártatva hozzátette egy huncut mosoly kíséretében:-, apádnak jó szeme van, különben nem én lennék az édesanyád.

Erre nem tudtam mit felelni, csak kuncogtam. Tehát egyetlen reménységem is elhagyott... Egész nap nem történt semmi. Őfelsége szigorúan megtiltotta, hogy kitegyem a lábam a szalonból, ami egyébként összeköttetés volt a szobám és anyám szobája között.

Végül eljött az este. Átmentem a nagy terembe, mikor apám értem küldött egy inast. Rendszerint itt tartják az ünnepségeket, de a tanácskozásokat is. Mikor beléptem, a terem már tele volt. Az asztalokon rengetegféle étel, a sarokban zenekar húzta a nótát, a székeken pedig már mindenki elfoglalta a helyét csak én nem. Apám felállt.

-Nola hercegnő, engedje meg, hogy bemutassam a trónörökösünket, jövendő királyunkat, egyetlen fiamat, kegyed vőlegényét, Rindírt- eközben a nem túl rövid bemutatás közben széles gesztusokkal mutogatott felém és egy tejfölszőke hajú lány felé. Megnéztem magamnak alaposan.

Tizenhat év körüli, nem túl telt idomokkal rendelkező leányzó volt ez a Nola, ráadásul a szőkéket sosem szerettem. Rám emelte nagy, kék szemeit, és mikor találkozott a tekintetünk, elpirult. Hogy miért, kérdezheted. Nos, nem dicsekvésképpen mondom, de elég délcegre sikeredtem.

Anyámtól örököltem a fekete haját, apámtól pedig világosbarna (szinte narancssárga) szemét. Emellett kicsi koromtól fogva lovagnak képeztek ki. Két- és egykezes fegyvereket is profin forgatok, páncélzatom általában 20 tik, ami az embereknél a kilóval ér fel. Tehát ehhez meg kellett edződni, látszik is rajtam, szélesek a vállaim, izmaim domborúak. És az az említett bajusz is sokat emelt tekintélyemen.

Tehát ez a kislány elpirult, és elkapta tekintetét rólam. Apja ellentétben merőn rám nézett, mintha csak vesémbe akarna látni. Álltam a tekintetét. Láttam is rajta a bizalmatlanságot, amit talán nem túl tündékre jellemző megjelenésem váltott belőle ki, de lehet, hogy egyébként is olyan mogorva fizimiskájú fickó volt.

Nola mellett kellett helyet foglalnom. Zavarba jött, és én pedig, már csak azért is, hogy bebizonyítsam apámnak, hogy érett férfi vagyok, leülés előtt alázatosan letérdeltem, és kezet csókoltam a lánynak. Lesütötte a szemét és még jobban pirult. Bájos volt, de gyerekes. Én egyáltalán nem ilyen szépségre vágytam. Húgomnak elfogadtam volna, de feleségnek nem.

Megvacsoráztunk, s aztán jött a táncmulatság. Különös, addig senki sem mert a táncparkett közelébe sem jönni, amíg fel nem kértem Nolát. Gyors és lassú számok egyaránt voltak, néha egészen eltávolodtunk egymástól, máskor azonban kénytelen voltam átölelni. Egy ilyen lassú, talán romantikus szám alatt, Nola odahajolt a mellkasomhoz, megszagolta az orgonát, melyet a zsebembe tűztem, aztán kérlelő tekintettel rám nézett. Elmosolyodtam, élveztem, hogy ennyire bizonytalan.

-Vegye csak el, hercegnő, ha tetszik- szóltam. Nola is elmosolyodott, és ellopta az orgonámat, hogy a hajába tűzze. Ám nem távolodott el tőlem. Zavarban volt, láttam rajta, és közelsége engem is kezdett zavarba hozni.

Aztán nem is tudom, hogy történt... Hirtelen lábujjhegyre emelkedett, lehunyta a szemét, s ajkát ajkaimra nyomta. Elakadt a lélegzetem. Miért pont ő? Hát másnak nem adhattam volna az első csókom? Nola nekem adta, első látásra belém szeretett, ez bizonyos volt, na de én! Én nem szerettem meg, még csak nem is tetszett. Hozzám simuló testét reflexszerűen átöleltem, és viszonoztam csókját. Nem bírtam az idegeimmel.

A csók után visszatértem a valóságba. Az egész egybegyűlt nemesség tapsolt, és ráadásul a fülem is zúgott, szívem vadul kalapált, szédültem. Azt hittem, menten elájulok. Meghajoltam, elbúcsúztam, még egy kézcsókkal jutalmaztam egyre csak piruló menyasszonyom -Gileára mondom, furcsa ez a szó...- és távoztam a helyiségből. Egyenesen idesiettem, apró szobámba, naplóm fölé, hogy megírjam ezt a kis vagy esetleg nagy bejegyzést.