16. fejezet

Hajnal

A Nap első sugarai felköltöttek. Tekintetem a mellettem fekvő Ilianára esett. „Hogy fog gyűlölni, ha rájön, mire használom...”- gondoltam magamban. Láttam, hogy ébredezik. Gyorsan felöltöztem, és az ő ruháit is odakészítettem. Felébredt, rám nézett.

-Jó reggelt- mondta mosolyogva.

-Öltözz- vetettem oda, nem finomkodtam. Megijedt, láttam rajta, de engedelmeskedett. Megvártam, míg elkészül, aztán csuklóját megfogva kivezettem a palota elé. Tolomir már a sereggel várt ránk. Kivezették a lovamat.

-Kötözzétek meg ezt a lányt- mondtam, néhány katona nyomban neki is látott. Én pedig felültem hű hátasomra.- Ültessétek fel mögém, úgyis hamarabb leszállok, kár a ló életét kockáztatni.

Így indultunk el a főbarikádhoz. Mikor odaértünk, javában nyüzsögtek az emberek. Ha jól láttam, éppen egy kisebb ostromot tartottak ott lévő zsoldosaim. Töltények és nyilak hevertek mindenütt, de a halottakat már eltakarították vagy nem is voltak. Embereim utat nyitottak nekem. Már gyalog mentem, magammal vonszoltam a még mindig döbbent Ilianát.

-Forradalmárok!- eresztettem ki a hangom.- Anjelros Fioro! Hallasz-é? Van nálam valami, ami számodra biztos sokat ér.

Hatalmas csend állt be. A barikádon mintha valaki megmozdult volna, hallani véltem az utca kövén kopogó lépteket. Iliana a karomban zokogott némán, de rám nem nézett, igyekezett elhúzódni tőlem.

-Figyelj, Anjelros! Ha kedves a húgod élete, állj elém, tedd le a fegyvert, és nem esik a lánynak baja!- szóltam újra a csendbe.

Ismét mozgolódást hallottam. A barikád résein át néha-néha látni is véltem egy árnyékot. Hogy ugyanazé az emberé volt-e valahányszor megjelent, nem tudom, de láttam. Ilianára néztem. Nem engem nézett, könnyes szemeivel merevem bámult egy fix pontra. Követtem a tekintetét.

A Perdum egyik nagy ablakára bámult. A hajnali felhők még árnyékot vetettek oda, nem láttam tisztán azt a valakit, aki ott állt. Aztán hirtelen, mintha csak Gilea elhúzta volna függönyét a végzetemről, úgy tűntek el a felhők a Nap sugarainak utat engedve, s megláttam Anjelros Fiorot. Méltóságteljesen, összevont szemöldökkel, mint valami antik isten, úgy állt ott. Jobb kezében puskát tartott, baljában az ablak párkányára támaszkodott. Farkasszemet néztünk vele egy darabig, aztán hirtelen fogta magát és eltűnt a szemem elől.

-Anjelros Fioro!- emeltem meg ismét a hangom.- Ha kijössz felemelt kezekkel, fegyver nélkül, a bandáddal együtt, esküszöm, hogy nem esik baja a húgodnak! De ha nem, megölöm, Gilea látja a lelkem!

-Azt te csak hiszed, Rindír!- ez a határozott, kemény, tisztán csengő hang ostorként csattant a beálló csendben; s a barikád tetején megjelent Anjelros. Szeme dühösen villogott, mellkasa és válla egyszerre mintha nőni kezdett volna, legalábbis úgy tűnt, ahogy beszívta a levegőt. Kezében már nem puskát, hanem a forradalom zászlaját tartotta.- Soha nem fogom megadni magam egy ilyen senkinek!

-Hát azt akarod, hogy meghalljon a testvéred?- már a reszkető lány halántékához emeltem a pisztolyom. Szinte láttam Anjelros tekintetében a cikázó villámot.

-Engedd el a húgomat, vagy szitává lövünk!- kiáltotta. Felvontam a szemöldököm.

-De hiszen akkor Iliana is meghal- mondtam.

-Veled együtt- vicsorította a forradalmár. Igen, abban a pillanatban olyan volt, akár a tigris. Elhittem volna róla, hogy lelöveti a húgát is, csak azért, hogy engem is megöljön vele együtt. Hallottam a kakasok csattanását, ahogy felhúzták puskáikat, láttam a nyilakon megcsillanó fényt. Eloldoztam Iliana kezét, és meglódítottam a barikád felé. Megbotlott először, de nem esett el, hanem egyenesen futva indult el.

-Találkozunk még, Fioro!- kiáltottam oda Anjelrosnak, magamban mérgelődve, hogy nem sikerült a tervem. Ő gunyorosan elmosolyodott, és így felelt:

-Alig várom, Rindír!