13. fejezet

Részletek Iliana Fioro naplójából

Mit tud az, aki nem szerelmes?

Mikor az este visszatértem a barikádra, zsongott a fejem. Zúgott a fülem, szédelegtem. Teljesen megbolondított az a csók. Korainak tartottam, nagyon... De ki merne ellenkezni a királlyal, akinek ráadásul annyira csodás, erős keze van?!

Ahogy átmásztam a főbarikádon, és lehuppantam a földre a Perdum ajtajával szemben, körbevettek a fiúk. Kérdezgették, hol voltam, mi történt, hogy vagyok, stb. Egy egész napra tűntem el, gondolhatták, hogy valami nem kóser. Anjelrost kerestem a tekintetemmel. Meglett.

A körém gyűltek mögött állt, komor arccal, összevont szemöldökkel, eső áztatta hajjal, villámló tekintettel, mosolytalan ajkakkal. Hideg remegés rázta meg a testemet. Bevallom, megijedtem. Volt már mérges rám, de ilyen néma dühvel még nem találkoztam. Ijesztőbb volt, mintha kiabált volna. A falnak vetett háttal, mellkasán összefont karokkal várt egész addig, amíg a többiek meg nem unták a faggatózást.

Aztán intett nekem, hogy menjek vele. Bementünk a Perdumba. És most engedjünk meg magunknak némi kitérőt az épület leírását illetően: a színház nagyon megváltozott. Nem rég hófehér márványpadlója ma már vörös foltokkal volt tarkítva, a falakon is akadt egy-két véres kéz nyom. Az ülések az előadó termekben a sarkokban voltak felhalmozva, helyüket ágyak vették át. Ágyak voltak sokszor még a színpadon is. A sebesültek nyögése, és a haldoklók halálhörgése töltötte be a termek nagyját. De az emeleten akadtak még nyugodt szobák. Itt aludhattak az egészséges, sértetlen tündék. Anjelros a saját szobájába vezetett.

-Mesélj- szólt hideg hangon, ahogy bezárta az ajtót.

-Anjelros... Mit meséljek?- kérdeztem naivan, mire ő lábával dobbantott.

-Hát azt, amit a rabságodban elszenvedtél, te észlény!

-Honnan veszed, hogy rab voltam?

-Ne nézz már ostobának... Éjszaka mentél el, egyedül. Tudom, hogy nekünk akartál töltényt hozni, hogy hova indultál eredetileg. Nagy volt a csend, én voltam őrségben. Hallottam, hogy megkérdezték, ki vagy. Láttam, hogy elfogtak- azt nem vetette a szememre, hogy hagytam magam, szerencsére!- És most, egy nappal ezután tértél vissza.

-Nem szenvedtem. Nem tudtak elvinni a palotáig- mondtam. Igen, hazudtam...- Út közben megszöktem, és bujkálnom kellett, hogy ne leljenek rám, azért jöttem most. De hoztam töltényt a puskákba- egy kis zsákot vettem elő a zsebemből. Idejövet tényleg beugrottam töltényért.

-Még egy ilyen, Iliana, és magam lógatlak ki az ablakon! A szívbajt hoztad rám, basszuskulcs!

-Jó, jó.

-De miért csillog ilyen furcsán a szemed?- kérdezte hirtelen. Elsápadtam, elpirultam, minden bajom volt.

-Ó, csak- dadogtam-, csak... Csak az izgalom lehet. Nem volt könnyű épületek falához lapulva, árnyékot keresve hazaszökni- úgy látszott elfogadta a magyarázatot, mert bólintott, és kiindult.

Vak. Nem ismeri fel a szerelem jeleit. Ez számomra mondjuk éppen szerencse, de tudok mutatni egy olyan lányt, aki ennek nagyon nem örül. Láttam az ablakból, ahogy Anjelros lemegy, a barikádon kialakított fekhelyére dől, ami egyébként egymásra fektetett deszkákból és egy takaróból áll. Azt is láttam, hogy egy lány, sötétbarna hajjal odalép hozzá. Ő volt az, akit a szenvedés élő példájának hívtunk mi a forradalmárokkal magunk között, s akiből Anjelros nem nézte volna ki, mennyire imádja.