11. fejezet

A kisegér csapdában

Az éj csendes volt. Minden barikádnál őrséget állítottam fel, de szinte semmi mozgás nem volt. Azért mondom, hogy szinte, mert kétszer is közlekedtek. Egyszer egy hátizsákos, rongyos fiú mászott át a barikád túloldalára. Hadd menjen, úgyis meghal, gondolták a katonák a főbarikádnál. Milyen igazuk volt.

Aztán azonban bentről jött kifelé egy másik fiú. Ez már nem volt rongyos, és sapkája alól hosszú, szőke hajtincs lógott ki. Tolomir barátom volt ott őrségben, hát rákiáltott:

-Állj, ki vagy?- erre a fiú, ha ugyan fiú volt, megdermedt a barikád alján, de nem felelt.

-Felelj vagy szitává lövünk!- kiáltott újra Tolomir. Erre az alak lassan közeledni kezdett, és halkan így szólt:

-Kérem, uraim, ne öljenek meg...- Iliana volt.- Csak haza akartam menni aludni végre.

-A barikádról hazajárni szokás? Bolondnak nézel, kölyök?- csúfolódott az egyik katona.- Egyetlen helyre fogtok ti jutni: a sírba!

-Uraim, kérem, ne öljenek meg. Vigyenek börtönbe vagy bárhová, de ne öljenek meg.

-Neved?- kérdezte Tolomir.

-Iliana Fioro.

Az egér egyenesen a macska szájába sétált. Elfogták, Tolomir vezetésével pedig idehozták a palotámba. Különös volt látni férfiruhában. Sapkáját levették, így gyönyörű szőke haja kecses hullámokban omlott a vállára. Felálltam, és közelebb mentem hozzá, ő térdelt.

-Lám, lám, lám- mondtam.- Mit hozott nekem a cica?! Csak nem a kis merénylő személyesen? Nem szól? No, ennyire haragszunk a királyunkra?- intettem az őröknek, hogy hagyjanak magunkra. Ketten maradtunk a teremben.

-Álljon fel- mondtam. Felállt, és rám nézett.

-Felség...- szólalt meg.- Kérem, ne bántson. Bátyám van...

-Aki a forradalmárok vezetője- csattant a hangom, talán élesebben, mint akartam.

-Könyörgöm, felség!

-Nem bántalak. Mondd, mi a szándékod?

-Hogyan, kérem?

-Ha elengednélek, mit tennél? Ellenem uszítanád a többieket?

-Ó, soha!- kiáltott fel, és láttam megcsillanni a fényt a szemében. Közelebb léptem hozzá.

-Hát akkor?- suttogtam.

-Inkább meghalnék, minthogy eláruljam felségedet- suttogta ő is csendesen.

-Akkor nem értem, miért állsz a forradalmárok mellett.

-Mert a bátyám ott van!

-És ha én itt vagyok, kit választasz?

-Mindkettőt és egyiket sem.

-Hogyan?

-Mindkettejük szolgálatára állok, ha kell, de választani nem fogok.

Beszélgetéssel telt el az az óra. És mi minduntalan közelebb kerültünk egymáshoz. Megfogtam a kezét, és bár elpirult, tűrte.

-Uram, elenged?- kérdezte naivan. Ránéztem, és enyhén összevontam a szemöldököm.

-Azt hitted, hogy elengednélek azután, hogy tudom, hogy szeretsz? És így, hogy a kezemben tartom Anjelros sorsát?

-Megígéred, hogy nem bántod?- meglepett ez a hirtelen tegezés. A szemében élénk tűz gyulladt, olyan, mint amilyet a bátyja szemében is láttam.

-Nem ígérhetem- feleltem.

-És mégis szeretlek- suttogta Iliana. Úgy gondoltam, ideje bevenni ezt a várat. Lassan átöleltem, és lágyan megcsókoltam. Meglepődött, és ügyetlenül viszonozta.

Összekötöttük a sorsunk.