1. rész

Valaki magyarázza meg, hogy lehet egy évnyitót szeptember elsejére rakni, ha az csütörtöki napra esik, és elvárni, hogy pénteken már órarend szerint, teljes felszereléssel vánszorogj be órákra...

Felkelni is nehezemre esett, ahogy minden diáknak ilyenkor, a jó kis nyári szünet után. Bár nekem az sem volt annyira jó... a fele elment a nyári gyakorlatom teljesítésével, a másik meg elég unalmas volt. És furcsa is. Ez volt az első nyaram nagymamám nélkül, ő sajnos márciusban feladta a rák elleni küzdelmet. Az utolsó hétben meg a zsarnok anyám is itthon boldogított. Szóval ahelyett, hogy feltöltődtem volna, rövidzárlatosan kellett felkészülnöm az érettségire. Igen, végzős voltam akkor.

Így, utólag visszagondolva elég érdekesen nézhetett ki, amint csigalassúsággal, kócos barna hajammal eltántorogtam reggel hatkor a mosdóig, hogy valamit kezdjek magammal. Elvégre évnyitóra mégsem állíthattam be olyan állapotban! Percek alatt megejtettem egy gyors fésülködést, fogmosást és öltözést.

Apa elment dolgozni, anya még a konyhában gubbasztott egyedül a sötétben. Minden reggel ezt csinálja újabban. Kiül a konyhába, és várja, hogy el kelljen indulnia dolgozni, ezzel megakadályozva apát abban, hogy elférjen tőle, és nyugodtan megihassa a kávéját. Nekem is át kellett tornáznom magam rajta, ha oda akartam jutni a szekrényhez, és kivenni belőle reggelire egy croissant-t. Na, ez úgy nézett ki, hogy ő pont a szekrény alatt ült. Mögötte egy asztal. Valahogy áthajoltam a hátán, hogy elérjem a szekrény gombócát, amivel kinyithatom. Csak hát a szekrény pont felém nyílt... A nyitott szekrényajtó és anyám közt behajtogatni magam pedig egy macskához illő mutatvány... De megoldottam azért valahogy.

A buszon természetesen tömegnyomor volt. Egy csapat vihogó, nyerítő csitri valósággal elnyomta a fülemben üvöltő zenét. Hogy lehet bennük ilyenkor ennyi élet...? Haldokolnotok kéne nektek is, basszus! Szeptember van, jön a rabiga! Mondjuk, ahogy elnéztem őket, rájöttem, hogy ezeknek mindegy. Csak melegedni járnak suliba... meg hogy kapják a családi pótlékot. Jellemző.

Még szerencse, hogy az iskola környékén már néma csend és hullaszag volt. Háromnegyed nyolcra kellett beérni, ehelyett én már bent voltam hétre. Kedvem lett volna elbújni valami sarokba, vagy bezárkózni a vécébe, és végigaludni az unalmas köszöntőbeszédeket... meg úgy az egész szertartást. Éppen azt tervezgettem, hogy mégis hol tudnám ezt a némileg bűnös elképzelést beteljesíteni, amikor az úton megállt mellettem egy autó. Koromfekete cadillac volt. Mégis kinek van pénze itt ilyen autóra?! Lassan lehúzódott az ablak, és kidugta a fejét rajta egy srác. Unott képpel toltam félre a fülesem. Ez is valami elkényeztetett ficsúr, akinek az ősök tolták a hátsója alá a járgányt.

-Helló- köszönt egész illedelmesen. Szokásomhoz híven belenéztem a szemébe, és biccentettem. Elég szép, barna szemei voltak. És egész jóképű is volt... sőt, még a teste sem egy lusta emberére vallott. Már amennyit láttam belőle...- Meg tudnád mondani, merre találom a suli parkolóját?

Na, ne bassz, hogy ide fog járni! Vajon melyik szakra jött át? Elég idős, tuti, hogy végzős... de miért pont utolsó évben váltott iskolát? Talán elváltak a szülei.

-Figyelsz te rám?- kérdezte kicsit erőteljesebben, mire összerezzentem.

-Ó... ö... bocsi- nem tudtam, mi ütött belém. Ha megszólítottak idegenek, rendszerint zavarba jöttem, de ez most valahogy más volt. Még senki nem keltette fel ennyire a figyelmem. Azért igyekeztem koncentrálni. Próbáltam érthetően elmagyarázni, hogy melyik kanyarnál és kereszteződésnél merre kell fordulnia, hogy eljusson a keresett helyre. Ő meg megköszönte, és elhajtott.

-Mi van, kocsira futja, GPS-re nem?- dünnyögtem az orrom alatt, aztán bevonszoltam magam az aulába, és levetődtem egy székre. Elviekben itt fog ülni az osztály. A beosztáson legalábbis az van. Habár... itt már semmit sem lehet készpénznek venni. Nem egyszer volt már olyan, hogy ki volt írva, hogy elmarad az óra, erre bejött a tanár...

Ahogy ott ültem egy magamban, hallgatva a zenéimet, folyamatosan visszakalandoztak a gondolataim arra a cadillaces srácra. Még egy nagyképű majommal több lesz. Istenkém, mennyit fogom hallgatni, hogy „jajj, de jól néz ki!” és „meg kell próbálnom megszerezni!”... Főleg, ha majd Gréta meglátja. Már két és fél éve van barátja, de konkrétan mindig a pasikat bámulja, és nem is titkolja, ha valaki megtetszik neki. Aztán, ha megszólalunk, hogy miért nem hagyja akkor ott a kretén csávóját, akkor mi vagyunk a világ legszemetebb emberei... Annyira tudja játszani a fejét, hogy az már egyenesen fájdalom.

És természetesen neki kell utánam a leghamarabb beérnie...! Hatalmas vigyorral vágódott le mellém. Megrázta a szőke haját, hogy majdnem fejbe küldött vele, aztán rám emelte ragyogó, kék szemeit, és ismét fülig szaladt a szája.

-Jó reggeeeelt!- nyújtotta el hosszan a maga nyávogós hangján a köszönést.- Mi újság, Tázi? Hogy telt a nyarad?

Igen, igen. Tázi. Kelemen Anasztázia lennék.

-Egynek elment- vontam meg a vállam.- Csak baromi rövid volt.

-Hát igen, ilyen ez!- mondta. Reméltem, hogy nem kezd bele rögtön az élménybeszámolóba, hogy ide ment a csávójával, oda ment az anyjával...- Hallottad, mi történt most augusztus elején?

-Nem... Miről maradtam le?- erre már kissé feljebb emeltem a fejem. Amit ő meghall az nem kis dolog, talán még fontos is. De ha csak arra gondol, hogy a Trónok harcában új szinkront kap valaki, vagy más ilyen hülyeség, én most hagyom itt...

-Te tényleg nem tudod?!- meresztette ki amúgy is nagy méretű szemeit rám.

-Nem- tettem egy türelmetlen mozdulatot. Nekem ehhez kora reggel nagyon nincs kedvem...!

-Kovács tanár úr agyvérzést kapott...

-Mi van?!- kérdeztem egy árnyalatnyival hangosabban.

-Aham... Szóval vagy átvesz minket az Újlaki, vagy vettek fel egy új tanárt, vagy nem tudom- fejtegette. Én még mindig ott tartottam, hogy Kovács agyvérzést kapott... Jó, nem volt már fiatal, de sosem volt semmi baja, világ életében egészségesen élt, meg ilyenek. A kedvenc tesitanárom volt, erre tessék...

-Hát, nagyon remélem, hogy akkor inkább valaki újat kapunk- szólaltam meg végre.- Vaaaagy... ha Újlaki lesz a tanár, akkor úgy kiakasztjuk, hogy sírva fog leadni minket- vigyorodtam el. Teljes szívemből gyűlöltem azt a nőt. Kevés ilyen volt, de ő elérte, hogy még a hideg is szaladgáljon a hátamon már pusztán a hangjától is. Olyan rekedten nyávogó, hisztis asszonyt én még nem láttam... A negyvenen már rég túl volt, biztos felborult a hormonháztartása. Az biztos, hogy a tablófotókon szanaszét retusáltatta magát, olyannyira, hogy nem is hasonlított arra a zombira, akit élőben megcsodálhat az ember.

-Majd figyeljük a tanárokat. Hátha kiszúrunk köztük egy újat!- javasolta lelkesen Gréta.

Igen, nálunk ez így megy. Minden évnyitón megesküsznek a kilencedikesek, és az új tanárok is, hogy jól fogják végezni a feladatukat. Sok régi tanár is mondja az esküt, azok az elhívatott népek! Aztán év közben meg keresik, hogy tudnak kicseszni a diákjaikkal... Én már csak tudom. Matek, magyar, ez a két tantárgy a legbrutálisabb. Arra a két tanárra igaz is a mondás: aki nem tudja, tanítja. Csak hát ezek tanítani sem tudnak...

De lassan beszállingózott az osztály, mikor megérkezett Lotti, szerencsére megszabadultam Grétától, hogy felmérhessem az összegyűlt tömeget. Akaratlanul is a végzősökön néztem először végig, hátha megpillantom azt a bizonyos srácot... Fenébe! Legalább a nevét megkérdezhettem volna. De nem láttam sehol sem. Osztályfőnök létszámellenőrzés után előrement a tanárokhoz, akiket a sok diáktól nem is láttam rendesen, csak tudtam, hogy ott ülnek. Mindig ott ülnek.

Aztán csak elkezdődött az ünnepség. Versmondás, éneklés, majd fellép a pódiumra az igazgató. Csoda, hogy nem szakadt össze alatta az a fatákolmány, de hát... nincs akkora szerencsénk. Már messziről láttam: négy darab A4-es lapot tartott a kezében, amit egy fekete mappából vett ki. Mind a négy lap tele volt írva, és elég kis betűkkel... És még a mappában is volt valami, mert ott tartotta maga mellett!

-Ébressz fel, ha elmondta- súgtam oda Lottinak, aki erre vigyorogva bólintott egyet. Jobb kezemmel felkönyököltem a szék karjára, tenyeremre hajtottam a homlokom, s lehunytam a szemem. Azt hiszem, tényleg elaludhattam, mert arra eszméltem, hogy valaki könyöke behatol két bordám közé. Már majdnem elkáromkodtam magam, mikor rájöttem, hogy nem is Lotti volt, hanem Gréta, aki felébresztett, és egyenesen a kilencedikesek esküje közepén.

-Mi van?- kérdeztem kissé agresszívabban, mint kellett volna, s megdörzsöltem a szemeimet.

-Mindjárt jönnek a tanárok. És tudod, hogy ilyenkor be is mutatják őket. Szóval talán megtudjuk, ki lesz az új tesitanár!

-Ja... igaz- hagytam rá, de azért elkezdtem figyelni. Ha nem teszem, még a végén megint megbök, és akkor nem fogom tudni lenyelni a „csúnya szavakat”...

Befejezték a kicsik. Olyan lelkesen voltak hajlandóak ismételni az igazgató után a szöveget... Pedig tudták ők is, gondolom, hogy úgysem tartják be. De hát itt ez a rituálé, vagy mi a nyavalya hagyomány, úgyhogy akármekkora marhaság is, meg kell tartani. Az igazgató összesen három tanárt szólított végül oda magához. Ők voltak az újak. Két nő, egy férfi. És amikor a férfi felénk fordult, hogy szívre tett kézzel elmondja az igazgató után az esküt, majd' kiugrott a szemem!

A srác volt az! A cadillaces srác! Na ne már!... Egy új tanár? Én meg tök lazán letegeztem, mintha valami korombeli kis tini lett volna. Bár a harmincat még tuti nem érte el, szóval annyira nem lehet idősebb nálam... Így, hogy jobban meg tudtam nézni, már tisztán láttam a széles vállait, időközben a haját is rendbe tette, szépen oldalra fésülte balról elválasztva. Borostája is szépen, szabályos alakban volt borotválva. Fekete öltönyben feszített, ami alatt ugyanolyan fekete mellény volt, fehér inge fölött pedig még virított egy nyakkendő. Meg kell hagyni, jól nézett ki. Nagyon is.

-Horváth Veronika, német-angol szakos tanárnő- mutatta be az igazgató végezetül a mellette állókat.- Zámencsik Ágnes, matematika-fizika szakos tanárnő. Végül, de nem utolsó sorban Olasz Bertalan, testnevelés-biológia szakos tanár úr.

Elakadt a lélegzetem. Hát tesi szakos?! Lehetséges lenne, hogy van akkora mázlink, hogy Újlaki helyett ezt a félistent kapjuk meg?

-Ő jól néz ki!- suttogta a fülembe Gréta, mire minden jókedvem elpárolgott egy szempillantás alatt. Nem hiszem el! Muszáj mindig belepofázni a gondolataimba?!

-Olasz tanár urat Kovács tanár úr helyére alkalmazzuk- folytatta az igazgató.- Ő veszi át azokat az osztályokat, akiket addig Kovács Miklós tanított. Innen is jobbulást kívánunk neki, és gyors felépülést.

Szinte hallottam, ahogy a lányok összesúgnak minden osztályban, ahol Miki bá' tanított... Remélem, nem szívbajos az ifjú Olasz, mert ezek a kiscsibék lassan darabokra fogják tépni, ha nem tud vigyázni magára. Vagy szimplán csak felfalják a tekintetükkel.

-A 2016/2017-es tanévet ezennel megnyitom!- szónokolta ünnepélyesen az igazgató, mire több helyről is felhangzott a morgás, hurrogás, és egyéb nemtetszést kifejező hangjelzések. Természetesen belőlem is feltört egy félhangos „szomorú!”, de azért nem üvöltöztem... És akkor először villant át az agyamon, hogy ez a tanév talán nem is lesz olyan vészes.