1. fejezet

Részletek Rindír trónörökös naplójából

Hajnal

A nevem Rindír. Jelenleg 25 éves vagyok. Tünde. Apám kiváló harcos és király. Lassan én leszek az utódja, mint a nevem is mutatja: Rin- megkoronázott; dír- fiatalember. Várkapitány vagyok egy városban, melynek neve Fliazork. A nép kedvel, méltónak tartanak apámhoz. Ám a király egyre többet vár el tőlem. Nyomás nehezedik a népünkre. Orkok és ogrék csapatai törnek be határainkon, fosztogatnak, gyilkolnak. Minden valószínűség szerint hamarosan támadnak.

Hajnalodik. Itt ülök a toronyban, mely szobámként szolgál. Nem egy fényűző helyiség, de megvan benne minden, amire szükségem lehet. Édesanyám a palotában él, én itt egyedül. Csupán egy inasom és egy cselédlányom van, senki több. Na és persze a lovam. Hogy legyen némi fogalmad a szobámról hát leírom.

Egyetlen, rácsozott ablak világítja meg az erős, meztelen kőfalakat. Csapóajtón át lehet ide feljárni. Az mellett közvetlenül egy puskaporos hordó áll. Ezt szoktam rátenni az ajtóra, ha nem akarom, hogy zavarjanak. És hasznos is: ha megtámadnának lerombolnám a tornyot, igaz, én is itt halnék meg, de ennyit megér a védelem. Van egy ágyam a sarokban, elég régi, a matracból imitt-amott kilóg a szalma, de kényelmesebb talán nincs is a világon. Egy szekrény áll az ágy mellett, melyben ruháimat tartom. Pontosabban néhány fehér inget, egy elegáns vörös mellényt, meg néhány nadrágot. Most íróasztalomon írom ezt a bejegyzést. Közvetlenül az ablaknál, a Nap első sugarainak fényénél.

Inasom kopog.

-Gyere csak- szólalok meg. Belép egy vékony, alacsony, 17 év körüli fiú. A csizmáimat hozta, miután kifényesítette, és meglátta, hogy az ablakban ülök. Rámosolyogtam. Tudod, nekem sosem volt meg az a tipikus tünde arcom. A fejem alakja, füleim hegyessége jellemezte tünde mivoltomat, na de arcélem korántsem olyan finom, mint társaimé, és ami még furcsább: némi bajszom is van. Ritka dolog, tudom, de talán ezért is tisztel a nép.

-Uram- szólt alázattal inasom, Ezrin-, atyjaura hívatja.

-Igazán?- megremegtem. Most nyilván azt gondolod, hogy micsoda kapitány lehetek én, ha apám hívásától is ennyire megrettenek. Nem apámtól félek, ilyen eszedbe se jusson! De a házasság... Az más tészta. Már harmadik hónapja hajtogatja, hogy előbb-utóbb talál hozzám méltó feleséget. Csak nem most érkezett el az ideje? Reménykedek, hogy nem.

...

Igen, így utólag visszagondolva, balga remény volt. Felnyergeltettem lovam, elmentem apámhoz, aki szélesen mosolyogva fogadott. Rájöttem, hogy csak magamat ámítottam azzal, hogy nem lesz asszony a háznál.

-Fiam!- kiáltott fel apám a vállamra csapva.- Jó hírem van.

-Na...- mondtam én, és arcom falfehérré vált.- Csak nem sikerült találni egy menyasszonyt?- próbáltam mosolyogni, nem ment.

-De bizony! Meglátod, milyen bájos teremtés, amint eljön az este.

-Miért? Mi lesz este?- igen, igen, tudom, hogy megbeszéltük, hogy velük vacsorázok aznap, de akkor sem élő nem voltam, se holt!

-Hogy-hogy mi, Rindír? Hát a lakoma! Az eljegyzési lakoma!

-T...Tessék?! Már eljegyzés?- kiáltottam. Legszívesebben kimenekültem volna a világból. Próbáltam lemondani az estét, de apám csak nem tágított.

Mindjárt felkél a Nap. S én immár egy nagy tükör előtt öltözködök, hogy drága anyámat ne úgy látogassam meg, mint valami erdei suhanc. Bevallom, félek. Anyám a szívembe lát, s mégis csak a szemembe néz. Tudni fogja, mit érzek, talán segít. De mi lesz, ha nem?...